Köznapló

Január 27., péntek
Szörnyűség, huhogják a sajtó vészmadarai: a Hamász nyerte a palesztin választást. Ehhez van szavuk, ahhoz, hogy aznap az izraeli katonák lelőttek egy kilencéves palesztin kislányt, nincs. Nem állt meg a felszólításra – érvel a gyilkos talpig fegyverben.
Tegyük egymás mellé ezt a tényt és a nyilatkozatot: Palesztinában nem alakíthat kormányt terrorista szervezet. Ha mégis, akkor nincs tárgyalás, nincs segély, nincs semmi. Mindez, ha jól értem, azt jelenti, hogy a bátor izraeli katona, aki lelőtte a kislányt, holnap, holnapután, ha kedve támad rá, bármikor lehet politikus, lehet kormánytag, lehet miniszterelnök, lehet a béke hirdetője bárhol a világon – jól értem, ugye?

Január 30., hétfő
Csak ma tisztult ki a kép, miért van hisztéria a Szabó-ügy körül. Ma, amikor az Eurosport csatornán a Kamerun–Kongó meccset adták. Két srácot osztottak be, hogy innen Pestről fűzzenek valamit a látottakhoz, ha már nem telik helyszíni közvetítésre Afrikából. A fiúk a képernyő elé ültek, és nyilván úgy döntöttek, jól fogják érezni magukat. Mintha otthon lennének. Maguk közt. Hol arról dumáltak, miért köpködnek a futballisták meccs közben, ha a kosarasok és a pólósok sosem, hol arról, hogy kapufát mondani ma már hülyeség, mert műanyagból van, az viszont hogy hangzana, hogy kapu műanyag, hahaha, a szóötlet csudára tetszett nekik – fütyültek a nézőre, a meccsre, és ennek oka nem egyéb, mint tehetségtelenségük. Nem kivételes.
Ugyanezt látni színházban, ahol a színész úgy beszél, hogy nem hallani, a táncos késve emeli a lábát, ezt tapasztalni a hivatalokban, a boltok pultjai mögött. Humor nélkül kacarásznak a Heti hetes szereplői, angoltudás nélkül beszél angolul a belügyminiszter asszony, miként a miniszterelnökkel sem az a legfőbb baj, hogy milliárdjai vannak, hanem az, hogy tehetségtelenül vezeti az országot.
Bármerre nézünk, kontraszelektált emberek nyüzsögnek – erre, püff, beüt a Szabó-ügy, és kitör a fejetlenség. Miért? Mert Szabó István tehetséges ember. Ért ahhoz, amit csinál. Profi. Alkotó. És mindez égi (vagyis: nemzetközi) magasságba emelte, messze a hazai tocsogás fölé, így lett személyéből ikon, amelyet imádnak a honi tocsogók. Mit ad isten, ezt az ikont most valaki rossz szóval illette. Megvádolta… Elképesztő!
Akció indul: papírt küldöznek körbe száz aláírással, Lakat T. műsorában négy ember negyven percet lefetyel a semmiről; ám jön egy történész, közli, hogy akit a filmkockákon látni puskával, fehér ballonkabátban a pártház ostrománál a Köztársaság téren, nem Gábor Pál, az Marsányi László, a Hársfa utcaiak rajparancsnoka, így Szabó indoka, hogy évfolyamtársa, Gábor Pál miatt hagyta magát beszervezni, biceg. Mindenki csupa indulat, s a provinciális érzelemözön odáig fajul, hogy egy műsorvezető elejti: „Lassan kiderül, hogy mindenki közreműködő volt.” A baromja…
Fölösleges ennyi indulat. A képimádók tudhatnák, ha máshonnan nem, a Nobel-díjas Faulkner egyik ismert interjújából: „A művész olyan lény, akit démonok űznek.” Van egy gyötrő álma, és nincs nyugta addig, míg nem szabadul tőle. Mindent félredob: becsületet, büszkeséget, biztonságot, lop, rabol, kölcsönvesz vagy koldul, mert be akarja fejezni a művét… Kritikusa szerint Faulkner túlzott: nagyon is kötelességtudó volt, több könyv megírását elhalasztotta azért, hogy „hollywoodi gürcölésből eltartsa családját”, de pályája elején az írásért tényleg sok mindent félredobott, és rengeteg adósságot halmozott fel.
Az ilyesmit persze igyekszik elkerülni az alkotó, s ez lehet az oka, hogy Mikszáth együtt tarokkozott Tisza Kálmánnal, Ady támogatásért írt Tisza Istvánnak, József Attila Hatvanyt ostromolta pénzért, Móricz többször járt Gömbös lakásán, Illyéséknél rendszeres vacsoravendég volt Aczél, s hogy filmes példát mondjak: egy premieren a szemem láttára ölelgette, puszilgatta egymást Jancsó és Berecz… Az író mindent megtesz, hogy befejezhesse művét, a filmes pedig mindent, hogy elkezdhesse, ám ezúttal a m ű v é s z ről beszélünk, nem az emberről. És itt tévednek a „száz értelmiségiek”, akik rohantak az aláírásukkal: egy tündöklő művész nem okvetlenül tündöklő jellem. Emberként lehet sokadrangú akár.
Van nekünk egy Szabó Istvánunk, az Apa, a Szerelmesfilm, a Mephisto, a Redl ezredes Oscar-díjas alkotója, és van a másik, aki negyvennyolc jelentést adott át a tartótisztnek. Aki szétválasztja a kettőt, olyasmit állít, mintha lehetne valaki csupa jóból. Pedig nem – ahogy csupa rosszból sem lehet…
Látva a sok tiltakozó, aláíró embert tüntetni Szabó mellett, eszembe jut a megalázott, a főiskoláról kirúgott Huszárik Zoltán. Arra miért nem gondol senki, hátha őt is be akarták szervezni, de nem vállalta, ezért forgatott csupán két játékfilmet életében. Vagy ott van a filmjében Szindbádot alakító Latinovits, akiről folyton jelentettek. Mellettük miért nem tetszettek tüntetni annak idején? Aláírást gyűjteni? Ők a rendszer áldozatai?
Apropó, rendszer… A Szabó-akták közzétételének idején határozatot hozott az unió parlamentje: elítélte a kommunista rendszerek rémtetteit. Mit olvasni másnap a lapokban? Hegyi Gyula, a szocialisták brüsszeli képviselője felállt és tiltakozott. Márpedig aki tiltakozik, a bolsevikokat védi, ami messze nagyobb baj, mint hogy Gervai előkotort néhány papírt. Mert az a tiltakozás adott teret és ad mindmáig a tehetségtelenségnek, amiről fentebb szóltam, ez teszi lehetővé a folytatólagos maszatolást, a mellébeszélést. Ezért ismételhető el százszor az a mesebeszéd, hogy az MSZP szociáldemokrata értékek hordozója. Gyuszi, te elhiszed, amiről beszélsz?
Kollégák voltunk hajdan, ezért emlékeztetlek: évekkel ezelőtt kritikákat írtál a Filmvilágba. Sose gondoltál arra, hány áldozata lehetett a filmes szakmában a kommunizmusnak? Nem rettentett meg Ejzenstein, Paradzsanov és Tarkovszkij példáján kívül Szőts Istváné, Kieslowskié, Formané vagy épp Bódy Gáboré, akiről szintén kiderült… Nem érzed, hogy tiltakozásoddal a tartótisztek oldalára álltál, és hogy amit mondtál, azzal Szabó István fölött törtél pálcát…? Védted a beszervezőit, ami azt jelenti, hogy Szabó egyedül viszi el a balhét.

Február 1., szerda
Sokféle jubileum járja mostanában, mindet a tízes számrendszer diktálja, no meg az üzlet: a szívnek csak pótszék jut a reflektoros rendezvények hátsó soraiban. Ellenakcióként mostantól házi jubileumot tartok. Nem tudom nézni, hogy rossz kupecek veszik szájukra olyanok nevét, akik a szív titkát fürkészve szereztek zenét, írtak verset vagy festettek képeket – úgy döntöttem, megünneplem, hogy Csontváry száz éve festette a Baalbeket. Ezt a zsenit vigaszként kaptuk Trianonért, még sincs igazi becsben. Ugyan vajon miért?
Van egy alig reklámozott múzeuma Pécsett, elmentem, végignéztem a képeket, majd a látottaktól kissé mámorosan odaléptem a hölgyhöz, aki az üvegfal mögül könyveket, képeslapokat, plakátokat kínált: szeretnék egy-egy posztert a Marokkói tanítóról és a Baalbekről. A válasz csattant, mint egy pofon: „Nincsen.” „Egyik se?” „Egyik se.”
De hát az ilyesmi üzlet a világ minden táján: hisz a múzeumokat nem kis részben a képek, reprók, könyvek, CD-k, leporellók, pólók árából tartják fenn. Pécsett miért mondják, hogy nem éri meg…? Nekik nem, a bécsi Kunsthistorisches Muzeumnak vagy a berlini Pergamonnak igen?
Van itt egy részlet a Baalbekből, szólal meg a kedves asszonyka, hogy mentse a menthetőt, és mutatja a posztert, a kép bal alsó részének egytizenhatodát. Jó volna tudni, a szétdarabolók miért épp ezt választották? A Csontváry-emlékkönyv harminc éve jelent meg, abban a Baalbeknek ugyanúgy csak egy részlete szerepel, speciel a kép jobb alsó nyolcada.
A hölgy rokonszenvesen kínálta, megvettem, pár nap múlva vittem Vácra Barna úrhoz, a kitűnő könyvkötőmesterhez. Kartonra kasírozta, akasztót tett rá. Büszkén vittem haza: ott lesz a szobámban, naponta láthatom, hozzáképzelve a hiányzó tizenöt-tizenhatod részt, hiszen csak az egész fejezi ki, mint Csontváry írta, az „energiát, amely életben tartja az egész alkotást”. A teljes kép idézi a festő számomra legfontosabb szavait: „Oly munkát kell keresni, a mely maradandó emléket hagy maga után, a mely állandó, és semmiféle más által el nem homályosítható, különálló egyedi dolog legyen, különálló csillagként ragyogjon az égen – a magyarok egén. Csak így jöhetünk számításba a világ nagy versenyében…”
Manapság irtóznak az efféle szavaktól: meglehet, ezért csinálnak vurstlit művészet helyett… Ez járt a fejemben, míg kinéztem a kép helyét, és beütöttem a falba a szöget. Felakasztottam, a lehető legjobb helyre került: szűrt fény éri, az asztaltól, ahol dolgozom, remekül látni. Az örömre teát főztem, jövök be a konyhából, na, nézd már, hol a kép? A földön hevert… Tán rosszul vertem be a szöget? Nem, a szög a helyén, az akasztó engedte el a képet. Semmi baj, van itthon ragasztószalag, azzal zártuk le a dobozokat a költözködésnél, egy bivaly sem szakítja el. Helyére igazítottam a textilakasztót, ismét föl a falra. Hiába… Öt perc után megint lehuppant. Két kísérletet tettem még, aztán nem rongáltam tovább a kép sarkait.
Nyilván Csontváry bosszúja, nem tűri, hogy képe másolatát önkényesen szétdarabolták. Meg kell békítenem, és ennek csak egy módja van: keríteni egy posztert a teljes Baalbekről, esetleg a Marokkói tanítóról. Eddig egyiket sem találtam. A boltok kebles Cindy Crawfordot és száguldó Schumachert kínálnak, ezenkívül majmot, lovat, delfineket – Csontváry országában ma ilyen a kínálat.
De mert itt élek, megtanultam, nem szabad feladni semmit. Egy évem van a teljes Baalbekre. Egy teljes, saját körű jubileumi év.