Kelet-Közép-Európa létezik, nem működik, ám működhetne – Kiss Gy. Csaba új kötetének esszéi is a szerző e régi felismerése köré szerveződnek. A német és az orosz nyelvterület által határolt sávban élő kis népek sorsközössége, amelyet elsősorban a nagyhatalmi kiszolgáltatottság és a nemzetté válás – Európa keleti és nyugati részétől egyaránt eltérő – sajátosságai kovácsolnak össze, a távoli jövőben alapul szolgálhatna egy laza, esetleg föderációs szövetségnek. A térség nemcsak a maga politikai, kulturális és egyéb érdekeit képviselhetné így erélyesebben, hanem értékes tapasztalatokat közvetíthetne egész Európa számára. Például annak meszszire vezető belátását, hogy a kizárólag általa együttesen megszenvedett kommunista és náci „»kísérlet« egy tőről fakad”.
Közép-Európa egyik jellegzetessége, hogy az önálló állam hiánya, illetve a népek keveredése miatt nem annyira az állam, hanem a – nagyrészt írók és művészlelkű történészek megfogalmazta – nemzeti mítosz vált a nemzeti öntudat letéteményesévé. E történelem kialakította a maga mintaadó héroszainak csarnokát, és kijelölte a megszentelt helyeket, végső soron a hazát, amely így „sajátos kozmoszként”, „a környező káosztól elkülönített rendezett térként” jelenik meg lakói előtt. A népeken átívelő sorsközösség felismerését mindenekelőtt az gátolja, hogy az egyes nemzetek identitását meghatározó nemzeti elbeszélések gyakran összeegyeztethetetlenek. Jelasics előttünk úgy jelenik meg, amint gyáván fut, míg a horvátok hősként tisztelik. Nekünk Stúr izgága intrikus, a szlovákoknak Kossuth az, és hosszan folytathatnánk a sort. (Az ötletszerűen citált példákból is látszik, hogy először 1848–49 kapcsán váltak tagadhatatlanná az ellentétek.)
Nyugati és keleti észjárás szerint ebből a helyzetből két kiút adódhat. Vagy egyes mítoszokat kell uralkodóvá tenni mások kiiktatásával, vagy le kell mondani a nemzeti mítoszokról. Tudjuk, jelenleg az utóbbi a jelszó. Kiss Gy. azonban úgy véli, „terméketlen próbálkozás volna a felvilágosodás szellemében a mítoszok eltüntetésére kísérletet tenni, ez csak a múlt mitologizálásának egy másik formája volna”. Álláspontja mögött nem csak a diktált divatokkal szembeni ellenérzés munkál. Sokkal inkább az a helyzetismeret, amelynek támpontjait magyar viszonylatban a Bibó és Németh László nevével fémjelezhető hagyomány jelölte ki.
A szerző szerint létezik megoldás, de az eltér mind a rossz értelemben vett nacionalizmus, mind a globalizmus ajánlásaitól. Egymás mítoszainak jobb megismerésére van szükség, a történetek alapvető igazságán belül meg kell látnunk azok viszonylagos érvényességét, valamint közös sémáikat, szimbólumrendszerüket. Nem az a cél, hogy a mítoszok összemosódjanak, s egy az egyben lefordíthatóak legyenek. Kiss Gy. a maga mértéktartó realizmusában „csak” arra lát esélyt, hogy a különböző nemzeti elbeszélések megközelíthetővé váljanak az azon kívül állók részére is. Ezt a folyamatot egészíthetné ki üdvösen a közös jelképek előtérbe állítása (ilyen jelképpé alakulhatna többek között ötvenhat, hatvannyolc vagy a Szolidaritás).
A kötet első részében a szerző az alapelveket tisztázza világos okfejtéssel és szemléletes példákkal. A továbbiakban azt vizsgálja, hogyan jelenik meg egy-egy „tejtestvér” nép és annak jellemző tájai, alakjai, termékei (mint a tokaji bor) a másik irodalmában. Az utolsó rész esszéi pedig az egyes népek önképének jellemző kifejezőiként értelmezik a közép-európai nemzeti himnuszokat.
(Kiss Gy. Csaba: A haza mint kert. Nap Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 2440 forint)
origo.hu
Bécsben elszabadult az LMBTQ őrület - videó
