(kié a Rudas…)

Én nem tudom, mit érzett Tárnoki néni, amikor felment a Tűsarok internetes portálra, és ott azt olvasta: Demszky főpolgármester úr engedélyezte, hogy januártól, kedden délelőtt és csütörtökön délután kizárólag nők használhassák a Rudas fürdőt, amely a török időkben rendszeresen háremhölgyeket is fogadott. Dédunokái előtt az idős hölgy a hír olvastán többször is hiába vette Isten nevét, s arca bíborszínt öltött. (A háziorvos későbbi diagnózisa szerint heves péniszirigység fogta el.) „A rohadt férfisoviniszták – mondta higgadtan –, volt pofájuk két fél napot engedélyezni nekünk hatvanöt év után. Ennyire futotta szegény Demszkyből, aki még mindig abban a hitben él, hogy ő a teremtés koronája, mert egykor összeakaszkodott a népi rendőrökkel. Na majd a Kóka Jani! Ő tökösebb gyerek…”
Rögtön ezután készülődni kezdett. Felvette tafota bikinijét, majd rövid habozás után a monokini mellett döntött. Erre öltötte fel skarlát orchideákkal díszített ünneplő pongyoláját, végül a sifonérból kivette azt a rózsaszín tüllfátylas kalapot, amelyet utoljára 1933-ban, az esküvőjén viselt. Robi unokájával felturbóztatta étolajhajtásúra átalakított automata kerekes székét, és a gangról lefelé vezető (egyébként építőipari) rámpán veszett iramban az utcára hajtott. „Majd én megmutatom nekik!” – kiáltotta. Az Erzsébet híd egy kátyúba tört Wartburg-féltengely miatt bedugult. Tárnoki néni ide-oda kígyózott a veszteglő gépkocsik között, de a híd közepén ő is elakadt. Itt egy egér sem férne át, gondolta, és elmosolyodott, mert eszébe jutott a taxisblokád, amikor forró teát és levest vitt esténként a fiúknak a barikádokra. Kipattant az összecsukható kerekes székből, kitette az elakadásjelző háromszöget, és retiküljébe süllyesztette a kis napraforgóolajos motort. Gyalog indult a Rudas felé. Mindazoknak, akik akkor látták, Zrínyi kirohanása jutott az eszükbe.
Szerdai nap volt. A Rudas kizárólag férfiakat fogadott. „Hímringyók” – gondolta Tárnoki néni. „És ezt most csinálják, amikor magzatként anyám méhében én választhatnám meg a nememet…” De nem érzett gyűlöletet, csupán fölényt. Határozott mozdulattal lökte be a fürdő újjávarázsolt ajtaját, biccentett a biztonsági őrnek, és megindult a gőzszag felé. (Valaha a patyolat egyik mosodájában dolgozott bérszámfejtőként, így ezt az illatot bárhol felismerte.)
A pénztárosnő kiugrott a fülkéből, és utána rohant. „Asszonyom! Ma férfinap van!” – kiáltotta. „Tojok rá” – mondta röviden Tárnoki néni, és kacéran megemelte a pongyoláját. A biztonsági őr a visszerek láttán összecsuklott. „De jegyet se vett” – siránkozott a pénztárosnő, és megragadta az öreg hölgy slafrokját. Tárnoki néni egy ezrest ragasztott a homlokára. „A többi a magáé” – mondta, és egy ideig habozott a janicsár és renegát szó között, de aztán jobbat talált. „Maga hímbérenc…”
Könnyed mozdulattal kibújt a pongyolából. A feltápászkodófélben lévő biztonsági őr megint összecsuklott, pedig golyóálló mellényt viselt. „Tilos! Odabent meztelen férfiak…” – sikoltotta. „Azt hiszi, nem láttam még bimbilimbit?” – mosolygott Tárnoki néni, és félrevonta a posztófüggönyt. „Mit képzelnek ezek? Itt grasszálnak a török fürdőben. A nép meg éhezik” – tette hozzá reflexszerűen, elfeledve, hogy nagy a jólét. „O. V. itt van? Úgy tudom, ide jár…” „Ma nincs” – suttogta a padlón vonagló biztonsági őr. „Szerencséje. A Gyurcsány Feriben volt annyi tapintat, hogy saját fürdőt építtetett, ezek meg itt dúskálnak a kénes vízben. De én majd megmutatom!”
Belépett a kis köténykéjükben méltóságteljesen fel-le sétálgató férfiak közé. Olyan volt, mint amikor valamely téli hajnalon egy 824-es gőzmozdony zihálva kibukkan a ködfelhők mögül. A férfiak fel-le sétálgató méltósága, amely elvileg az athéni Agorára emlékeztetett, egy csapásra a semmibe tűnt. Az úri közönség békaként ugrált be a medencébe, s azon igyekezett, hogy arcát is eltakarja a gőz. Aki feltekintett, az halálra vált. „További kellemes napot” – mondta az idős hölgy, és felemelt a földről egy elhullajtott köténykét. „Hát akkor fürdőzzünk!” – és belecuppant a medencébe.
A csupasz hátsó felek megvillantak, majd eltűntek a ködben. Tárnoki néni egyedül maradt, feje fölött a zölden merengő kupolával. „Hogy mit kell itt lacafacázni – mosolygott maga elé –, én nem tudom…”