Százezer alatt

Aligha a babakötvény fogja megmenteni Magyarországot a népesség fogyásától. A szociálpolitikai, családtámogatási intézkedések ugyanis önmagukban még nem ösztönöznek senkit a gyermekvállalásra. Ahhoz kiszámítható, biztonságos társadalomra lenne szükség, amelyben tudunk és merünk tervezni.

Európa végre felismerte, hogy tennie kell a népesség csökkenése, a társadalom elöregedése ellen. A gyermekvállalás ösztönzése ma már nem kizárólag lelki, nemzetmegmaradási kérdés, nem is magánügy, ahogy azt a liberális felfogás hangoztatja, hanem erős gazdasági szükségszerűség. A jóléti társadalom vívmányait ugyanis hamarosan finanszírozniuk kell valakiknek. Ezek a valakik, az új, munkaképes generáció azonban fogy, miközben a nyugdíjas réteg növekszik. A nyugdíjkorhatár emelése helyett a megoldás a pronatalista szemlélet meghonosítása, tehát a születések számának ösztönzése lehet. A januártól bevezetett babakötvény csak gesztus, negyvenezer forintért senki nem kap kedvet a szüléshez. Ám talán jelzi a szemléletváltást.
Nehéz előre látni az új családpolitikai intézkedések hatását, de az mindenképpen nagyon fontos, hogy legyenek ilyenek, mondja Pongrácz Tiborné, a Népesedéstudományi Kutatóintézet munkatársa. A gyermekvállalás szubjektív döntés, annak azonban része a családpolitika is. Mivel Magyarországon viszonylag korán kezdett csökkenni a születések száma, a mindenkori kormány hamarabb is kényszerült a család- és szociálpolitikai lépésekre. A második világháború után ugyanis Nyugat-Európa megpróbálta pótolni az emberveszteséget, de a magyarok nem csatlakoztak a nemzetközi baby boomhoz. Ennek magyarázatát a kutatók máig sem lelik. A kormány tehát, amelyről tudjuk, hogy mindenben, így a népszaporulatban is a tervszerű növekedés híve volt, 1952 és 1956 között megtiltotta az abortuszt. Ekkor születtek meg a Ratkó-gyerekek, akik generációs nevüket a korszak egészségügyi miniszteréről, a tilalmat elrendelő Ratkó Annáról kapták. Tevékenységének áldása lett a sok gyermek, a demográfiai hullámhegy, amely máig érezteti hatását, átka viszont, hogy 1956, tehát az abortusz liberalizálása után drasztikusan megugrott a terhességmegszakítások száma. 1962-ben már nálunk volt a legalacsonyabb a születési arány Európában, a hetvenes évek elején majdnem kétszer annyi terhességmegszakítás, mint szülés volt. A tilalom feloldása után, a megfelelő fogamzásgátló eszközök és ismeretek hiánya miatt, az abortusz társadalmilag általánosan elfogadott döntés lett.
Pongrácz Tiborné szerint sokan csak az 1992-ben életbe lépett, a magzati élet védelméről szóló törvény hatására szembesültek azzal, hogy az abortusz nem foghúzás. Az orvosok korábban is figyelmeztettek ugyan a beavatkozás veszélyeire, de az egészségügyi érvelés nem volt elég riasztó. Értékrendi változást hozott, hogy az emberek végre elgondolkodtak azon: a terhességmegszakítás a megfogant emberi élet kioltása. Ezek a változások, mondja a kutató, nagyon lassan következnek be, de alapvetően változtatják meg a társadalom szemléletét.
A magyar családpolitika a kezdetektől – Európában szinte egyedülálló módon – pronatalista, születésösztönző volt. Hasonló, a miénknél sikeresebb, komplex modell Franciaországban működött. Az 1962-es magyar születési mélypont lépésre ösztönözte a magyar kormányt, amely 1967-ben bevezette a gyermekgondozási segélyt, ismertebb nevén a gyest. A rendszer tanulmányozására idesereglettek a földrész családdal és családpolitikával foglalkozó szakemberei. A gyes meghozta az eredményt, pontosabban a látszateredményt, magyarázza Pongrácz Tiborné. Az 1970-es évek közepére, második felére ugyanis a Ratkó-gyerekek kerültek szülőképes korba, a demográfiai hullámhegy érthetően újabb demográfiai hullámhegyet produkált. Ennek a jelenségnek a továbbgyűrűzésével magyarázható a kutató szerint a tavalyi, a korábbiaknál biztatóbb születési adat is, amelyet a szakemberek korábbra, már a kilencvenes évekre vártak. A Ratkó-unokák azonban, úgy tűnik, nem sietik el a családalapítást, legtöbbjük már a harmincas éveit tapossa. A születések száma tavaly is százezer alatt maradt, az éves halálozás százharmincezer körül van, az abortuszoké pedig mindig ötvenezer körül mozog. Hiba, véli Pongráczné, a kormány nem a fogamzásgátló szereket, hanem az olcsóbb abortuszt támogatja.
A magyar családtámogatási politika fontos állomása a rendszerváltozás ideje is. Az Antall-kormány, szemben más volt szocialista országok politikájával, nem vonja el a korábbi, kétségkívül nagyvonalú szociális juttatásokat. A társadalom az elvonásra sokkal gyorsabban reagál, mint az újabb juttatásra, mondja Pongrácz Tiborné. Az Antall-kormány döntése ezért 1990 és 1994 között születésösztönző hatású volt még olyan időszakban is, amikor megnőtt a társadalmon belüli bizonytalanság. A családpolitika a bizonytalan világban legalább fix pontnak számított. Ebbe a biztonságba tenyerelt bele 1995-ben Bokros Lajos pénzügyminiszter hírhedt csomagja. Jövedelemhez kötötte a családi pótlékot és a gyest, megszüntette a gyermekgondozási díjat, vagyis a gyedet, emiatt a középszinten élő családok nem jutottak egyetlen fillérhez sem. Nem is az anyagi elvonás volt sokkoló, mondja a demográfus, hanem az azzal való szembesülés, hogy nem lehet előre tervezni, nincs kiszámítható jövő, mert amit adtak, azt bármikor elvehetik. Bár az Orbán-kormány visszavonta a Bokros-csomagot, és visszaállította az 1994-ben Békesi László pénzügyminiszter által megszüntetett, gyermekek után járó adókedvezményt is, az állandóságba és tervezhetőségbe vetett hit már elveszett. Fontos lenne tehát, hogy az egymást követő kormányok és a politikai pártok megegyezzenek abban, hogy ami van, az a családtámogatási minimum, ehhez hozzá lehet tenni, de elvenni belőle nem szabad.
Az Orbán-kormány visszaadta ugyan a korábbi támogatásokat, ám nem emelte a családi pótlékot. Pedig a családi pótlék a statisztikai felmérések szerint nagyobb ösztönző erő, mint a jövedelemfüggő adókedvezmény. Pongrácz Tiborné azt vallja, minden gyermek egyenlő, ezért a társadalom részéről egyforma támogatás illeti meg. Még akkor is, ha a családi pótlék csak töredéke a gyermek felnevelési költségének. Ám mindemellett meghatározó, milyen a társadalmi környezet, amelyben gyermeket vállalunk. Van-e munkánk? Vissza tudunk-e menni a munkahelyünkre? S ha visszamehetünk, figyelembe veszik-e, hogy gyermekünk van, akit nevelni is szeretnénk? A demográfus szerint alapvető a döntés szempontjából a munkahely biztonsága, és semmilyen jogi szabályozás nem pótolhatja azt az erkölcsi védelmet, amelyet a társadalom gyakorolhat, hogy oltalmazza a családanyák jogait a munkaadókkal szemben.
A magyar társadalomban még nagyon magas a gyermek presztízse, ezt a legutóbbi, 2003-as kutatások is kimutatták. A tradicionális, konzervatív szemlélet az uralkodó, amelyben a nő, a gyermek, a házasság számít a legfontosabb értéknek. A statisztikai adatok és a társadalmi megítélés között azonban igen nagy az ellentmondás. A gyermektelenség ma még sajnálni való állapot, az egyetemet végzettek pedig több gyermeket terveznek, mint amennyit végül megszülnek. Az emberek tehát nem tudják elképzelni az életüket gyermek nélkül, a gyermektelenek száma mégis folyamatosan nő. Ha a ma tízszázalékos, meddőségre viszszavezethető gyermektelenségi arány húsz százalékra nő, az már befolyásolhatja a társadalom gyermektelenséghez való hozzáállását, prognosztizálja a demográfus. A német adatok máris riasztóak. Ott a fiatalok harminc százaléka tudatosan készül a gyermektelenségre, a gyereket zavaró tényezőnek tekinti, és a szingliséget, a senkihez sem alkalmazkodást vágyott életformának. Magyarországon is növekszik az együtt élő, házasságra nem lépő párok száma. Ez az életforma a felelősségvállalás elodázását jelenti, így e kapcsolatokból kevesebb gyerek is születik. Érdekes adat, hogy a hosszú együttélés után házasságot kötő párok közül sok néhány hónap után elválik, ami valószínűleg a házasságban, illetve a házasság nélküli együttélés mellett döntők eltérő értékrendjével, életszemléletével magyarázható.
Európa kormányai – remélhetőleg még nem későn – kezdik felismerni, hogy lépniük kell. Nem tekinthetnek úgy a gyermekvállalásra, mint magánügyre, és nem elegendő, ha a már megszületett gyermekeket támogatják. Ösztönözni kell a fiatalokat arra is, hogy merjenek gyermeket vállalni. Az ösztönzés lényege, mondja Pongrácz Tiborné, hogy olyan társadalmi, szociális környezetet teremtenek, amelyben a gyermeknevelés és az élettervek nem kerülnek szembe egymással. Amelyben mindenki annyi gyermeket vállalhat, amennyit szeretne, hiszen ma még nagyon sokan vannak, akik így éreznék teljesnek az életüket.
Ne várjuk meg, amíg nem így lesz!