Egy választás tanulságai

Néhány száz elszánt aktivista és egy jó adatbázis a győzelmet jelentheti. Az MSZP már a 2002-es országgyűlési választások előtt eljutott ehhez a felismeréshez, és az az igazság, hogy meg is lett az eredménye. Nem árt azonban kicsit felidézni a négy évvel ezelőtt történteket, hiszen az akkori ellenzéki – szocialista és szabad demokrata – politikusok ilyenkor már választási csalással riogattak. Erre az adott számukra lehetőséget, hogy a Fidesz vezette kormány 2001 decemberben úgy egészítette ki az Országos Választási Bizottságot, hogy az új tagok közé Pintér Sándor belügyminiszter nem delegálta a másik oldal embereit.
A történtek után Kóródi Mária szabad demokrata képviselő már arról beszélt a Magyar Hírlapban, hogy ha egy kormány az utolsó pillanatban minden hatalmi és ellenőrzési pozíciót megszáll, az két dologra utalhat: vagy fél valamitől, vagy készül valamire. A szocialisták ezzel egy időben bejelentették, hogy nemzetközi megfigyelők jelenlétét tartanák indokoltnak a választásokon, mert csalástól tartanak. (Nemzetközi megfigyelők persze az MSZP-s közlésektől függetlenül a megszokott létszámban jelen voltak a választásokon.) 2002. február 4-én Baja Ferenc az MSZP kampányigazgatójaként közölte: pártja szeretné felügyelni a választások tisztaságát, ezért az egész országot behálózó információs rendszert hoznak létre.
Alig telt azonban el két hét, amikor Nagy Sándor, az MSZP akkori frakcióvezetője találkozott az EBESZ választási szakértőivel. A velük folytatott eszmecserét követően kijelentette: érdemes figyelemmel kísérni a választásokat, ám pártja nem kezdeményezi, hogy külön megfigyelők érkezzenek Magyarországra. Azt, hogy miért módosult a szocialista álláspont, nem tudni; de azt biztosra vehetjük, hogy semmi nem történt ok nélkül. Valamiért nem kellett, hogy a nemzetközi megfigyelők a szokásosnál nagyobb számban legyenek jelen.
A Magyar Szocialista Párt ugyanakkor a szavak szintjén fenntartotta a csalástól való rettegést. 2002. április 4-én (!) Kovács László pártelnökként az OVB-hez fordult a szavazás tisztasága érdekében. Kijelentette: „Azzal, hogy a 2002-es választásokon a Belügyminisztérium először nem üzemeltet olyan számítógépes rendszert, melynek segítségével ki lehet szűrni a kétszer szavazókat, tág tere nyílik a csalásnak.” Sőt, ennél tovább is ment. „Akkor csak néhány autóbusz és teherautó kell, amivel a választókat egyik helyről a másikra viszik szavazni” – mondta, leplezetlenül az 1947-es kommunista kék cédulás csalásokra emlékeztetve.
A választások után persze kiderült: fideszes részről szó sem volt csalási kísérletről. Nem is igazán lett volna értelme kockáztatni, hiszen akkor a közvélemény-kutatások minden cégnél jelentős kormánypárti előnyt mutattak. Csak a felmérések alapján jelentős hátrányban lévő MSZP-nek állt volna érdekében a voksolás menetét ilyen-olyan eszközökkel befolyásolni.
Lapértesülések szerint a szocialisták „alternatív szavazatszámláló rendszere” nem volt más, mint egy angol–izraeli fejlesztésű választásbefolyásoló apparátus. Ennek a központja egyes feltételezések alapján Budapesten, a Hercegprímás utca 11. alatt található Kossuth Befektetési Rt. székházában működhetett. A cég egyik tulajdonosa és vezérigazgatója az MSZP korábbi nagy hatalmú pénztárnoka, Máté László. Az említett központ létét támasztja alá az a körülmény is, hogy a Kossuth Befektetési Rt. 2001-ben informatikai stúdió kialakítására kapott építési engedélyt az V. kerületi önkormányzattól. A Heti Válasz 2002 júliusában arról számolt be, hogy a központ és a külvilág között izzottak a telefonvonalak a választási időszakban: április 7-én és 21-én a Hercegprímás utcát is kiszolgáló Matáv-alközpont az átlagos telefonhívások sokszorosát közvetítette.
Hogy mi lehetett az a sok telefonhívás? Mivel a sorszámozott választói névjegyzék már a voksolás előtt nyilvánosságra került, a szavazatszámláló bizottság szocialista tagjainak csak a még meg nem jelent személyek nevéhez tartozó számokat kellett jelenteniük a központba. Az információ továbbítása természetesen telefonon történt. A központból aztán értesítették az illetékes aktivistákat, akik szavazásra invitálták az adott választópolgárokat. Ezt persze csak úgy lehetett végrehajtani, hogy a választások idejére a lehető legtöbb potenciális MSZP-s szimpatizáns adatait gyűjtötték össze. Ron Werber, a szocialisták 2002-es kampánytanácsadója több eligazításon felhívta a figyelmet az adatbázisok és a terepismeret fontosságára.
Erre épült tehát az MSZP mozgósító kampánya, ami igencsak eredményesnek bizonyult.
A sajtóban megjelent számítások szerint ötven–száz választókörzetben kellett mozgósítani. Ezekben legalább kétezer többletszavazat megszerzése lehetett a cél. Kerületenként hatvan szavazókört feltételezve szavazókörönként 33 olyan embert kellett mozgósítani, aki még sohasem szavazott. Tehát az adatbázisok alapján valamennyi szavazóköri aktivistának mindössze hét, eddig még soha nem szavazó, biztos MSZP-szimpatizánst kellett az urnákhoz terelni.
A négy évvel ezelőtti választási eseményeket még érdekesebbé teszi az a tény, hogy a Magyar Közlönyben csupán 2003 októberében hirdették ki azt az Országos Választási Bizottság 2002. április 18-án született állásfoglalását, amely szerint egyebek mellett tilos a választási névjegyzék alapján tájékoztatást adni arról, hogy ki nem vett még részt a voksoláson. Az OVB szerint az állásfoglalás már a testület döntését követően életbe lépett, függetlenül attól, hogy azt mikor hirdették ki. Ficzere Lajos, az OVB akkori elnöke egyébként a botrány kirobbanása után az Országos Választási Irodát tette felelőssé a mulasztásért. Hiller István szocialista pártelnök pedig cinikusan csupán annyit közölt: van, aki a múlttal foglalkozik; van, aki a jövővel.
Egy biztos: a politikai élet más résztvevői tanultak a MSZP-től, és vélhetően már minden párt jelentős adatbázissal rendelkezik a saját szimpatizánsait illetően. Így aztán az is borítékolható, hogy az OVB állásfoglalásától függetlenül mindkét oldal megpróbálja majd a választások napján mozgósítani a saját táborát.
Az erőviszonyok tehát ezen a téren kiegyenlítődtek, de ettől függetlenül a Fidesz nem engedheti meg magának, hogy a választásokkor egyetlen szavazókörből is hiányozzon a delegáltja – még ebédidőben sem. Ha valaki közülük mégis megéhezne, jussanak eszébe Tóbiás József egykori szocialista pártigazgatónak az európai parlamenti választások előtt hangoztatott szavai: „Ezen a meccsen fair play díjat nem osztanak. Nem érdekelnek az etikai és a választási kódexek…”
Az nem kérdés, hogy megfelelő helyen a megfelelő emberek már levonták a korábbi választások tanulságait, de várhatóan újabb meglepetésekre kell számítani. Ron Werbert most gyakorlott amerikai kampánystratégák helyettesítik, akik tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az ellenfél vezérét megfelelően időzítve – minden bizonnyal az utolsó pillanatokban – kell majd támadni. Ekkor ugyanis a legnehezebb reagálni a sajtóban elhintett nyilatkozatokra, vádakra, esetleg rágalmakra. Senki ne gondolja, hogy az Orbán Viktor elleni támadások ezzel a gyenge vagyonvizsgálattal véget értek…