Bűnösök, akár a többi nép

Midőn Zuschlag képviselő megeresztett egy ostoba holokausztviccet a Terror Házánál, percek alatt fellángolt az adekvát felháborodás mindkét oldalon. A zsenge balpolitikus azóta sem tud lábra állni. Zuschlag ugyanarra mutatott rá akaratlanul, amire a holokauszt-rajzpályázatot kiíró iráni elnök szándékosan: Európa legérzékenyebb pontjára. A profán szentségre, amire a pluralizmus sokat hangoztatott elve nem vonatkozik, amivel kapcsolatban nem létezik sajtó- és szólásszabadság, amiről csak a kanonizált történelemszemlélet drótkerítésén belül szabad véleményt nyilvánítani.
Az idült lelkiismeret-furdalástól szenvedő Ausztriában bebörtönözték David Irvinget, az ismert holokauszttagadót: nem mondhatja el nyíltan az őrültségeit, mártírt csinálnak belőle. Egy történelmi esemény tagadásáért börtön jár, s Európa e tekintetben túltesz a legvadabb iszlamista diktatúrákon. De miért épp a holokausztot nem lehet tagadni? Lehet vitázni az örmény népirtásról vagy Sztálin lengyelirtó akciójáról; aki azzal áll elő, hogy Mohács vagy Trianon nem úgy történt, ahogy tanultuk, zökkenőmentes diskurzusra számíthat. A tatárjárást kabarétréfában is megemlítik, pedig az sem volt egy Oktoberfest. Haja szála nem görbül azoknak, akik a magyarokat felelősnek tartják az oszmán megszállásért. Szulejmán szultánnak direkt szobrot emeltünk. Teleki Pálnak viszont nem, mert egyesek szerint rokonszenvezett a nácikkal.
A holokauszt égő áldozatot jelent. A keresztény teológiában az ószövetségi áldozatok Jézusra mutatnak, aki a világ bűnét magára vette, hogy kiengesztelje az Atyát. A kereszténység hitelveit persze egész nyugodtan lehet tagadni és gúnyolni. Nemrég pornórajzfilmet sugárzott egy honi kereskedelmi adó: Szűz Mária szerepelt benne. Az Index ökle, Tóta W. Árpád pedig leírhatta a következő szavakat: „Kirye eleison, b…meg!” Semmi gond.
A holokauszt ugyanakkor elzárhatatlanul folyik a csapokból, tévéből, rádióból; kelünk és fekszünk vele. Nem tudom, mennyit költ Magyarország holokausztra, de lassan egymást érik a vészkorszak-megemlékezések. Ám a hitközség egyik vezetője a minap mégis szomorúan közölte a Nap-keltében, hogy még mindig nem foglalkozunk eleget a témával; fájlalta, hogy a magyar embernek Mohács vagy Trianon említésére összeszorul a torka, a holokauszttól meg nem. Értjük: szoruljon össze a magyar ember torka. De hát összeszorul, rabbi, nemcsak a torkom, hanem a gyomrom is! Holokauszt-túladagolásban szenvedek, milliónyi honfitársammal együtt.
A zsidó elit egy része ragaszkodik az áldozat morális státusához. Ez persze hasznos, mert többletjogokat biztosít a számukra. Azonban visszatetszést is szül: nem méltó az áldozathoz, hogy agresszorrá váljék. Ki tudná szánni Efraim Zuroffot, a Simon Wiesenthal Központ igazgatóját, ezt a vérszomjas angyalt, aki azt nyilatkozza, hogy történelmi leckét akar adni Magyarországnak?
Mikor Kertész Imre elnyerte a Nobel-díjat, s a haza felujjongott, hogy micsoda nagy presztízse lett a magyar irodalomnak, Tamás Gáspár Miklós gyorsan és hűvösen leszögezte: Kertész zsidó író. Próbáltam volna ezt én leszögezni: már be lennék a Héttoronyba zárva. Mást jelent ugyanis, ha a zsidó szót konzervatív tollforgató, s mást, ha balliberális értelmiségi mondja ki. A zsidó értelmiségnek többet szabad, mint a nem zsidónak; s most, hogy leírom, érzem, hogy ez a mondat a harmincas években is születhetett volna. Hát ez az, ami borzasztó.
Azt mondják, azért kell folyton emlékeztetni az embereket a zsidóüldözésre, hogy ne történjen meg újra. Miért történne meg? És vajon miért történt meg? Nem lehet az, hogy egy kisebbségi elit fölényes protekcionizmusa addig irritálta az eszmeválságban elbizonytalanodott embereket, míg a szélsőséges hangadóknak sikerült fellobbantaniuk a gyűlöletet? Egyszerűbben: ahelyett, hogy revolvert tart a jobboldal fejéhez, nem arra kéne vigyázni a ballib értelmiségnek, hogy ne gerjesszen antiszemitizmust? Raj Tamás egy ízben azt találta mondani a nyilvánosság előtt, hogy az antiszemitizmus kialakulásában a zsidóságnak is megvan a maga felelőssége. Nem emlékszem, hogy azóta bármit mondott volna a nyilvánosság előtt.
Magyarországon nincs antiszemitizmus, de a baloldal részéről volna rá igény. Jó példa erre a tusnádfürdői beszéd körüli hisztéria. Orbán Viktor azt állította: ostobaság genetikai meghatározottságról beszélni a jobb- vagy baloldal esetében. A balliberális média azonban – hivatalból – épp az ellenkezőjére fordította a szavait. A Dési János nevű Népszava-sztár Orbán hétköznapi rasszizmusa című szövegében demonstrálja: mivel Orbán azt mondta a cigányokról, hogy „másként szervezik a munkát, mint mi”, ő egy rasszista. A leendő miniszterelnök a cigányok szorgalmát, munkabírását méltatta, de ez mindegy; a probléma az, hogy Orbán szerint vannak cigányok. Ilyesmit neki nem volna szabad észrevennie.
2002-ben azt kommunikálta a balpolitika, hogy aki Orbánnal tart, Csurkával tart. Semjén Zsolt idén világossá tette: a kereszténydemokraták jobbról zárják a Fideszt. Vagyis a szélsőjobboldalnak nem marad hely. Így világossá válik a régi tény, hogy annak a pártnak, mely lapjában „Tiltott gyümölcs” felirattal náci zugiratokat reklámoz, nincs helye a konzervatív oldalon. A liberálisok bosszankodnak ezen; ők ugyanis folytonos defenzívába, ügyetlen elhatárolósdiba akarják kényszeríteni a jobboldalt. Tudják persze, hogy a konzervatívoknak soha nem volt közük a holokauszthoz, Hitler nem volt konzervatív, és Szálasi sem; de azt is tudják: a jobboldal, miközben válaszol a vádjaikra, magától a magyarázkodástól válik gyanússá.
Ezért nem magyarázkodni kellene, hanem szigorúan büntetni a rasszizmussal való – burkolt és nyílt – vádaskodást. Az antiszemita vagy rasszista jelző ugyanis azt jelenti: fajgyűlölő, náciszimpatizáns, potenciális tömeggyilkos. (Ron Werber az MSZP kampánygyűlésén a Fideszt fasisztázta le, hátborzongató könnyedséggel, és a közönség nagy örömére.)
S még valamit a bosszúállásról. A bosszú az ókorban társadalmi norma volt. Az ószövetségi Eszter könyve szerint Perzsiában (a régi Iránban) a zsidók egy ellenük tervezett pogromot úgy torolhattak meg, hogy az uralkodó beleegyezésével családostul lemészároltak mindenkit, aki nem szerette őket. E mentalitásnak ma, a keresztény hagyományú Európában nem kellene trendinek lenni. Tessék elképzelni, mi lenne, ha mi a mongolokon, törökökön, szerbeken vagy a szovjet birodalom egykori katonáin bosszút szeretnénk állni azért, amit velünk tettek! Hiszen az egykori ávósokkal sem vagyunk képesek zöld ágra vergődni… Miért járna a zsidóságnak mélyebb és komolyabb elégtétel, mint bármely népnek, amely bekerült a történelem húsdarálójába?
Azt hiszem, többet kéne gondolni a Golgotára, ahol az ártatlan halt meg a bűnösökért, miértünk: a népekért, akik összetorlódtunk és robogunk valami ismeretlen cél felé Európa marhavagonjaiban. Undorítónak tartom az áldozatokon való viccelődést. S azt hiszem, a vészkorszak áldozatai nem voltak bűnösebbek, mint mi, mindannyian. „Mert bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” – írta a zsidó származású Radnóti. Néhány év múlva, mikor megtalálták egy tömegsírban, zakója zsebében ott voltak a világirodalom legmegrázóbb költeményei, egy kis bevezetéssel: „Ezek Radnóti Miklós magyar költő versei.” Talán itt a különbség Radnóti és Kertész között. S itt a különbség a holokauszt áldozatai és haszonélvezői között.