Utolsó figyelmeztetés?

Másfél hónappal azután, hogy a Fitch Ratings rontott Magyarország adósi osztályzatán, a Standard & Poor’s (S&P) is – a leminősítést valószínűsítő – negatívra változtatta az eddigi stabilról a magyar adóskockázati osztályzat kilátását. Napokkal ezelőtt az Európai Bizottság után az uniós pénzügyminiszterek tanácsa, az Ecofin is viszszadobta a magyarországi euróbevezetést szolgáló konvergenciaprogramot.

Mi is áll a dicsőségtáblára éppenséggel nem kifejezetten illő folyamat hátterében? Meglepetésnek tekinthető-e az S&P lépése? Befolyásolja-e a gazdasági folyamatokat? Nos, Magyarország közpénzügyeinek növekszik a kockázata, ami leginkább a magas államháztartási hiányban és a gyorsan növekvő államadósságban testesül meg. Jól illusztrálják ezt a számok: a tavalyi deficit – még kozmetikázottan is – pontosan a duplája az unió által megengedett szintnek, a hiányt generáló államadósság pedig 2002 óta négyezermilliárd forinttal nőtt. Ráadásul a nemzetközi hitelminősítő szerint a 2006-os országgyűlési és önkormányzati választások csak késleltetik a költségvetési kiigazítás lehetőségét. Olyannyira, hogy szerintük a költségvetési egyensúlytalanság miatt a hiány akár az idei kormányterv háromszorosa is lehet. Az S&P szóban forgó lépése nem hathatott a meglepetés erejével, mert a Fitch rontása után már látható volt, hogy a többi hitelminősítő is górcső alá veszi hazánk pénzügyi helyzetét.

Az, hogy a kormány idestova négy esztendeje képtelen tartani hiányterveit, jelentősen csökkenti a magyar gazdaságpolitikába vetett hitet. A definíció roppant egyszerű: rendre rosszul számolt növekedés, túlbecsült állami bevételek és megemelt adó-előirányzatok, új adónemek és magasabb illetékek, dráguló bürokrácia. A magyar büdzsék évek óta tarthatatlanok, százmilliárdokat kell lefaragni vagy beszedni ahhoz, hogy be lehessen tartani az éves költségvetések kereteit – legalábbis valamennyire. Ha pedig helyzet van, úgy a hitelminősítők is lépnek. Negatív folyamatok után lerontják az értékelésünket. Ennek kifejeződése a Fitch és az S&P téli kiárusítási akciója. Csak reménykedhetünk benne, hogy mindez a gazdasági folyamatokat rövid távon nem befolyásolja, még ha a hír hallatán a forint árfolyama meredeken zuhant, és nagyot estek az árfolyamok az értéktőzsdén.

Nem folytatható a jelenlegi költségvetési politika, hiszen az osztogatás – például a kétszer száz nap 2002-ben – és a valódi reform hiánya 2002 óta előbb-utóbb padlóra küldheti az egész gazdaságot. Nem véletlen, hogy a befektetők pénzügyi válságtól tartanak hazánkban, ami azért nagy gond, mert az államadósságot, amelyet állampapírból finanszíroznak, leginkább a külföldiek vásárolják. A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy nem igazán tudni, mekkora a valós hiány a várható egyszeri kiadások – a MÁV és a BKV feltőkésítése – nélkül. Leltárt kell készíteni, hogy kiderüljön, az államigazgatás melyik területén kell elkezdeni a spórolást, ám azért is, hogy bebizonyosodjon, milyen kötelezettségek – többi között a PPP-programok költségeinek összesítése – terhelik még az államkasszát. Nincsenek ugyanis pontos információk a valóságról – utalni lehet itt a KSH-beli elbocsátásokra és módszertani változtatásokra vagy éppenséggel az Eurostattal, az uniós statisztikai hivatallal korábban folytatott vitákra. Az sem tudható pontosan, mire lesz szüksége a költségvetésnek és ezzel együtt a gazdaságnak: sürgős mentőövre vagy keserű pirulára.

A dolgok jelenlegi állása szerint azt sem tudni, hogy a Standard & Poor’sé volt-e az utolsó figyelmeztetés. Ne fogadjunk rá!