Kis magyar kémszemle

Mielőtt elindulok a szemlére, megnézem Papp Gábor Zsigmond újonnan kiadott DVD-jét, Az ügynök élete című dokumentumfilmet, és nem tudom, nevethetek-e. Nevetek. Az operatív hálózati személyek kiképzését eredeti oktatófelvételek összeszerkesztésével bemutató film az ügynököket ugyanis saját kamerájuk által mutatja be: az üldözési mániás, szánalmas tisztek követnek, filmeznek, jegyzetelnek, lehallgatnak, belehallgatnak, kihallgatnak, házkutatnak, jelentenek – köpnek. És átjárja őket a félelem. Na nem azért, mert a hatalom ijesztgeti őket; a környezetüktől félnek, barátaiktól, rokonaiktól, házastársaiktól, akik előtt titkolják kémkedésüket, s akikről jelentenek.
Kár, hogy Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilmjét a tavalyi filmszemlén mutatták be. Volt akkor a teremben nagy-nagy nevetés, tapsvihar, hahotázott a szemleközönség a szánalmas ügynökökön. Nevettek a huszonévesek, hogy a sötétített lencséjű, SZTK-keretet hordó spiclik valójában kabaréfigurák, akik, mivel félnek, mások életét is félelemmel itatják át.
Olykor, mint tudjuk, az ügynökök is lebuknak. A terem előtt, ahol tavaly Papp filmjét bemutatták, Mephisto szobra áll.

Tévednek a hírlapírók, akik zajos ovációról, szűnni nem akaró tapsviharról tudósítottak – magyarázom másnap jövet-menet: a szemle nyitófilmjét, Szabó István gyengére sikeredett Móricz-adaptációját ugyanis vegyes érzelmekkel fogadta a közönség. Sokan elhagyták a termet, mielőtt a rendező felment volna a vászon alá. A megnyitó előtt a Mammut üzletház neonfényes folyosóin fiatal filmesek azt mondják: nem megyünk az ügynöknek tapsolni. Neves dokumentumfilm-rendező közli, hogy ő erre ugyan nem kíváncsi. Szintén neves producer pedig éppen arra kíváncsi, „hogy hogyan fogunk reagálni”, hogyan fognak reagálni ők, filmesek, kollégák, tisztelők és azok, akik mindig bizonyos távolságból figyelték a világhírű rendező munkáját.
Gervai András jól időzített: Janisch Attila, a szemletanács elnöke minden igyekezete ellenére az ügynökmúlt végigkísérti a 37. Magyar Filmszemlét. A rokonszenvet elnyomja a kamerák, diktafonok előtt nem vállalt csalódottság, a felháborodás. Mert ez egy suta ország: rokonszenv-nyilatkozatot aláírni kellő átgondolás nélkül, az trendi. Őszintének lenni, a kritikus véleményt – akár a baráttal szemben – nyíltan vállalni nem divat. Így hát marad a PR-ölelés a kamerák előtt, s a duzzogás a vetítés sötétjében.

Mephisto szobra rezzenéstelen (ál)arccal áll a Mammut harmadik emeletén, az elcsigázott szemlevendégek hol rákacsintanak, hol elfordulnak, kijőve a rossznál rosszabb játékfilmekről. A vetítések között elcsípek olyan véleményt is, hogy a magyar filmszemle nem sokban különbözik egy hazai labdarúgó-bajnokságtól, a milliárdok mennek, felmutatható eredményt pedig csak a nemrég partot ért új hullám generációjának tagjai produkálnak, s legyünk őszinték: néhány elfogult kritikuson kívül ki beszél ma Európában a magyar film feltámadásáról? És egyre fáradtabban bár, de minden évben újjászülető izgalommal ülünk be a „kis magyar filmszemle” versenyfilmjeire, minden évben reménykedünk, hogy talán idén, na, majd most, hiszen annyi jó tervről beszéltek az elmúlt hónapokban, a kulturális miniszter pedig annyi pénzt emlegetett… Mint megtudom, izgul Gyurcsány Ferenc is; a megnyitón azt mondja: „Izgulok önökért, akik csinálták a filmeket, és magunkért, hogy értsük önöket, a kérdéseiket, hogy legyen kevesebb a fintor, és több legyen a mosoly.” Incze Ágnes Randevú című alkotásának vetítése után döbbent csendben ül a közönség a Mammutban. Senki sem tapsol. A cipőnket nézzük, hogy ne kelljen a felsétáló stábra tekinteni. Vannak pillanatok, amikor a néző magát szégyelli, olyan rosszat látott. A diákzsűri egyik koordinátora hátrafordul, s odasúgja: Csak azt az egyet mondja meg valaki, mégis mennyit fordítottak erre a filmre?
Fintorgunk.

A külföldi kritikusok udvariasak. Már évek óta járnak ide, nyilván sűrű a Jókai-bableves a szomszéd vendéglőkben, meg a szürke télben minek üljön az ember otthon… Majd lehet publikálni hónapokig egy-egy fiatal magyarról, aki várhatóan felforgatja a fesztiválokat a világban. Így lesz ez idén a Hukkléval mindenütt ismertté vált Pálfi György új filmjével, a Taxidermiával, ami valóban felforgató: felforgatja a filmvilágot és a gyomrot. A Taxidermia három történet, három emberállatról, nagyapáról, apáról és fiúról. Formabontó munka ez, Pálfi szerint az emberi mivoltról; hányással, spermával, vizelettel, zabálással, disznó- és emberbéllel, sokkoló képsorokkal. Besettenkedek a külföldi kritikusok közé, figyelem a mellettem ülőket a homályban, nem tudják, sírjanak-e vagy öklendezzenek, de az borítékolható, hogy – miután elmúlik a Hukkle virág- és arzénillatú idillje utáni „Taxidermia-sokk” – Pálfi újabb fesztiválkörútra indul, s kapja majd a díjakat.
Jó nézni a kiszédelgő nézőket, felkavarodott gyomorral sétálnak a Mammut kirakatai előtt, szép találkozása ez a botrányművészetnek a kommersszal, Pálfi hányós képsorai jól illeszkednek az üzletház harmadik emeletén csillogó giccsparádéhoz.

Ha a józan ítélőképességű ember rákérdez, hogy a nemzeti filmmustrát miért egy plaza harmadik emeletén kell megrendezni – egy játékterem, néhány gyorskajálda, egy műkörmös és egy telefonshop között –, akkor azt a választ kapja, hogy mondjon jobbat. A Corvin ugyanis kicsi, a némileg barátságosabb kongreszszusi központban pedig nincsenek termek. Magyarországon ezek szerint nem létezik egy soktermes, a vásári banzájtól távolabb eső épületkomplexum, ahol ünnepélyes és méltó szemlét lehetne rendezni. Vagy létezik, ám az valamiért nem éri meg a szervezőknek. A Mammutot úgyis megszoktuk – mondják még –, igaz, nincs levegő, legalább huszonhét fok van, és kiég az ember szeme a műfényben, de milyen jó üzlet ez a vendéglők bérlőinek, a boltosoknak.
A külföldi zsűritag meg hátha vásárol egy drága tangabugyit két film között, ugye.

Úgy látszik, a cenzúra is újjáéled. Már-már hagyom magam, hogy átitasson Szaladják „Taikyo” István gyönyörűen fotografált vallomása, a Madárszabadító, felhő, szél című, Weöres-mesternek való ballada, amikor telefonon riasztanak, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínházban baj van. Szabó Pál postavezér ugyanis „személyiségi jogokra” hivatkozva az utolsó pillanatban nem járult hozzá Dárday István és Szalai Györgyi Falurombolás című filmjének bemutatásához. Szabó azért nem járult hozzá az említett dokumentumfilm vetítéséhez, mert az az ő személyiségi jogait sérti. A film tükröt tart a jelenlegi kormányzat elé, kemény kritikával illetve annak a kistelepüléseket ellehetetlenítő politikáját. A hatalomnak, valamint a Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel jó kapcsolatot ápoló Szabó Pálnak fájó ügy ez, szerinte nyilván nem a vetítőterembe való. Szerintem pedig az eljárás – a személyiségi jogokra hivatkozó álságos magatartás – a kádári cenzúra idejére emlékeztet. Az eset megmutatja, milyen ereje lehet 2006-ban egy dokumentumfilm-rendezőnek, ha az igazság útján jár. Fél tőle a hatalom. A Falurombolás a kistelepülések elleni diszkriminációról szól, arról, hogy a hatszáz lélekszámúnál kisebb községeket senki sem kérdezi meg arról, hogy mi legyen velük. Egy tollvonás, slussz-passz, s nincs többé állandó posta a faluban.
Botrány tehát idén is van, botrányra ad okot a zsűri működtetése is: nem válogatták be például a versenyprogramba a Hukklénak témát adó tiszazugi arzénes gyilkosságokról szóló, A komp nem üzemel című magyar dokumentumfilmet, ami két hónapja a legnagyobb európai dokumentumfilm-fesztiválon fődíjas lett. Dér András zsűrielnök az Indexnek elismerte, nem volt szerencsés, hogy egymás mellett két, három-három fős előzsűri működött, akik között nem műfajonként, hanem a száznyolcvan nevezett film alkotóinak ábécésorrendjében osztották szét a műveket, hiszen így egyik előzsűri sem láthatta a teljes szociográfiai vagy portréfilmkínálatot, nem volt összehasonlítási alapjuk. Elképzelhető, hogy ugyan önhibájukon kívül, de rosszul döntöttek egy-egy film esetében. A-tól K-ig tehát emilyen filmek kerültek be, K-Z-ig pedig amolyanok. Pletykát is hallok. Hogy a Kulcsár és a haverok című alkotás egyszerűen nem volt kívánatos a versenyfilmek között. Játékfilmnek nem fogadták el, a dokumentumfilmes előzsűri azonban meg sem kapta; egyszerűen kilökték az információs filmek közé.

A dokumentumfilmes fórumon kiderül: az alkotók nemcsak a finanszírozással, a felhozatallal sem elégedettek, bár a minőség egy hajszálnyit javult a tavalyihoz képest. Egy biztos: filmjeiket nézve sokszor csak nyelem befelé a könnyeket. Mert ami a rendezőknek megszokott, számomra döbbenetes. Sanyarú sorsok az országban és a határon túl. A magyar valóság. Jól vagy rosszul szerkesztetten, tudatosan vagy előkészületlenül forgatva, kiváló vagy gyatra képminőségben, ezekben az alkotásokban elénk tárul mindaz, ami valóban fontos, mindaz, ami az elmúlt tizenöt évben vagy azelőtt történt velünk, ami történik mellettünk, közöttünk ma is. A méltatlanul mellőzött, sztárallűrtől és fennhéjázástól mentes dokumentumfilmesek évről évre bemutatják azt, amire a magyar játékfilm képtelen.
Idős zenészek sétálnak fel a lépcsőn, újabb sikerfilmre megyünk: Kisfaludy András dokumentumfilm-rendező átörökítette az utókornak a Scampolo együttest. Nem túl sok minden maradt fenn róluk. Néhány kép a hatvanas évekből. A sikolyok emléke, ahogy a lányok őrjöngtek, ahogy a fiúk a székeket törték. A Scampolo még élő tagjai mesélnek a korról. Melyikről is? Amikor a lázító zenekarokat figyelték. Amikor a tagjaikat megfélemlítették. Amikor be akarták szervezni őket. A korról, amikor a zenész inkább lemondott hazai sikereiről, lemondott önmagáról, s menekülni kényszerült, mert tartótiszteknek köpni semmi szín alatt nem volt hajlandó.

Péntek délelőtt. Kamerák hada a Millenárison. „Vacak kis hetilapról” beszél Rózsa János, Szabó István új filmjének producere az 50 évvel később című, nagy figyelemmel kísért sajtótájékoztatón. Körülötte Szabó István, az ügynökmúltját remegő hangon ecsetelő Kézdi-Kovács Zsolt, Kármentőné Singer Éva és Elek Judit. Rózsa János vacaknak nevezi a baráti ÉS-t, amiért az bemószerolta szegény Szabót, Kézdi-Kovács pedig remegő hangon mondja: nem bírta volna végigcsinálni a veréssekkel és internálással járó ellenállást, nem tudott volna lemondani filmrendezői pályáról sem, hiszen ez volt az élete – ezért írta alá a beszervezési nyilatkozatot. Csak annyit tudott, hogy túl kell élni, védeni kell egymást és önmagukat. „Fantasztikus és zárt közösség volt”, mondja Kézdi-Kovács az osztályukról, hozzátéve, senkinek semmi baja nem lett a jelentések miatt. Fontosnak tartja, hogy neki magának – aki egyébként osztályukból utolsóként készített nagyjátékfilmet – később semmilyen előnye nem származott abból, hogy beszervezték. A széksorokban néhol könnyek, mintha Gyürey Vera sírna, Juszt is meghatódik. Mások suttognak. Érdekekről, arról, hogy miért került ez éppen most napvilágra, suttognak arról, hogy azért ez már mégiscsak sok. Még a külföldiek előtt is szánalmasnak tűnik a játék, éppen jó, hogy a színházteremben vagyunk.
Igen, kémszemle az idei, mosolyogják az újságírók a bajszuk alatt, kémszemle. És alig telik el egy kis idő, Kézdi-Kovács jóllakott napközisként sétál a már sokszor említett plaza vendéglői előtt, mint aki túl van a nehezén, s most már leereszthet.
Akkor SZTK-keret, ma bluetooth a fülben. Ennyi. Jöhetnek a díjak. A kiérdemelt elismerés.
Továbbiak a 15. oldalon