„Vagy én, vagy a szarvasok”

A szovjet múlt újabb sötét fejezetére derült fény: a KGB archívumaiban rejtélyes mészárlássorozat történetét bizonyító iratkötegre bukkantak a kutatók. Az öldöklés méreteit jól illusztrálja az az eset, amikor a nyugat-szibériai Hanti-Manszijszkban egy nap alatt 142 ártatlan bennszülöttet végeztek ki. A szovjet belügyisek ezzel a vérengzéssel emlékeztek meg Lenin elvtárs halálának 14. évfordulójáról, kiirtva a hanti és manysi lakosság mintegy tíz százalékát.

Nyugat-Szibériában 1937-ben kezdődött a nagy terror, és több mint két évig dühöngött. Akkoriban bárkit letartóztathattak nemre, korra és fajra való tekintet nélkül. Legközelebbi nyelvrokonaink, az őslakos hantik és manysik azonban kivételes helyzetben voltak, hiszen ők éppen származásuk, ősi hagyományaik miatt kerültek Sztálin mészárosainak látókörébe.
A szovjet pribékek meglepően pontos munkát végeztek, hiszen az elfogott rénszarvaspásztorokat egytől egyig kivégezték, és máig ismeretlen tömegsírokban temették el őket. A borzalmas gyilkosságsorozat olyan mély nyomot hagyott a leszármazottakban, hogy sokuk még most, csaknem hetven évvel később is mélyen hallgat. Amikor például újdonsült hanti népdalénekes ismerősömet nagyapja tragikus sorsáról faggattam, válaszul a pravoszláv hittérítésről szóló ősi regéjük részletét szavalta el. A kommunista rémuralomról nem mert közvetlenül beszélni.

Mínusz negyven Celsius-fok alá süllyedt a hőmérséklet Hanti-Manszijszkban 1938. január 21. éjjelén. A koholt vádak alapján elítélt száznegyvenkét fogoly talán még reménykedett valamilyen csodában, amikor elkezdték őket egyesével kivezetni a celláikból. A szemérmesen csak vadászoknak nevezett gyilkosok ekkorra már nagy gyakorlatra tettek szert a vérengzésben. Az élelmiszerraktárnak álcázott föld alatti kivégzőhelyen először tarkón lőtték az embereket, majd a biztonság kedvéért még egy golyót eresztettek a halántékukba. A hozzátartozók azonban minderről semmit sem sejtettek, és hosszú éveken, évtizedeken keresztül visszavárták szeretteiket.
Akszinya Merova mindössze hatéves volt, amikor apját és nagybátyját elvitték a különítményesek. Családja az Urál közelében, Szaranpaulban lakott és rénszarvastartásból élt.
– Azt mondták, hogy apámat a tanácsba hívatják. Apám felöltözött, befogta a rénszarvasokat, nekikészült az útnak. Mi az erdőben maradtunk. Anyám meg sírt. Később azt mondta, hogy apánk visszajön. Vártuk, vártuk, ki tudja, meddig vártuk, de nem tudtuk kivárni apánkat, ottmaradt – emlékezik vissza azokra az időkre az idős pásztorasszony. 1938-ban csaknem az összes férfit összeszedték a falujukból. Emlékei szerint így tettek a Ljapin és a Szoszva folyó melletti többi faluban is.
– Az egyik nagybácsimat, Sztyepanovics Nyikolajevicset itt lőtték agyon Hanti-Manszijszkban. Azt mondták, hogy sámán, és hogy a szovjethatalom elleni fegyveres ellenállásra buzdít. Ezért tartóztatták le és lőtték agyon – állítja Jeremej Ajpin, a Hanti- és Manysiföld autonóm körzet parlamentjének képviselője. – Nemzetségünknek több ága volt. Mi Ajpinih településen éltünk. Ez volt a legnagyobb település az Agan folyó középső szakaszán. Nemcsak a nagybácsimat ítélték el, hanem több más sámánt is, ahogyan a háború előtt hívták őket. Nagyon sok rokonunk pusztult el akkor. Egyszerűen elvitték, elszállították valamennyiüket. A nép ellenségének kiáltották ki őket. Sztyepanovicsról azt mesélték, hogy sámánkodott, és ezt mondta: „Látom, hallom, tűz közeleg, amely elemészti a vörösöket!” Na, ezekért a szavakért, a sámánkodásáért jött ki érte az NKVD szurguti kerületi vezetője. Aki azután elvitte, és többet nem hallottunk róla. Nem tért vissza, ahogyan a többi rokonom sem.
Közismert, hogy a hantik és a manysik animisták, amely elképzelés szerint minden tárgynak megvan a maga lelke, szelleme. Összetett panteonjuk Numi-Tórem főisten köré szerveződött. Legnagyobb ünnepük a főisten fiának, a medvének az ünnepe, de emellett a tavakban, a fákban és az állatokban lakozó szellemekben is hittek. Szertartásaikat sámánjaik irányításával végezték.
Mi váltotta ki a szovjethatalom kegyetlen akciósorozatát obi-ugor atyánkfiai ellen? Kik ezek az obi-ugorok, és mi volt a bűnük? Ezekre a kérdésekre a történelem adhat választ.
Miután nyelvrokonaink az Urál déli vidékeitől északra vándoroltak, a tajgában félnomád halász-vadász néppé váltak. Az északi hantik és az uráli manysik ráadásul átvették a nyenyecek nomád rénszarvaspásztor-kultúráját. Négyszáz évvel ezelőtt ilyen emberekre leltek Jermak atamán martalócai, Szibéria orosz gyarmatosítói. Az idők folyamán megerősödött cári uralomnak az őshonos népek javát szolgáló tevékenysége leginkább az adószedésre, részegeskedésre és arra korlátozódott, hogy megtanítsák a bennszülötteket „felsőbbrendű” uraik tiszteletére.

Mire a bolsevik puccs nyomán ide is elértek az új rend komisszárjai, az egykor rendkívül gazdag kultúrájú és harcias obi-ugorok földönfutóvá váltak. Vadászterületeik és halászóhelyeik idegenek kezébe kerültek, ők maguk pedig a kereskedők adós rabszolgái lettek. Ősi kultúrájuk java része a kommunista kísérlet áldozatává vált, és lélekszámuk is megcsappant: 1926-ban már mindössze 25 ezer hanti és manysi élt szétszórva egy franciaországnyi területen. A népirtás pedig mintegy két-háromezer munkaképes férfi életét követelte.
Muzsi körülbelül hatezer fős járási központ közel az északi sarkkörhöz. Az Ob egyik mellékfolyójának partján álló település, amely egyetlen házat kivéve rönkfából épült. Múzeuma oly szegény, amilyet még Albániában sem lehet találni.
– Én is egy üldözött rénszarvastenyésztő, hogy is mondták, kulák családnak a leszármazottja vagyok – vág bele elődei történetébe Olga Rahtimova, a helytörténeti múzeum igazgatója. – A nagyapámnak öt testvére volt. Négy meghalt a háborúban. Az ötödik beteges volt, itthon élt a rénszarvasokkal. Őt a kommunisták vitték el valahová a jószágokkal együtt. Nem tudjuk, mi lett vele, még a kivégzettek listáján sem leljük. A nagymamámra pedig annak idején a vörösgárdisták puskát fogtak, és arra kényszerítették, hogy árulja el, hová ásták el a gyermekei a családi kincseket, az aranyat és a többit. Mindezt nem tudom bizonyítani, de köztudott, hogy a családunkat anyai ágon üldözték, vagyonunkat elvették. Múzeumunk felkutatta 38 rénszarvastenyésztő férfi nevét. Őket a kerületünkből szállították el.
Sem a volt Szovjetunióban, sem Oroszországban nem ítéltek el senkit népirtásért, és ez a tény aggodalmat kelt azokban, akik a terror visszatérésétől tartanak. Egy felelős neve azonban közismert: tudjuk, hogy Sztálin hozta meg az alapvető döntéseket, ő ellenőrizte a népirtást. A nagyvezér közvetlenül a belügyi szervekre támaszkodva valósította meg ördögi tervét, mégpedig úgy, hogy mindvégig a háttérben maradt.
A hajtóvadászat több mint 65 éve befejeződött, az emberek ennek ellenére még mindig félnek beszélni róla. Megdöbbentő ez a rettegés, amelyet az emlékek tartanak életben. Egyik interjúalanyom egyenesen pánikba esett, és kiszaladt lakásából, amikor családja üldöztetéséről kérdeztem, a másik csak azt szajkózta eszelősen: „nem beszélhetek, nem beszélhetek…”
Az egyik kivétel, aki bátran nyilatkozik, Jevdokija Nyomiszova főiskolai nyelvtanár.
– A Nyomiszov családból Nyomisz Vin Peteri volt elítélve. Nyomisz Nagy Péter. Miután elvitték, a hantik nem beszéltek róla többet. A kivégzettek listáján sem szerepel. Akármennyit keresem, sehol sem találom a nevét. A nép egyszerűen hallgatott azokról, akiket messzire vittek.
– Rettegésben akarták tartani az embereket. Ehhez létrehoztak egy szörnyű állami gépezetet, amely nem a hétköznapi embereket szolgálta, hanem egyes világhatalomra éhes emberek ambícióit. Mint például Sztálinét vagy Hitlerét. Ők a modern Nagy Sándorok. Ezért én úgy gondolom, mindegyik egyforma. Nagy Sándor, Hitler, Sztálin egyszerűen mind gyilkosok. Ennyi – mereng el a vészkorról Gennagyij Rajisev festőművész.
Az elmondottak ellenére a szovjet uralom kedvező is volt a keleti finnugor népek számára – igaz, csupán a kezdeti időszaka. Nyelvüket és nemzeti azonosságukat elismerték, 1930-ban névleg autonóm körzetek formájában megalakultak a nekik szánt tartományok.

A történelemben első ízben jöttek létre az őslakosok nevét viselő közigazgatási egységek. A negatív oldalhoz tartozik, hogy ezt az autonómiát Moszkva központosított és gyakran terrorisztikus uralma igen hamar súlyos igává változtatta, s olyan iparosítási politikával kötötte össze, amely szükségszerűen ösztönözte a betelepülést, így a névadó nemzeteket saját, elvileg autonóm földjükön jelentéktelen kisebbségekké zsugorította.
– Oroszországban volt egy szörnyű terv, amely szerint elszigetelt, különálló országban akarták létrehozni a kommunizmust. Ehhez érthető módon minden nemzetiség legtehetségesebb, legerősebb embereit, akik a népük lelki alapját, lelkierejét adták, egyszerűen fizikailag ki kellett irtani – állítja Tatyjana Gogoleva, a Jugra Megmentése Társaság elnöke.
Mások – így Nyomiszova asszony is – a családi tapasztalatból indulnak ki.
– Nem tudták elfogadni, hogy az embereknek önálló véleményük, saját gondolataik vannak. Abban az időben mindent pusztítottak, ami haladó volt. Valószínűleg ezért irtották azokat a falusiakat, akik kicsit tehetősebbek voltak. Aki mondjuk lovakat tartott, esetleg volt egy kis rénszarvascsordája, talán jó halász volt, ismerte a halfogás mesterségét. Mivel az idősebbeket kiirtották, a gyermekek nem tudták átvenni a tudásukat – így mindez mára elfelejtődött.
A névleg autonóm területek létrehozása adta meg lökést a finnugor földek még lendületesebb kollektivizálásához, miközben lassan és módszeresen kifosztották az itt élő népeket. Legelőbb az őslakosok megélhetésének gazdasági alapját tették tönkre. Példa erre a tudatlan, túlbuzgó komisszárok tevékenysége, akik ugyanúgy három rénszarvas tartását engedélyezték, mint ahogy a mezőgazdasági övezetekben három szarvasmarhát, holott a hanti háztartásoknak az éhenhalás elkerüléséhez legalább kétszáz–kétszázötven rénszarvasra volt szükségük.
Vlagyimir Rugin főorvos is szemtanúja volt az új rend bevezetésének.
– A mi rénszarvasainkat is elvették. Ez a lehető legdurvább módon történt. Emlékszem, amikor egyszer apám anyámmal vitatkozott: anyám megpróbálta meggyőzni apámat, hogy ne adja oda a rénszarvasokat, hiszen nem lesz mit ennünk. Nagy a család, sok az éhes száj. Apám erre azt felelte: én is a fejemmel gondolkozom, én is a gyermekeimre gondolok! Nekünk két választásunk van. Vagy én nem leszek, vagy odaadjuk a rénszarvasokat. Tehát kénytelen volt megválni a rénszarvasoktól. Odaadta a lovait, a teheneit is. Ennek fejében viszont megtarthatta a rénszarvasok egy részét, s maradt egy tehenünk is, hogy legyen mivel táplálni a népes családot.
Az idős Marija Merova népművész is hasonló élményeket őriz:
– Összeterelték a rénszarvasainkat, és összeszedték a holminkat. Mindent kihordtak a sátrainkból, amink csak volt. Elhajtották a rénszarvasokat, lebontották a lakósátrakat. Akkor Szortinjában, a Szoszva folyó mellett volt a tanács. Oda hajtották el az állatainkat. Szosolka, Horumpaul, Mezsin, Lompavozs falukból az összes állatot elvitték. Azután hogy onnan hová kerültek a jószágok, nem tudom. Vagy megették őket, vagy elszöktek az erdőbe.

Az ugor egyetem tanára, Anasztaszja Szajhanova nem csupán mesél, de harciasan ki is áll a népe mellett. Nála nincs tabu téma:
– Az apámat és a nagyapámat is üldözték. Azt tudom elmesélni róluk, amit az anyámtól hallottam. Mi Szaranpaullal szemben laktunk. Apám rénszarvastenyésztő volt, az idősebbik fia a tizenkettedik évét töltötte. A mi népeinknél, a manysiknál, a hantiknál és másoknál, akik nehéz körülmények között neveltük a gyermekeinket, fiatalon szoktak vadászpuskát venni a fiúknak. Ő is vett egy puskát a tizenkettedik évében járó fiának. A puska lett végül a vétkes. Később apám egyik rokonával házikót épített a Hulgya folyó mentén. Erre azt mondták, hogy a felkelés központját készíti elő. Elfogni azonban titokban, csellel fogták el az apámat. Amikor megérkeztek a sátorunkhoz, arra kérték, legyen szíves, cserélje le a fáradt rénszarvasaikat az övéire. Ezek után azt mondták, hogy menjen velük, hiszen az ő rénszarvasai nekik nem engedelmeskednek. Akkor elvitték, és többé sosem láttuk.
Marija Merovát sem kellett sokáig nógatni, úgy tartja, hogy neki nincs kitől tartania.
– 1938. március 28-án, amikor születtem, akkor vitték el a nagyapámat, Hatanyin Jegor Jakovlevicset. Amikor elkezdték összeszedni az embereket, nagyapám bejött a kis szülőházba, ahol régen a nők szültek. Bejött, hogy megnézzen engem, a kis unokáját, majd miután megcsókolt, azt mondta, hogy valószínűleg többé nem tér vissza, valamiért rossz előérzete van. Nagyapa erősen sírt, majd felült a rénszarvasszánjára, és elindult Szaranpaul felé. Így mesélte az édesanyám. Állandó várakozásban éltünk, miközben igyekeztünk nem beszélni minderről, nehogy valaki bajt okozzon nekünk azért, mert valaha elvitték a nagyapámat.
Akik életben maradtak, főleg asszonyok és gyermekek, az éhhalál küszöbére kerültek, hiszen a tajgában felnőtt férfi nélkül szinte lehetetlen életben maradni. Állítólag egész falvak pusztultak éhen 1937–38 telén.
A hantik és a manysik hite szerint halottaik tovább élnek a túlvilágon, egy másik világban. Az animista vallású népek ezért rendkívül erősen ragaszkodnak elhunyt rokonaikhoz, őseikhez. Haláluk után sem válnak el tőlük, hiszen sírjukat, mondhatjuk, lakhelyüket és emléküket úgy ápolják, mintha élnének. A gyilkosok azzal, hogy ismeretlen helyen és titokban temették el áldozataikat – tovább fokozták a hozzátartozók fájdalmát. A ma élő leszármazottak többsége, ha nem is tudja, hol nyugszanak a hozzátartozói, de már sejti, hogy kik ölték meg őket.
A letartóztatottakat úgynevezett trojkák ítélték el. A különleges bizottságnak az NKVD (Belügyi Népbiztosság) helyi vezetője, a területi főügyész, illetve a területi pártbizottság titkára volt a tagja. A dokumentumok szerint az eljárások kezdetben a bizonyítékok és a tanúvallomások figyelembevételével zajlottak, később azonban minden különösebb teketória nélkül ítélték el a szovjetrendszer ellenségeinek kikiáltott ártatlanokat. Túlnyomó többségükre halál várt. Volt olyan eset, hogy a bizottság egyetlen kiszállása alatt 671 halálos ítéletet hozott. Amennyiben a trojka legalább 12 órát dolgozott, egy emberre mindössze 60 másodpercet tudott fordítani. Nyilvánvaló, hogy sokszor nemhogy az ügyeket, de még a vádlottak adatait sem volt idejük felolvasni.
A kor szellemének megfelelően a bíróságokon is termelési verseny folyt. Többtucatnyi olyan kérelem maradt fenn, amelyekben az NKVD vezetői a kivégezhető emberek létszámának emelését kérték Moszkvától. Az esetek többségében meg is kapták a hozzájárulást.
– Merov Dmitrij Nyikitics a nagyapám testvére volt. A Merov famíliában nagyon kevesen maradtak életben a népirtási hullámok miatt – kezdte családi történetét Tatyjana Merova, aki szerkesztő-riporter a hanti-manszijszki közszolgálati televízióban. – Abban az időben, a harmincas években a nagyapáink nagyon tehetősek voltak, jól éltek. Sokat dolgoztak, igyekeztek. Igaz, nem voltak tanult emberek, de volt kultúrájuk. A rokonaim, apám testvérei mesélték nekem – igaz, csak keveset beszéltek erről –, hogy harmincnyolcban nagyapám, Vaszilij Nyikitics és dédnagyapám, Nyikita megsejtették, hogy valami történni fog, ezért bevették magukat az erdőbe. Elmenekültek. Dmitrij Nyikitics a nőkkel maradt, hiszen nem lehetett őket férfi nélkül hagyni. Amikor az idegenek megjöttek, látták, hogy egyetlen fiatal férfi van a családban. Ő volt ugyanis a legfiatalabb testvér. Ekkor fogták és magukkal vitték. Sokáig nem tudtuk, hol lehet. Aztán a kilencvenes években, amikor a népirtásról már többet lehetett hallani, egészen véletlenül megtudtam, hogy Dmitrij Nyikitics a népirtás áldozata lett, és itt Hanti-Manszijszkban ölték meg. Nagyapám, Vaszilij Nyikitics, aki 1980-ban halt meg, sajnos az utolsó napig nem tudta meg, hogy az édestestvérét itt temették el, s ilyen nehéz sorsa volt. Mesélték, hogy 1938-ban igen kemény volt a tél. Januárban egy család éppen az egyik faluból a másikba tartott, amikor véletlenül egy csapat emberbe botlott. Kiderült, hogy több rokonunk is van közöttük. Az embereket Berjozovóba hajtották. Mindegyiket levetkőztették, s így, szinte ruha nélkül, mezítláb mentek sok-sok kilométeren keresztül az ötvenfokos hidegben. Ki tudja, ki ért el idáig?! Az biztos, hogy akinek a neve szerepel ezen a táblán, az eljutott Hanti-Manszijszkig. Őket itt végezték ki. Természetesen erről az esetről sehol sem lehet olvasni… Köszönöm, hogy meghallgattak!
Valerij Jeleszkinnek, a suriskarszkiji kerület elnökének talán az fájt a legjobban, hogy nem történt meg az áldozatok rehabilitációja.
– A nagy népek fiairól, az oroszokról, a németekről vagy a finnekről, akiket a háború alatt idehoztak, tudjuk, hogy őket meghurcolták, kivégezték. Amikor pedig az értelmiségünk kezdett beszélni ezekről az eseményekről, amelyek a népemet érintették, bennünket nem vettek figyelembe. Akiket letartóztattak, elvittek, azokra csak a nép emlékezik. De ezeket a történeteket nemigen emlegetjük, mert a hivatalos hatalom mindezt valójában nem ismeri el.
Ajpin képviselő sem elégedett az orosz állam hozzáállásával.
– Olyan dokumentumokról, amelyekben az állam a maga részéről bocsánatot kért volna az elhunytaktól, rokonaiktól, kimondottan ilyenekről nincs tudomásom.
– Tettek hivatalos lépéseket a népirtás áldozatainak ügyében. Például a rehabilitációjukkal kapcsolatban, és némi, nem túl magas összegű jóvátételről is döntöttek. Mindez az egész országra vonatkozott. Olyasmi azonban nem történt, amire Ausztráliában volt példa, ahol az állam a történelmi igazságtalanságokért hivatalosan kért bocsánatot a bennszülött népektől. Nálunk valami hasonló csak a távoli jövőben fog megtörténni. Talán amikor az unokáink olyan idősekké válnak, mint mi most – reménykedik Tatyjana Gogoleva.
Rajisev festőművész az idős emberek egykedvűségével értékelte a helyzetet:
– A húgom nagy nehézségek árán kijárta Tyumenyben a rehabilitációs könyvecskét. Nekem is kiállíttatott egyet. Én nem is fogtam volna bele az intézésébe, mert időm sincs ilyesmire. Ennek az okmánynak mindössze annyi jelentősége van, hogy kisebb kedvezményekre jogosít. A lakbérnek és néhány egyéb költségnek csupán a felét kell kifizetni. Ily módon kárpótolja az állam egy ártatlanul meggyilkolt ember életét. Amennyiben viszont teljes kárpótlást kaptunk volna, az állam egyszerűen összeomlik.

Kevesen tudják, hogy a Szovjetunióban már az 1950-es években automatikusan rehabilitálták a terror áldozatait, de a hozzátartozókat erről nem tájékoztatták. Ezzel folytatták azt a titkolódzást, amely az eljárást végigkísérte. Ráadásul a belügyminisztérium évtizedeken keresztül félretájékoztatta a meggyilkolt emberek rokonait. Sokan máig nem kaptak pontos adatokat eltűnt szeretteik sorsáról.
Sajnos az Orosz Föderációban számosan a mai napig meg vannak győződve róla, hogy a Szovjetunióban nem száműztek és nem végeztek ki ártatlan embereket. Szerintük azok, akik erre a sorsra jutottak, nyilvánvalóan a nép ellenségei voltak, és semmi esetre sem azért váltak áldozattá, mert más nyelven beszéltek vagy más isteneket tiszteltek. A nagy terror korszakát pedig egyszerű koholmánynak tartják, amellyel Hruscsov és elvbarátai akarták lejáratni a nagy Sztálint és a kommunista pártot. Mindezek elgondolkoztatják azokat, akik jól ismerik az oroszországi történelmet. A kérdés most az, hogy vajon szembe tud-e nézni Oroszország a maga gyarmatosító múltjával, vagy a bezárkózás, a titkolódzás és a gyámkodás szovjet gyakorlatához tér vissza.
Nyelvrokonaink mindezek ellenére a boldog jövőben reménykednek.
– Korábban nem éreztem, hogy kellünk, hiányzunk valakinek, más népeknek. Csak most érzem ezt, mióta egy népi együttes tagja vagyok. Az utóbbi években rendszeresen felléptünk idehaza, és sokszor turnéztunk külföldön is. A határokon kívül a finnugor népek és más emberek melegen, barátságosan fogadtak minket. Csak most értettem meg, hogy mennyire kellünk másoknak, és mennyire szeretik a népünket más népek! – mondta könnyezve Marija Merova, az idős népművész, amikor búcsút vett tőlem az ajtóban.
Meglehet, hogy sajnos nekünk, magyaroknak jelentenek a legkevesebbet, merengtem magamban, miközben a taxim átsuhant az ultramodern Hanti-Manszijszk főutcáján.