Hónapok óta szinte megállás nélkül folyt a munka a gaboni fővárosban, Libreville-ben a szenátushoz vezető gyönyörű, fehér márvánnyal burkolt téren. Végül is elkészültek vele a munkások a kínai külügyminiszter minapi látogatása előtt. Elvégre a nemzeti büszkeség is hajthatta őket, hiszen a térburkolók szintén kínaiak voltak. Ez csak az egyik nagy építkezés, amely az afrikai országban kínai részvétellel zajlik: épp a szenátussal szemben készül az Omar Bongo elnök által megálmodott „információs város”, amelyen szintén kínaiak dolgoznak. Csoda, ha a kiváló kapcsolatoknak köszönhetően a kínaiak engedélyt kaptak olajkutatásra az afrikai országban?
Li Csao-hszing kínai külügyminiszter a múlt héten fejezte be afrikai körútját. Ő tudja csak igazán, hiszen több mint tíz évet szolgált diplomataként Afrikában, mennyit számít az afrikaiaknak a kölcsönös személyes látogatás. A Jeune Afrique, a kontinenssel foglalkozó magazin például számba vette, hogy tavaly mely országok milyen szintű vezetői keresték fel Afrikát. Nem véletlen, hogy például Jacques Chirac francia elnök minden évben beiktat naptárjába egy afrikai körutat. Párizs egyelőre őrzi vezető helyét a földrésszel folytatott kereskedelemben.
A kínai diplomácia vezetője a felkeresett hat országban – Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Mali, Libéria, Nigéria és Líbia – számtalan gazdasági, technológiai megállapodást írt alá. Az egyezségek közül az egyik legfontosabb a Nigériával kötött üzlet. Eszerint Kína kétmilliárd dollárral járul hozzá az országhoz tartozó tengerszakaszon az olajkincsek felkutatásához, majd kiaknázásához. Gyakorlatilag ebben az esetben Kína „vakon” vette meg az egyik kiterjedt olajmező még fel sem tárt lelőhelyeit. Megfigyelők ugyan azt hangoztatják, hogy Peking teljesen ellentétesen cselekszik a Nemzetközi Valutaalap ajánlásaival, ugyanis kölcsönt, technikai felszerelést és munkaerőt ad egy hipotetikus kiaknázáshoz. Ám a kínaiaknak még ez a kockázat is megéri, hogy megvessék lábukat a földrészen, és főleg hogy energiahordozókhoz jussanak.
Mauritániában szintén hasonló kőolajkutatásban vesznek részt, természetesen olyan joggal, amely lehetőséget teremt a kutak későbbi megvásárlásához. A sokakban rémálmokat ébresztő Szudánban évek óta az egyik legnagyobb finomítót birtokolják, és munkásoknak öltözött kínai katonák őrzik az ezer kilométeres csővezetéket a vörös-tengeri kikötőig. Zimbabwéban a kínaiak megvásárolták az egyik mobilszolgáltatót, Ruandában és Kenyában autóutat építenek, Angolában korszerűsítik, vagyis inkább újjáépítik az ország vasútvonalát. Mozambikban, Egyenlítői-Guineában részt vesznek a fakitermelésben. Maputóban, Mozambik fővárosában a közelmúltban nagyáruházat avattak, amelyben csak kínai termékeket lehet venni.
A kontinens mezőgazdaságában is megtalálhatók a kínai szakértők. Tanzániában a farmok feltámasztása az egyik fő feladatuk. Alig egy hete érkezett meg a szenegáli Dakarba az a 80 ezer tonnás kínai rizsszállítmány, amelynek úti célja Bamako, Mali fővárosa. A Chinese Rice Corporation ugyanis 2010-ben válik résztulajdonosává a mali állami rizstermelő cégnek. A megállapodás szerint 2015-ben a kínaiak többségbe kerülnek. Cserébe viszont addig gondoskodnak a maliak rizsszükségletéről, amely addigra igencsak megnő, hiszen a nyugat-afrikai ország 12 milliós lakossága megduplázódik. A tervek szerint a 2020-as évek közepén ötmillió tonna rizst takarítanak be Maliban, és ezzel rizsnagyhatalommá válik a viszonylag kicsiny afrikai ország. Nemcsak az afrikai nyersanyagban és energiahordozókban gondolkodnak a kínaiak, azt sem felejtették el, hogy élelmiszert is elő kell állítaniuk a 15 év múlva várhatóan 1,4–1,5 milliárd honfitársuknak.
A kínaiak nagyon jól ráéreztek, hogy mi is kell az afrikai rendszerek vezetőinek. Pénz, hogy hatalmon tudjanak maradni. Mégpedig azonnal. Az ázsiaiaknak pedig van pénzük, a világon a második legnagyobb tartalékokkal rendelkeznek, a kínai államnak több mint 750 milliárd dollár a megtakarítása. Ehhez jön még a napokban közzétett 2005-ös kereskedelmi többlet jó része: Kína egy év alatt 102 milliárd dollár kereskedelmi aktívumot tudott felmutatni. Ez a szám a szakértőket is meglepte, sokan közülük azonnali megszorító intézkedéseket követeltek Pekinggel szemben. Kis túlzással, ha egyszer esetleg ez lenne a célja, az afrikai földrész 54 országából jó párat a zsebében tudhatna Kína.
Az iparilag legfejlettebb országok a múlt nyáron mintegy 40 milliárd dollárt ajánlottak fel az afrikaiaknak, ám ennek nagy része adósságleírás. Tehát ebből az összegből nem juthatnak dollármilliárdokhoz az afrikai országok igencsak korrupt vezetői. A lakosság ellátására kiskereskedelmi áru kell – mégpedig nagy tételben. A kínai termékek nemcsak megfelelőek, hanem a nyugatiaknak negyedébe-ötödébe kerülnek. Az afrikai földrészen egyre-másra nyílnak a kínai piacok, nagyjából olyan portékákkal látva el a lakosságot, mint a mi józsefvárosi Tigris piacunk.
Megkezdődött a közepes méretű kínai vállalkozások beáramlása is Afrikába. Természetesen először azok érkeznek – jobb félni, mint megijedni –, amelyek pillanatok alatt mobilizálhatják befektetéseiket. Hasonló a helyzet az infrastrukturális beruházásokkal, itt is jelentős a kínai technológia és munkaerő olcsósága: miért érné meg a négyszeresét kifizetni például egy nyugati vállalatnak az útépítésért? A kínaiak pedig elvégzik a munkát „ingyen”, az általuk feltárt olajkutak kitermeléséért. A lényeg, hogy az ázsiaiaknak ma igencsak keveset kell, ha egyáltalán kell valamit fizetni, és ennél fontosabb szempont aligha létezik az afrikai országok vezetői számára. A jelen lévő kínai vállalatok – csakúgy, mint szerte a világon – egyre inkább valós vetélytársaikká válnak a nyugati cégeknek.
A hatalmas ázsiai ország tanult az általa korábban Afrikában elkövetett hibákból: ma már semmilyen ideológiai megfontolás nem játszik szerepet a kereskedelmi kapcsolatok megkötésében, továbbfejlesztésében. Mint megfigyelők utalnak rá: Peking sohasem kérdezi afrikai tárgyaló partnereitől, hogy miként állnak a demokratizálással, a „jó kormányzással”. Még egy nagyon fontos tényező, amely nem terheli a kínai–afrikai kapcsolatokat: a gyarmatosítás emléke. Itt csak üzletről van szó, nem játszanak közre a történelem génekbe beleivódott, taszító emlékei.
A hidegháborús szembenállás korszakában, az 1960-as években Peking fegyverekkel, tanácsadókkal segítette a függetlenségüket épphogy csak kivívott afrikai országokat, amelyek a szocializmus megvalósításának célját tűzték maguk elé. Ám jött a kiábrándulás és az elfordulás a korábbi támogatóktól, a Szovjetuniótól és a kommunista Kínától. A nyolcvanas években kölcsönös közönyt, sőt eltávolodást lehetett tapasztalni. Az 1990-es évek végétől, amikor a tizenöt évvel azelőtt beindított új kínai gazdaságpolitika, az egypártrendszerű kapitalizmus már meghozta első eredményeit, Afrikában megnőtt az érdeklődés a kínai csoda iránt, ugyanis van mit tanulniuk az afrikai országoknak a nagy ázsiai tigristől. Afrikai diákok mennek tanulni Kínába. Egy kínai főiskolán vagy egyetemen szerzett diploma ötödannyiba kerül, mint egy nyugat-európai, és sokkal gyakorlatiasabb tudást kap a hallgató. Éppen ezért a hatékonysága fordítottan arányos – mondják az afrikaiak. A végzés után közvetlenül csekély befektetéssel képes önálló vállalkozást működtetni egy fiatal.
Nyugaton is felfigyeltek a kínaiak afrikai előtörésére. A fekete kontinenssel Franciaország folytatja a legnagyobb kereskedelmi forgalmat, őt követi az Egyesült Államok, a harmadik helyen már Kína található. Az Afrika és a Kína közötti kereskedelem – bár a forgalom önmagában még nem nevezhető jelentősnek – 2002–2003-ban 50 százalékkal, egy évre rá 60 százalékkal nőtt. Peking ilyen erős növekedést egy kontinens kereskedelmében sohasem tudott felmutatni. A térnyerés dinamizmusa folytatódik. „A kínaiak jelenléte egyszerűen berobbant a nyugatiak tudatába” – mondta egy francia szakember a Wall Street Journalnak nyilatkozva.
Megjelennek olyan térségekben is, amelyeket a nyugatiak épphogy elhagytak. A háborúk dúlta közép-afrikai régiókban már jelen vannak. A Közép-afrikai Köztársaság az olajexporton kívül mezőgazdasági és védelmi megállapodást is aláírt Kínával. Etiópiában is hasonló a helyzet: az Eritreával folytatott háború ugyancsak elemésztette az ország kevéske vagyonát. Az 1990-es évek végén megjelentek a kínai diplomaták, segélyeket, kedvező hiteleket ajánlottak fel Addisz-Abebának. Hát persze hogy elfogadták, hiszen akkoriban a kínaiakon kívül senki mást nem találtak, aki pénzzel kopogtatott volna ajtajukon. Ma az etióp fővárosban épül Kína legnagyobb követsége, a kínaiak jelen vannak az ország olajexportjában, meghonosították a gyógyszergyártást, helyreállítják az ország úthálózatát.
Miközben 2002-ben a Nyugat a helyi fehér farmerek elűzése miatt szankciókkal sújtotta Zimbabwét, addig Peking épp ez idő alatt gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki a nem éppen emberbarátságáról híres, több mint negyed százada az országot uraló elnökkel, Robert Mugabéval. A fővárosba, Hararéba több száz főből álló kínai küldöttség érkezett számtalan tervezettel. Azóta négy év telt el. Ma a kínaiak jelen vannak az ország bányászatában, az elektromos szolgáltatásban, a telekommunikációban. A kapcsolatok elmélyülését jelzi, hogy már közvetlen légi járat köti össze a két fővárost.
Kína csillapíthatatlan olajétvágya azonban veszélyeket is hordoz magában. Főleg ez a legutóbbi, a nigériai beruházás. Ugyanis az Egyesült Államok is stratégiai területének tartja a Guineai-öblöt, ahol Angola, Nigéria és Egyenlítői-Guinea tenger alatti olajmezői találhatók. Washington már régóta szeretné csökkenteni túlzott függését a közel-keleti olajtól. E célból nem árt kiterjeszteni az olajforrások helyét, ezért nézte ki magának Amerika ezt a nyugat-afrikai térséget, amely nem is fekszik tőle oly távol.
Afrika a világ éves olajtermelésének 13 százalékát adja. A 2004-es afrikai termelés naponta 9,3 millió hordó, ami gyakorlatilag Szaúd-Arábia napi felszínre hozatalának felel meg. Ám mit tegyen, aki kiszorul a Közel-Kelet e mannájának élvezetéből, be kell érnie a kicsivel is. Kína olajszükségletének mintegy 25–30 százalékát Afrikából szerzi be. Az elkövetkező években az afrikai olajmezők várható hozama évi három százalékkal nő, ami meghaladja a világtermelés növekedését, 2020-ban napi 14,1 millió hordóra becsülik a kitermelést. Így megéri beruházni az afrikai olajiparba, nem beszélve a még feltáratlan területekről, mint például a szaharai térségben esetleg előforduló mezők.
„Nem szabad elszalasztanunk az esélyt, hogy közösen gazdagodjunk meg, túllépve a szegénységen, sorstalanságon” – fogalmazta meg véleményét tavalyi afrikai látogatásán Hu Csin-tao kínai elnök az országa és a fekete kontinens közötti kapcsolatokról. Majd ha kimerülnek az olajkutak és a bányák, akkor lehet látni, hogy az ázsiai óriás ajánlata mennyire volt előnyös Afrika számára.
origo.hu
Orbán Viktor: Egy gyors kávé az óbudai időközi választás királyával - videó
