Üzenet

Özvegy Kelemen Jánosné esete felkavarta a kis bácskai falu nyugalmát. Azt beszélték széltében-hoszszában, hogy az özvegy állandó kapcsolatban áll meghalt férjével. Levelekben számol be életéről, és rendszerint választ is kap a halottól.
Ha ez csak amolyan babonás hiedelem lenne, egy kézlegyintéssel napirendre térne fölötte az ember. De itt nem csak erről volt szó: Kiss Örzse néni, a szomszédunk ismerte a levelek tartalmát is. A múlt héten például szóról szóra elmesélte, hogyan árulta be volt férjének zsörtölődő menyét, Rózsikát, hetet-havat összehordva ellene. Hogy csak a cicoma érdekli, fia nehezen megkeresett és összekuporgatott filléreiből papucsot vett magának a piacon. Nem is akármilyet, hanem aranyzsinórral díszítettet.
De történt ennél cifrább dolog is: a menye a múltkoriban ellökdöste a tűzhely mellől, miközben az ebédjét főzte volna. Panaszolta, hogy a menyecske nem becsüli, semmibe veszi.
„Jönne csak egy fél órára is vissza kend, majd meglátná, hogyan bánnak velem. Szóljék már a fiamhoz, hogy szedje egy kicsit ráncba az asszonyt!”
Szóval mindennapi zsörtölődések a családban, hiányzik nagyon az elhunyt tekintélye, mert bezzeg életében nem így volt, ha ő megjelent a konyhában, Rózsika csak alázatoskodott és folyton csak helyeselt. „Igaza van kendnek, ipamuram!”
Nevetséges, apró bosszantások! Ugyan honnan tudta volna a szomszédasszony, mit ír halott férjének az özvegy? Nyilván onnan, hogy birtokába kerültek Kelemenné panaszos levelei. Hiba volt a posta körül. Rá is jöttem hamarosan, hol a titok megoldása. Kiss Örzse néni kileste a szomszédasszonyt, kire bízza a levelek továbbítását a túlvilágra. Nem a posta vitte. Amikor bevezették az özvegy lakásába a villanyt, egy kis dobozszerű ládát képeztek ki az árammérőnek. Azt használta az asszony postaládának. Leült a gangra kitett kis asztal mellé, és azon írta meg panaszos, elkeseredett sorait a drága, felejthetetlen halottnak, és rábízta levéltitkát a kis fadobozra.
Fel sem tűnt neki, hogy onnan valaki kiszedi, világgá kürtöli, azt a látszatot keltve, mintha elvitte volna a címzettnek az égi postás. Levelezés a nagy semmivel!
Többször is eszembe jutott életem során ez a falusi történet, s a múltkoriban azon kaptam magamat, hogy az erkélyen üldögélve egyre nagyobb figyelemmel nézegetem a mi lakásunk árammérőjének helyét a falon. Tűnődöm, mi mindenre volna alkalmas. Postaládának is, természetesen. Bárkinek írhatok e világon, válasz úgysem érkezik rá sohasem, olyan, mintha a pusztába kiáltanék. Hacsak…
Azon tűnődöm, a mama talán meghallaná! Írni kéne neki a túlvilágra: „Kedves egyetlenem, drága jó anyám!…” Lehet, hogy megkapná. Az angyalok kézbesítenék neki ebéd után, mikor a felhők szélén üldögél. „Drága jó mama, a múltkor a szekrényben ráleltünk Andris fiam bőrzakójára. Milyen idő van most nálatok? Nem fázik meg a gyerek? Szoktál vele olykor találkozni? Megkérlek, vigyázz rá nagyon, mert tudod, hogy milyen szeleburdi volt mindig, nem hallgatott a szülői szóra, ment a maga feje után, élete volt a zene, mert szerinte csak a muzsika segítségével lehet a földről felrepülni. Közben itt hagyta a zongoráját is, s úgy ment el tőlünk örökre. Vigyázz rá, mama!…”
Nem mintha változtatna az életemen ez a módszer, hiszen megszoktam már régen, hogy csak a puszták süket csendjébe kiáltok, amikor az írógépem mellé ülök, és valami szépet, nagyot akarok mondani. Magamról. A világról. Csak a világ nem hallja. Mással van elfoglalva, nem várja az intő szót, rohan a vesztébe. Én mégis írok, mindennap nekikezdek újból, pedig már nincs hangom se, kedvem se, elfáradtam, kifakultam.
Aztán egy napon mégiscsak rászánom magam, elhatározom, hogy elküldöm a levelet, jobb is, hogy rejtve marad az üzenet. Majd egyszer, nagy sokára, évszázadok múlva, ha a nagy kataklizmák után új világ születik itt, megtalálja valaki. Forgatja, de nem érti már. Elkésett üzenet. Egy noteszlapra írom, s becsúsztatom a kis ládába. Ez áll rajta: „Valaha itt magyarok éltek!”