Kutyaszorítóból örvénybe

Szinte nincs nap, hogy az osztrák sajtó valamilyen formában ne adna hírt az immár évtizedek óta húzódó karintiai „táblavitáról”. A karintiai szlovének ugyanis – akiknek lélekszáma a 2001-es népszámlálás adatai szerint alig 14 ezer fő, Karintia lakosságának 2,5 százaléka – hosszú évek óta próbálják rábírni a tartomány vezetését, hogy az eddigi hetvenen túl mintegy négyszáz további településen is helyezzenek ki szlovén nyelvű helységnévtáblát. Eközben Jörg Haider tartományfőnök és munkatársai úgy vélik: a szlovének rendkívül alacsony száma nem indokolja újabb táblák kihelyezését. A vita évek óta eredménytelenül húzódott, anélkül, hogy bármelyik fél is engedett volna álláspontjából, amikor egyszer csak kavics pottyant az állóvízbe. Rudolf Vouk, egy kisebbségpolitikával foglalkozó szlovén jogász ravasz ötletet eszelt ki. Beült az autójába, és figyelmen kívül hagyva a lakott területekre vonatkozó sebességkorlátozást (50 kilométer óránként), 65 kilométeres óránkénti sebességgel hajtott be St. Kanzian am Klopeiner See községbe. Amikor a rendőr megállította, a gyorshajtást azzal magyarázta, hogy nem tudta, hogy lakott területen jár, hiszen szlovén helységnévtáblát nem látott… Az ügy a legfelső bírósághoz került, amely döntött a szlovén nyelvű tábla felállításáról. A táblavita pedig felélénkült. Ennek eredménye az lett, hogy az eddigi huszonötről tíz százalékra vitték le azt a küszöböt, amit egy településen a kisebbség létszámának el kell érnie ahhoz, hogy anyanyelvén is kihelyezhessen helységnévtáblát. Ezzel egyidejűleg mintegy százötven, szlovének által is lakott település esetében tettek javaslatot szlovén nyelvű tábla felállítására.
Szlovákiában tavaly volt hatvan éve annak, hogy a szlovák nemzet nagyjai után több magyarlakta településnek is szlovák nevet adtak. Ekkor lett például Párkányból Stúrovo, Gútából pedig Kolárovo. Párkánynak ma tizenkétezer lakosa van, mintegy hetven százalékuk magyar; Gútán pedig tizenegyezren élnek, s nyolcvan százalék fölött van a magyarok aránya. Ezeken a településeken – hogy a szlovák nemzet kellőképpen kifejezze tiszteletét Ludovít Stúrnak és Ján Kolárnak – akkor sem szabad kitenni magyar nyelvű helységnévtáblát, ha a magyar ajkú lakosság számaránya egyébként eléri a törvényben megkövetelt húszszázalékos küszöböt. Ami nem is baj, hiszen – és ebben különböznek a felvidéki magyarok a karintiai szlovénektől – a párkányi és gútai magyar helységnévtábla ügye a szlovákiai magyar közéletben senkit nem is érdekel.
Ez a makacs érdektelenség azonban nem csak táblaügyben érhető tetten. Egy 2002-ben készült tanulmány (Menyhárt József: Nyelvünk és törvénye) szerint 2000-ben a dunaszerdahelyi járási hivatalba beérkezett mintegy 44 ezer írásos beadvány közül csupán hat (!) volt magyar nyelvű, jóllehet a járás 95 ezer lakosának 87 százaléka magyar nemzetiségű. A dunaszerdahelyi városházára beérkezett közel 3900 beadvány közül pedig mindössze 33 íródott magyar nyelven, annak ellenére, hogy a város 23 ezer lakosának 83 százaléka magyar. A jelenség okait többféleképpen is magyarázzák, orvoslására azonban – hiszen a hatályos nyelvtörvény lehetővé teszi a magyar nyelvű ügyintézést – mind ez ideig nem mutatkozott akarat. Ahogy nem mutatkozott akarat a kétségbeejtő iskolaválasztási tendenciák megfékezésére sem. A magyar nemzetiségű gyerekek húsz-huszonöt százalékát szlovák iskolába íratják. A csitári hegyek alatt – Zoboralja falvaiban – ez a szám harmincöt-negyven százalék. A keleti végeken, a Bodrogközben ugyancsak. A szlovák nyelvű iskola pedig, mint köztudott, az asszimiláció melegágya.
A problémákat hosszasan lehetne sorolni. De mindig ugyanoda lyukadunk ki: miért nem fordít a megoldásukra nagyobb figyelmet az immár nyolcadik éve kormányon lévő Magyar Koalíció Pártja? Szlovákiában a kérdést egyre többen teszik fel. Egyre többen vannak, akik nem értik (és a decemberi helyhatósági választásoknál a magyarok körében tapasztalt hihetetlenül alacsony részvételi arány jórészt ezzel magyarázható), hogy miért nem működik elszántabban és hatékonyabban a felvidéki magyar érdekképviselet. Sokan egyébként azt sem értik, hogy – több évtizedes kényszeredett várakozás után – az MKP európai parlamenti képviselői miért nem tettek mostanáig legalább kísérletet arra, hogy felhívják a nemzetközi közvélemény figyelmét a szlovákiai magyarok, egyszersmind az elszakított magyar közösségek tragikus sorsa iránt?
De ez még nem minden. A felvidéki közhangulathoz nagymértékben hozzájárul az egyetlen magyar napilap, a Magyarországról évente milliókkal támogatott Új Szó magatartása is. „Ami a szlovákiai magyarok autonómiaigényeit illeti, nyugodtan leszögezhetjük, hogy néhány, csökönyösen a múltba révedő, s ettől terhelt páciensen kívül az égvilágon senkit nem foglalkoztat ilyesmi ebben az országban. (…) Ám ha valamilyen csoda folytán mégis megteremtődne e térségben, mondjuk a „Felvidéki Magyar Köztársaság”, vélhetőleg sokkal borzasztóbb viszonyok törnének ránk, mint amilyenekben mostan leledzünk” – írta a lap január 9-i számában Barak László költő. A kifejezésmódon nem sok csodálkoznivaló van: a stílus maga az ember. A múlt év végén, azt követően, hogy a Rákóczi Szövetség mintegy húszmillió forintot gyűjtött össze, majd osztott szét a gyermeküket magyar iskolába adó szlovákiai szülők közt, az Új Szóban arról lehetett olvasni, hogy „annyira megszoktuk az ilyesfajta magamutogatós, önreklámozó segítségnyújtást, hogy még a szemünk is elhomályosodik a megtiszteltetéstől”. A történet egyik pikantériája, hogy Halzl József, a Rákóczi Szövetség elkötelezettségéről és áldozatkészségéről ismert elnöke korábban az Illyés Közalapítványnak is első embere volt, az IKA pedig az Új Szót évek óta – így Halzl elnöklése idején is – évi több millió forinttal támogatja, illetve támogatta. A lap magatartására jórészt magyarázatot ad a vezetőség világnézete. Szigeti László, a szerkesztőbizottság elnöke az Új Szó 2004. április 30-i számában például kijelentette, hogy „a magyarosch önpusztítás lidérce nem a szociáldemokrácia, nem a liberalizmus, nem is a konzervativizmus, hanem a nacionalizmus”. A mértékadó hang. (Szigeti egyébként egy személyben a legnagyobb szlovákiai magyar könyvkiadó, a Kalligramm kiadó igazgatója is, amelynél többek között olyan szerzők művei jelennek meg szlovák nyelven, mint Nádas Péter, Esterházy Péter vagy Kukorelly Endre.) De talán azt sem érdektelen megjegyezni, hogy Molnár Norbert, az Új Szó jelenlegi főszerkesztője a Magyar Hírlap pozsonyi tudósítója. S valószínűleg az sem fog meglepetésként hatni, ha ezek után eláruljuk, hogy az Új Szó példányszáma az 1986-os 98 ezerről napjainkra 25 ezerre zuhant.
A helyzet tehát nehéz, összetett, tennivaló pedig akad bőven. A Magyar Koalíció Pártjának – amely megalakulása óta a legnagyobb válságát éli át – újra meg kell találnia önmagát, és szembe kell néznie a kihívásokkal. A kérdésekre választ, a feladatokra pedig megoldásokat kell találni.
„Gyere, és mondd el, mit gondolsz a svéd nyelvű egészségügyi ellátásról, a svéd óvodákról és iskolákról!” De ez már Eva Biaudet, a finnországi Svéd Néppárt – amely kisebbségi pártként 26 éve folyamatosan kormányon van – parlamenti képviselőjének felhívása egy lakossági fórumra. Hát igen. Az előbbre jutáshoz erre is szükség van.