Tiszti kezek

A szocializmus apostolai között kezdettől fogva előkelő szerepet játszottak a kereskedők. Kereskedelmi utazó, azaz ügynök volt Fourier, akinek a falanszterrendszer Madách ábrázolta vízióját köszönhetjük, kereskedőnek készült a német munkásmozgalom kulcsfigurája, Ferdinand Lassale, a Keleti Akadémiának nevezett kereskedelmi iskolát elvégző Rákosi Mátyás Hamburgba és Londonba ment üzletet tanulni, kereskedett Engels is, és e pályán tűnt fel a német forradalmat bolsevizálni akaró Rosa Luxemburg is. Kereskedtek – szovjet minta alapján – az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tagjai is. Ha csak a Vám-és Pénzügyőrség fennmaradt iratait vizsgáljuk, érdekes tételt képez a kivándorlók különvonatainak vámvizsgálata, az országba be- és kilépő küldeményeké, a hatóság különleges kívánalmainak rögzítése a vámkezelésnél vagy – micsoda fantasztikus jog ez egy szögesdróttal körbekerített kis országban! – a testület tagjainak bejelentés nélküli határátlépése.
Az ÁVH foglalkozott iparral, mezőgazdasággal, közlekedéssel s – a „K” ellenőrzés anyagi ellátásával megbízott osztály révén – telefonnal, lakásokkal, gépkocsikkal. Tagjai természetesen, a hiánygazdaság viszonyai közt, saját zsebre is dolgoztak. Súlyos köztörvényes bűnökkel életfogytiglanira elítélt ávósokkal is találkozhat a kutató: az ötvenhatos sopronkőhidai rablázadást például az ő segítségükkel veri le a börtönparancsnok, hogy azután Dobi Istvántól, az Elnöki Tanács elnökétől kegyelmet kapjanak. (Olyan ez, mint a piszkos tizenkettő története, csak optimista változatban.) Annyira a pénz körül forog minden, hogy Péter Gábor még a letartóztatott Mindszenty hercegprímással is próbálkozott, szabadon engedése fejében nem tudna-e valutát szerezni az országnak – miközben papok és főpapok felett ítélkezik az uzsorabíróság mondvacsinált kölcsön- és valutaügyekben.
Hogyan is szerzett különpénzt az ÁVH? A nadrágszabóból lett altábornagy sok pénzt kapott a belügyre szánt költségvetési hányadból, de ez nem volt elegendő, hogy a saját és emberei összes luxusigényét kielégítse. A kivándorolni szándékozó gazdagoknak, pontosabban a tőkésosztály tagjainak az ÁVH adott útlevelet, cserében viszont át kellett adniuk értékeiket. Az így befolyt összegek Péter Gábor helyettesének, Szűcs Ernőnek a páncélszekrényébe kerültek. A hatóságról szóló, Gombos László rendezte háromrészes dokumentumfilmben másról is szó esik. (Jellemző, hogy az 1994 elején bemutatott filmet többé nem vetítették: túl sok „dinasztikus” érdeket sértett.) Nos, a házkutatások és a letartóztatások során az ávósok zsarolták az embereket, sőt valóságos klientúrát építettek ki a lefogottak hozzátartozói körében. A zsarolással megszerzett ingatlanokat, ékszereket, festményeket és berendezési tárgyakat Csapó Andor őrnagy, a gazdasági ügyek vezetője vette gondozásba, a befolyt pénzek fölött azonban elvben csak a főnök diszponálhatott.
„A megkerült hajdani pénztárkönyv – olvashatjuk a film szövegében – 1953-ig (azaz Péter Gáborék bukásáig) 198 befizetési tételt regisztrált, összesen 13 millió 160 ezer forint összegben. Az ötvenes évek elején ez hatalmas összegnek számított. Az is kiderül az iratokból, hogy nem minden kiadott útlevelet vezettek be a pénztárkönyvbe. A testület vezetői saját kezelésben is kiadtak útleveleket azoknak, akik az egyre könyörtelenebbé váló terror elől akartak szabad földre jutni. Az ezekért az úti okmányokért kapott pénz az ÁVH vezető testületeiben szolgáló tisztek zsebébe került. A Belügy-, illetve a Pénzügyminisztérium nem nézhetett bele az ÁVH titkos pénzkezelési okmányaiba.” (A pénzmosás és a konspiráció – akárcsak ügynökök beszervezése – a rendszer fennállásának utolsó vagy még azon túli pillanatáig működött: így veszett nyoma például az egyes hírek szerint egy-, mások szerint kétmilliárd nyugatnémet márkára taksált Stasi-pénznek Magyarországon.) Amikor Rákosi és Péter Gábor parancsára a Princz Gyula vezette tiszti verőcsoport agyonverte Szűcs ezredest és öccsét, az ezredes páncélszekrényéből sok millió forint értékű ékszer, valuta és készpénz került elő.
Ötvenkettőben államosították a bérházakat, s Budapesten 36 443 ingatlan került listára, ennek 22 százaléka „egykori kizsákmányolók” által építtetett, hatszobásnál nagyobb lakás volt. Ezek egy részéből tovább bővítették a „K”, a konspiráció céljára fenntartott lakások körét, kiutaltak villákat a pártelit tagjainak és a szovjet szakértőknek, sőt személyi tulajdonba is adtak belőlük. S míg jegyüzérkedés és feketevágás címén kisemberek százai kerültek börtönbe – egyikük, Nagy Lajos, aki a Corvin közben is harcolt, bűnbeesését politikai bűnökkel tetézve öszszesen 31 esztendőt töltött el Rákosi és Kádár börtöneiben –, addig a hatóság emberei között az április 4-i, május 1-jei és november 7-i ünnepek alkalmával olyan több száz, sőt több ezer forint értékű élelmiszercsomagokat osztottak szét, amelyekről a jegyrendszerben tengődő kisember álmodni sem mert. (A tömegek étvágyát lejárt szavatosságú jelszavakkal elégítették ki.)
Magáncélokra több mint 7 millió 800 ezer forintot költöttek el a munkásosztály öklének is nevezett hivatal főtisztjei 1952-ben. Péter Gábor szentendrei villájának fenntartása ötvenezer forintra rúgott, s csak a kertben elültetett másfél ezer tő muskátli – valóságos muskátlierdő – 16 ezer forintba került. Feleségének, Simon Jolánnak – aki Rákosi titkárnője volt – négy liter kölnit vásároltatott karácsonyra, s a Minőségi Ktsz-nek – a szövetkezeti ipar bábája az ÁVH volt, s 1956 után több vezetőjének nyújtott előkelő menedéket – hat és fél millió forintot fizettek ki főképp építőipari szolgáltatásaiért. Péter Gábor altábornagy lefogása Rákosi Mátyás villájában 1953. január 3-án – amelyet a hajdani élet-halál ura már öreg emberként mesélt el Zinner Tibor történésznek – Berkesi-regénybe illik: „Kezem a hátam mögött volt, egyszer csak azt éreztem, hogy bilincs kattan rajtam. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam, és még mielőtt a velem szemben ülő Rákosi megszólalt volna, a függöny mögül előugrott Farkas Mihály, aki így kiáltott: »A játszmának vége!«”
Péter Gábor s később Farkas játszmájának is valóban vége volt. A rákosista elit „bolse vitája” után – amelyre a forradalom rövid ideje alatt a kelleténél több fény derült – megszületett a kádári puritánság mítosza. „Kádárnál szerényebb, olcsóbb diktátora sem az ezeréves magyar történelemnek, sem a többi csatlós országnak nem volt” – állítja még ma is Kádár és kora című visszatekintésében Kopátsy Sándor közgazdász. Lehet. Csakhogy a börtönből kijőve már a rehabilitálás maga felért egy tetemes gazdagodással. Miután az ügyészség különleges tanácsa rehabilitálta, Kádár felvett börtönéveiért 67 ezer forintot, s kiutaltak neki egy háromszobás lakást. Kétszázötven szép kötésű könyv és teljes lakberendezés várta, amikor négyhetes gyógyüdülés után beköltözött. S mint Kubinyi írja, nemcsak kitüntetéseit, de ezredesi váll-lapját is visszakapta a volt belügyminiszter, akit akár az ÁVH atyjának is nevezhetnénk. S bár felszámolta a testületet, az ő uralma alatt lett a belügy igazi rendőr-minisztérium, amely töretlenül működött egészen a rendszerváltásig. A vagyonszerzés bizonytalansága – vélte jó smasszerként – nem éri meg az állandó hasmenést. Lehetővé tette a Trabant, Zsiguli, hétvégi telek és gebin megszerzését, s adott nyugati útlevelet is, de többet nem engedett. Nyugaton is kedvelni kezdték a joviális, szemével huncutul csippentő első titkárt, akinek felesége s annak fivére is Kubinyi kutatásai szerint az egykor rettegett politikai rendőrség tisztje volt.
„Egyébként – jegyzi meg a filmbéli narrátor – már 1945-ben kialakultak az ávós dinasztiák”, s „a történelem fintora volt, hogy 1951 tavaszán éppen édesgyermeke, az ÁVH tartóztatta le” Kádárt. Mára a fiak és az unokák ott vannak a honi gazdagok toplistáján: számukra a halála előtt Fock Jenővel, egykori miniszterelnökével beszélgetést folytató Kádár alakja, sírásba fulladó hangja – s hogy kit és mit siratott – tartalom nélküli keret, számítógépes zörej. Ám politikai játékaikban számítanak arra a Kádár által is ügyesen táplált osztálygyűlöletre, amely – noha az osztály, a polgárság már eltűnt – a tömegekben megmaradt.
S ez a gyűlölet nagy erő.