A valóságos belső idő

Elég csöndesen, különösebb visszhang nélkül jelent meg a közelmúltban a Marcel Proust-életmű Albertine nincs többé (A szökevény) című darabja Jancsó Júlia fordításában. Az első három, az Európa Kiadó által közreadott Proust-kötet fordítója, Gyergyai Albert halála után hosszú szünet következett: az európai irodalom egyik alapművének további darabjai a kilencvenes évek vége óta az Atlantisz Kiadó sorozatában jelennek meg magyarul.

Kár, hogy mire kézbe kaptuk, az Eltűnt idő kötetei már csak a fogyatkozó számú „humán értelmiségnek” – szép kor, amelyben az értelmiség egy része büszkén vállalja, hogy egy cseppet sem humán – jelentenek valamit, meg az irodalomtörténészeknek és néhány, még olvasó írónak. Persze Proust – és Joyce – negligálása nem speciálisan magyar vagy kelet-közép-európai, hanem összeurópai jelenség.
Az ezredforduló örvényében, úgy tűnik, ismét eltűnt az említett írók által megtalált idő, ami nagyban hozzájárult Európa újfajta elbutulásához. Proustot, ahogy Joyce-t vagy Musilt, nem igazán volt ideje megemészteni a köz Európájának – az első világháború sokkjára jött a másodiké, arra a két szörnyállam által fenntartott lágereké, arra a kettészakított Európáé, a forradalmaké, a flower power elbukásáé, arra a globalizációs sokk és a Föld-állam, ahol a madeleine íze belevész a Mc Donald’s-egyenízbe…
Az „új” irodalom feldolgozása ezért – réginek a kontinenst összefogó, megváltoztató és európai kulturális kóddá vált romantikát tekintjük – csak egy szűk körben történt meg. Pedig Proust, ahogy Kafka, Joyce és Musil, nem más, mint a hiányzó lépcsőfok ahhoz, ami ma történik az irodalomban – akár a kortársaktól haladnánk az idő „elejéig”, akár az irodalmi idő elejétől a jelenkorig, nehezen lehet kihagyni a prousti fél századot.
És magát Proustot, akit sokan
az Irodalmi Impresszionizmussal azonosítanak, és azzal az íróval, akinél a sütemény ízével kezdődik a történet, amely a múltnak mélységes mély kútjába visz… Pedig nem, a történet azzal a mondattal kezdődik, hogy „Sokáig korán feküdtem le.” Mire az olvasó a madeleine-hez ér, jobb esetben már bekerült a prousti történetmesélés varázskörébe, ahol az impresszionizmuson túl egy nagyon pontosan fogalmazó, a részvéttelen „mesélői” státust a vállaltan szubjektív és túlérzékeny attitűdre cserélő írót talál. Proustnál a hagyományos regényidő – úgy, mint Joyce-nál – értelmezhetetlenné válik –, hogy pontosan miről van szó, azt az író unokatestvérénél, Henri Bergsonnál találjuk meg, aki a „valóságos” idő és a „belső” idő között különbséget tett. Proust és Joyce az előttük járókkal ellentétben a belső idővel dolgozik; pontosan azzal a belső idővel, amelyet az újfajta, vizuálisan és informálisan sokkolt, teljesítményorientált európai ember egyre kevésbé képes megélni, és ahelyett, hogy a saját kultúrájában keresné, amikor összeomlik, inkább a tao vagy Macondo felé indul el.
A belső idő az írónál nem teljes befelé fordulást jelent: Proust, akár a fényérzékeny anyag, filmszerűen rögzíti a „határszázadot” és annak társadalmát is, amelyben él – nem idegen ez a francia irodalomtól, Balzac, Zola vagy Roger Martin du Gard „szociofotói” között Prousté feltűnően más – a nézőpont miatt.
Az Albertine nincs többé első kiadása már Proust halála után, 1925-ben jelent meg, és sem a következő, 1954-es kiadással, sem az 1987-essel nem egyezik; a többféle kéziratváltozat közül mindegyik kiadó mást használt. A magyar fordítás a Gallimard Pléiade sorozatának ’88-as változata alapján készült – ez az 1925-ös, első kiadáson alapszik.
A történetet lezáró A megtalált idő még nem jelent meg magyarul.
[Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában – Albertine nincs többé (A szökevény), Atlantisz Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 2495 Ft, 333 oldal.]