A futball hősei és hősi halottjai

Bánka Kristóf vasárnap délelőtt edzett egy kiadósat, aztán otthon megebédelt, majd lefeküdt aludni. És soha többé nem kelt fel. A 24 éves fiatalember – egyáltalán nem mellékesen élsportoló, labdarúgó – az első orvosi vizsgálatok alapján szívroham, esetleg tüdőembólia áldozata lett. Megfejthetetlen tragédia – mondhatnánk, de a közelmúltban annyi futballista halt meg a pályán mérkőzés vagy edzés közben, hogy az egyre több, egymástól függetlennek és egyszeri, rettenetes véletlennek látszó eset mögött ideje lenne felfedezni a közös törvényszerűséget.

A Barcs 23 éves játékosa, Dárdai Balázs – a Hertha sokszoros magyar válogatott középpályása, Pál öccse – 2002 nyarán mérkőzés közben vesztette eszméletét, majd az edző-édesapa, idősebb Dárdai Pál szeme láttára hunyt el a pályán. Az emiatt még iszonyatosabb haláleset pontos okára soha nem derült fény, a családnak és a közvéleménynek be kellett érnie annyival, hogy Balázst a szíve vitte el. Egy évvel később Marc-Vivien Foe haláltusáját milliók láthatták, hiszen a televíziók közvetítették a Konföderációs Kupa Kamerun–Kolumbia elődöntőjét, amelynek a hajrájában összeesett, és a kórházba szállítás közben elhunyt a Manchester City 28 éves afrikai klasszisa. A két eset között ekkor még nem kerestek párhuzamot, ám a 2004-es év kezdete a döbbenet és a sajnálat mellett egy harmadik érzést is életre hívott: a gyanakvást.
A Benfica magyar légiósa, Fehér Miklós 2004. január 25-én este sárga lapot kapott a Vitoria Guimaraes elleni bajnoki mérkőzés hajrájában, mire gúnyosan visszamosolygott a játékvezetőre. Ez volt az utolsó gesztusa, mert egy pillanat múlva térdre bukott, előre zuhant, és a többszöri újraélesztési kísérlet ellenére a kórházban meghalt. A portugálok az eredménytelen boncolást követően külön-repülőgéppel hozták haza, és kísérték el a győri temetőbe, még maga Eusebio is a küldöttség tagja volt. A megindító tiszteletadás és megbecsülés mellett, mögött ekkor még kevesen vették észre vagy tették szóvá a szokatlan sietséget, de amikor pár hónappal később, májusban Bruno Baiaót, a Benfica junior futballistáját egy edzést követően érte utol a hasonlóan rejtélyes vég, a futballvilág megriadt. Ráadásul híre járta, hogy a lisszaboni sztárklubnál rendszeresen tablettákat osztogattak a mérkőzések előtt, méghozzá a következő kísérő szöveggel: aki játszani akar, beveszi.
A labdarúgás a legveszélyesebb üzem
Tekintsük ezt pletykának, az viszont vitathatatlan, hogy Fehér Miklós izomzata a győrihez képest a Benficánál gyorsan és döbbenetesen megerősödött. De ugyanezt a Juventus világklasszisainál is tapasztalhattuk – visszafelé. Alessandro Del Piero combja például olyan volt, mint egy ókori görög szoboré, aztán a Juve súlyos doppingügybe keveredett, a gólzsák pedig a következő idényt jócskán leapadt izomkötegekkel kezdte. Hogy mindez csupán kombináció? Ha az is lenne, valamiért a Manchester United angol válogatott védője, Rio Ferdinand is elmenekült a rajtaütésszerű doppingvizsgálat elől, amiért eltiltották, és ki kellett hagynia a 2002-es világbajnokságot, de a Milan „robotembere”, Gennaro Gattuso is „elfelejtett” egy ízben mintát adni. Az ukrán Arsenal Kijevvel kapcsolatban nem keringtek mendemondák, de bőven elegendőek a tények is: 2004. január 7-én egy 23 éves grúz válogatott, nem egészen két hónapra rá, február 29-én pedig egy 17 éves ifi hunyt el a pályán, illetve az öltözőben.
A hírügynökségek ontani kezdték a fekete krónikákat, és a döbbenetes lista egyre gazdagodott. Az idén januárban Zavadszky Gábor, februárban pedig Bánka Kristóf lett a nemzetközi és a magyar labdarúgás legújabb áldozata. Bár az elmúlt években a kézilabda és a kosárlabdasport is megélt egy-egy hasonló sokkot – előbbiben egy 21 és egy 44 éves másodosztályú játékost vitte el a szíve mérkőzés közben, utóbbiban a Kecskemét 23 éves sportolója, Bogdán Balázs aludt el az edzésről hazatérve, örökre –, nyilvánvalóan a labdarúgás a legveszélyesebb üzem. Ám mielőtt az okokat kutatva rávágnánk, hogy azért, mert itt a legnagyobb a megterhelés, keretes írásunkat végigböngészve kitűnik: egyetlen született angol, német, spanyol vagy olasz profi sincs az áldozatok között, pedig az ő igénybevételük emberfeletti igazán.
Akkor mégis, miért pont a futballisták, illetve a futballisták közül is miért ekkora számban a közép-kelet-európaiak és a harmadik világbeliek? Egzakt válasz természetesen nincs, de mértékadó vélemények vannak. Ilyen Pavlik Gáboré is, aki a TF egyetemi tanára, ám emellett gyakorló sportorvos is, a férfi vízilabda-válogatott stábjának tagja. Pavlik doktor szerint egereken elvégzett terheléses vizsgálatok igazolták, hogy a szív csak a fiatal korban közölt ingereket képes egészségesen feldolgozni, az elmaradás később, felnőttként már nem pótolható. A perifériáról a nyugat-európai nagycsapatba kerülő szerencsés kiválasztott azonban ekkor szeretne helyhez jutni a kezdő tizenegyben, ami újabb és előnyösebb szerződést, temérdek pénzt jelenthet. Az alkalom talán egyszeri, visszahozhatatlan, és a sportoló mindenre képes, hogy megragadja. „Azt hiszem, a labdarúgók előképzettsége elmarad más sportágak versenyzőitől – kezdi Pavlik tanár úr –, hiszen például a pólósok kissrácként sokáig csak úsznak, míg egyáltalán labdát kapnának a kezükbe. A futball játékideje ráadásul 90 perc, nagyobb igénybevételt jelenthet, mint a vízilabda 28 vagy a kézilabda 60 perce, emellett utóbbiakban folyamatosan lehet cserélni. Aki pedig bizonyítani szeretne, az végigrohanja a másfél órát, ha fáradt, akkor sem pihenhet, sőt, sokszor betegen is vállalja a játékot. Az égnek áll a hajam, amikor azt olvasom, mégpedig dicsérő célzattal, hogy X vagy Y lázasan is pályára lépett, mert ez vétkes könnyelműség. A sportnak nincs szüksége ilyen hősökre.”
Kulcsfontosságú az orvosi háttér
Még kevésbé hősi halottakra. Pedig a csaták egyre kegyetlenebbek. Húsz-harminc éve, egy-egy világverseny hosszabbításos mérkőzésein a rendes játékidő és a ráadás közötti szünetben általános volt a kép: az alélt futballisták a földre rogynak, a masszőrök pedig frissítőkkel és gyúrással igyekeznek lelket verni beléjük, csekély eredménnyel. Manapság úgy tűnik, a nemzetközi elit nemhogy 120 percig, de tetszőleges ideig képes lenne változatlan iramban száguldozni; a 70-es évek világbajnokságain egy robotoló középpályástól mérkőzésenként 5000 méter teljesítése már becsülendő teljesítmény volt, aki az idei németországi vb-n nem fut majd 15 ezret, az ki se álljon. Emellett a mérkőzésszám is durván a duplájára nőtt. Csupán sportszakmai felkészítéssel e kihívásnak képtelenség megfelelni, az orvosi háttér kulcsfontosságúvá vált.
Ez persze nem a magyar labdarúgás szintje. De a pillanatnyi teljesítőképesség és az elvárás között itt is szakadéknyi lehet a különbség, amelyet valahogy mégis át kell hidalni. Bánka Kristóf néhány napos tragédiája kapcsán természetesen indokolatlan, felesleges és ízléstelen lenne bármiféle találgatásba bonyolódni. Annyi azonban rögzíthető, hogy az Újpestet is megjárt, eltökélt fiatalember a harmadosztályú Fótból mindenképpen szeretett volna előrébb jutni. S mivel az elmúlt hét végén a második ligában listavezető Vác hívta próbajátékra, bár komoly megfázással küszködött, nem habozott, és mindent beleadott.
Ami valóban élet-halál kérdése
A váciak játékosa, Babó Levente mellette élte végig utolsó napjait, és így elevenítette fel azokat: „Kristóf pénteken jött hozzánk először, ekkor délelőtt kemény edzés, délután pedig pörgős, intenzív egymás elleni játék volt a program. Szombaton Szlovákiába, Losoncra mentünk edzőmeccsre, Kristóf, próbajátékos létére, ezt természetesen végig a pályán töltötte. Hazafelé egy autóban utaztunk, és mondta ugyan, hogy fáradt, de egy köhintését, orrfújását sem hallottam. Természetesnek tartottam, hogy nem jelentett beteget, hasonló helyzetben senki sem tette volna.” Babó Levente, aki távolabbi jövőjét a sportsajtóban képzeli el, ambícióinak megfelelően írásban is összegezte pályafutása a témához kapcsolódó, általánosabb megfigyeléseit: „Játékosként megélhettem, hogy utánpótlásszinten nincs egyenes arányosság a bajnoki osztály és a képzés szintje között. Előfordult, hogy neves élvonalbeli klubban egy egykori híres játékos abszolút nem az az adott korosztálynak megfelelő munkát vezényelhetett évekig, de megyei szinten találkoztam ennek az ellenkezőjével is. Ami a sportorvosi hátteret illeti, itt is vegyes a kép. Közel húsz év alatt nemegyszer kaptam meg a versenyzésre alkalmas minősítést mindenféle vizsgálat nélkül, a komolyabb elemzések viszont mindig feltártak valamilyen rendellenességet. Egyszer kiderült, hogy szívzörejem van, másszor, hogy nagyon megemelkedett a fehérvérsejtjeim száma, de utóbb mindkétszer megnyugtattak, hogy semmi bajom. A játékos, féltve pozícióját, ezt persze szívesebben elhiszi. Külföldi nagycsapatoknál, ahol pulzusmérő órában edzenek a labdarúgók, és részletes számítógépes terhelési vizsgálatoknak vetik alá őket, természetesen nincs lehetőség a mérlegelésre. De mi még messze nem tartunk itt.”
Kérdés, fogunk-e valaha. Mindenesetre kellene. Mert egy-egy mérkőzés kapcsán annyiszor írjuk és mondjuk, hogy élet-halál kérdése; de csak ilyenkor döbbenünk rá, mit is rejtenek valójában e szavak.