Svédországban ősszel lesznek választások, de Göran Persson kormányfő jó érzékkel korán belekezdett a kampányba: már a munka vörös zászlós és internacionálés ünnepén, tavaly május elsején elmondott beszédében meghirdette nagy vonalakban a szociáldemokraták választási programját. A program pedig az, hogy tulajdonképpen nincs program. Minden tökéletes úgy, ahogy van, legfeljebb apró simításokra van szükség a soha el nem öregedő nagy modellen, mint például a fogorvosi ellátás betegbiztosítással való támogatása, a munkanélküliség lejjebb szorítása, az idősek jobb ellátása, a kábítószer elleni hatékonyabb küzdelem vagy az oktatás még tökéletesebbé tétele. „Tipikus szociáldemokrata reformpolitika” – mondotta a miniszterelnök.
De vajon mi is valójában a svéd modell?
A nemzeti büszkeség természetes dolog, a nemzeti identitás alapja. A svéd azonban nem büszke történelmére, múltjára, nyelvére, kultúrájára, és legjobb esetben is csak a hazai táj vált ki belőle hazaszeretethez hasonló érzelmeket. A szociáldemokrata tanok szerint a múlt rossz volt vagy legalábbis gyanús, és minden jó csak körülbelül ötven éve kezdődött, amikor a szociáldemokraták belefogtak a svéd modell építésébe. A svéd pedig magára a svéd modellre legyen büszke, s ebből következőleg kimondva-kimondatlanul a szociáldemokrata pártra, minden áldás legfőbb forrására. A svéd modell pedig nem más, mint az időszámítás kezdete a svéd történelemben, és igazság szerint ez a státus a világtörténelemben is megilletné. Ha vannak is kritikus hangok, azok semmiféle tömegbázissal nem rendelkeznek.
A Göteborgs Posten egyik közelmúltban megjelent szellemes vezércikke Svédország és Európa nevét összemosva „Sveurópa” névvel illeti azt a „felfuvalkodott önarcképet”, amelyet Svédország önmagáról és a világban betöltött szerepéről kialakított. Lássuk tehát közelebbről a nagy mítoszt a miniszterelnök programbeszéde alapján. Persson témája a svéd modell volt, s bevezetőjében arról szólt, „miért megy lényegesen jobban Svédországnak, mint a többi európai országnak”. Ezek után a világ konfliktusoktól és szegénységtől sújtott területeit végigpásztázva megállapította: büszke arra, hogy Svédország bruttó nemzeti össztermékének egy százalékával ezeket az országokat segíti. Majd újabb kétes és ellenőrizhetetlen statisztikai adatokat hívott segítségül. Büszkén állapította meg, hogy a nemzeti jövedelem egy százalékát kutatásra fordítja az ország. Ez az egy százalék „a világranglistát vezető két-három százalékra” rúg, ha összeadjuk a magánszektor által nyújtott összegekkel.
Innen már csak egy ugrás az oktatáspolitika kérdése. „A kutatásba, oktatásba, a felnőttek továbbképzésébe vetett hit a szociáldemokrata politika egyik oszlopa.” Az óvoda, általános iskola, gimnázium hármasában a miniszterelnök a kulcsszerepet az általános iskolának szánja, mert „az általános iskola egy vízió, egy eszme, annak a társadalomnak az arcmása, amelyet formálni, megteremteni szeretnénk”. Az iskola pedig természetesen a megtestesült tökély: „Valószínűleg azért sikeresebb Svédország másoknál, mert képzett ország. Ám ez pénzbe kerül, drága barátaim! Nem hiszem, hogy van még egy ország a világon, amely annyit fordít az oktatásra, mint Svédország. Én erre büszke vagyok, és boldogan fizetem az adót.”
A svéd modell csodája mellett egy másik forrása is van a miniszterelnök ámulatának, mégpedig az ország nyitottsága, amely szerinte egyben a szabad kereskedelem fantasztikus diadala is. „Ám ez a nyitottság kockázatokat rejt, nevezzük azokat akár globalizációnak, akár internacionalizációnak” – figyelmeztetett. A globalizáció felelős többek közt a munkanélküliségért, s ennek egyedüli ellenszere a svéd modell, amely a munkavállalók és a munkaadók közötti kollektív szerződésekre, a betegbiztosításra és a munkanélküli-pénztárra épül. „Az utóbbit a jobboldal segélynek nevezi, pedig az egyfajta biztosítás utáni járandóság” – fejtette ki a szociáldemokrata vezér. Szerinte a munkanélküliség jelenleg ötszázalékos. Az ország felhőtlen boldogságához még a zöldek és az – Európában enyhén szólva sajátos vonásokat hordozó – egyenjogúsági mozgalom s ezen belül is a feministák járulnak hozzá.
Foglaljuk össze a miniszterelnök szavaival, hogy mit is értenek svéd modellen a szociáldemokraták: „Egyenjogú, képzett, biztonságos, nyitott és – ezenkívül tegyük hozzá – nagyon magas adók. Ez a svéd modell.”
A svéd modell üdvözítő délibábja azonban azonnal szertefoszlik, ha a valóságot közelebbről megvizsgáljuk. A miniszterelnök szólt a kutatásokra szánt állami támogatásról, ám a kutatás szabadságáról és a források elosztásának módjáról nem beszélt. Leif Levin politológiaprofesszor szerint Európában egyedülálló, hogy az egyetemek vezetőségében politikusok ülnek, ami függőségi viszonyt teremt a politika és az egyetemek, így a kutatás között.
Bo Rothstein, a Göteborgi Egyetem Társadalomtudományi Intézetének professzora is sérelmezi, hogy az egyetemeken az egyes kutatási területek anyagi feltételeiről politikai szempontok alapján kinevezett hivatalnokok döntenek. A politika szabja meg azt is, hogy melyik kutató kapja meg a meghirdetett állást. Rothstein szerint két oka van annak, hogy egyre inkább csorbul a kutatás szabadsága. Egyrészt az állam azt hiszi, hogy a kutatás közvetlen irányításával nagyobb gazdasági növekedést érhet el, másrészt pedig nem szereti a kritikus hangot s azokat, akik ellentmondanak neki. A kutatási területek közül tehát a „hasznosnak” ítéltek előnyt élveznek, a „veszélyesnek” tartottakat pedig az állam igyekszik megfosztani az anyagi forrástól. Vannak ugyanis olyan kutatási eredmények, amelyek világosan megkérdőjelezik az állam (a kormány) intézkedéseinek helyességét az oktatás- és a munkaerő-politikában, a környezetvédelem vagy a jóléti politika terén – említ meg néhány „veszélyes” témát a professzor. A svéd modell valóságához tartozik tehát, hogy mivel a felsőoktatás és a kutatás „nagy hatású szektorok”, az állam igyekszik őket teljes mértékben az ellenőrzése alá vonni.
Nézzük az általános iskolai oktatást, s kövessük Jonas Frykman etnológus-kutató elemzését a svéd típusú iskola kialakulásáról, amelynek egyik groteszk következménye, hogy a kiváló, kiemelkedő képességű gyerekek hátrányos helyzetbe kerültek. Frykman szerint az egyenlőségi elveket valló svéd iskola egyenlőtlenséget teremt.
A hatvanas évek szociáldemokráciája minden téren a „nép otthonát” akarta megteremteni. Az oktatáspolitikában ez úgy jelentkezett, hogy mivel az iskola jobb nevelést kívánt nyújtani, mint az otthon, ezért az otthon nevelését is célul tűzte ki, mégpedig válogatás nélkül. Így akart esélyegyenlőséget teremteni azok számára, akik anyagilag, szellemileg vagy érzelmileg szegény környezetben éltek. Egyfajta uniformizálás indult meg, vagyis egyforma bicikli, egyforma iskolatáska, egyformán gondolkodó vagy érző szülők, egyforma képességek és tudásszint járt minden gyereknek.
Frykman szerint ilyen alapon nem lehet egyenlőséget teremteni. Míg más európai országokban az oktatáspolitika az iskolában mindenki számára hozzáférhető tudáson és a teljesítményen keresztül próbál esélyegyenlőséget kialakítani, a svéd iskolákban kínosan vigyáznak arra, hogy semmiféle különbség ne látszódjék diák és diák között. Ennek egyik következménye, hogy kiváló képességekkel sem szabad kitűnni.
Frykman észrevételei után feltehetjük tehát a kérdést: vajon valóban olyan képzett-e Svédország, amint azt a miniszterelnök állítja, s ha az általános iskola „annak a társadalomnak az arcmása”, amelyet a svéd modell meg akar valósítani, akkor milyen is az a társadalom? Persson csúsztatásai közül érdemes még a munkanélküliségről és az adókról szólni. A fent említett vezércikk írója felháborodik azon a „gátlástalanul hamis” állításon, amely szerint a munkanélküliség szintje Európában legalacsonyabb, öt százalék, mert egyrészt Írországban az csupán 4,3 százalékos, másrészt Svédországban még az államnak alárendelt munkaügyi hivatal is hat százalékról beszél.
Ami a magas adószintet illeti, azt már tényleg nem lehet véka alá rejteni. A Göteborgs Posten vezércikke szerint „azért kell fenntartani a világon egyedülálló jólét mítoszát Svédországról, mert a választókkal csak így lehet elfogadtatni az egyre magasabb adókat”. Egy közelmúltban publikált nemzetközi felmérés szerint Svédország az egyetlen a harminc OECD-ország közül, ahol az adó ötven százalék fölött van. A második helyre Dánia került 49,6 százalékkal, majd Belgium, Norvégia és Finnország következik. Az egyre többet utazó svédek is felfedezik azt, amit egy másik nemzetközi felmérés is megerősít: hogy hiába a csillagászati mértékű adók, sem a betegellátás, sem az egyéb szociális juttatások, sem pedig a gazdasági növekedés terén nem különösebben élenjáró az ország.
Lassan kiderül tehát a svéd modellről, hogy az demagóg szóvirágok és csúsztatások sokasága, szappanbuborék, de legjobb esetben is csupán stratégia, politikai propaganda. Nem valóság. A vezércikk így fogalmaz: „A szociáldemokrata propagandaapparátus harsonája azt hirdeti, hogy mi élvezzük a legtöbb kedvezményt, nálunk van a legjobb iskola, a legmagasabb gazdasági növekedés, legutóbb pedig, hogy nálunk a legalacsonyabb a munkanélküliség. Tage Erlander óta jellemző szociáldemokrata stratégia Svédország kiválóságát hangoztatni más országokkal szemben.”
origo.hu
Elbódították, majd a saját nevükre iratták az idős férfi lakását
