Oktatás és nevelés az iskolákban

Elolvastam a Vélemény rovatban január 4-én megjelent A közoktatás elhúzódó válsága című cikket Zábori László tollából. Ebben az áll: „Azt sem igen tudja senki, kell-e nevelni a gyerekeket, vagy csak oktatni kell őket.” Továbbá a grafika alatti szöveg: „Amit egy jó tanár épít délelőtt, azt a média este lerombolja. Hogyan tudna Jókai megküzdeni Győzikével?” Engedjenek meg néhány megjegyzést!
Előrebocsátom, hogy a cikkel egyetértek, különösen annak utolsó szakaszaival, melyek lényege a grafika alatt lévő két mondat. A cikkíró tanár, s magam is pedagógus vagyok. 1937-ben Szegeden tanítói, 1952-ben Budapesten általános iskolai tanári oklevelet szereztem. Tanítottam nyolc évig falusi iskolában, majd Tapolcán. Voltam közben szakfelügyelő és 16 évig igazgató, majd nyugdíjazásom után nyolc évig óraadó tanár a gimnáziumban. Hónapokkal ezelőtt ezt a mondatot, miszerint „kell olyan iskola, ahol nemcsak tanítanak, de nevelnek is”, a televízióban hallottam, egyetemet végzett képviselőtől. Ezzel a mondattal vette védelmébe az egyházi iskolákat. (Meggyőződésem, hogy kellenek egyházi kezelésben lévő iskolák.) A képviselő kijelentéséből az tűnik ki, hogy csak az egyházi iskolákban folyik nevelés, az államiban nem, ott csak tanítanak, másrészt az, hogy az illető nincs tisztában a nevelés és a tanítás fogalmával, mit jelent az egyik, és mit a másik. Lényegében ezt fogalmazta meg a cikkíró is a bevezetőben idézett mondatával: azt sem tudja senki, hogy neveljenek vagy oktassanak. Minket a szegedi tanítóképzőben megtanítottak arra, hogy az iskolában nevelni kell, és ennek legtöbbet használt módszere – sok más mellett – a tanítás (oktatás). A nevelés az egész életen át az egyént és közösséget érintő sokféle hatások összessége, ami változtatja az egyén testi és szellemi tulajdonságait. Ez lehet jó vagy rossz hatás is, ennek eredményeképpen változik az egyén jó vagy rossz irányba.
A nevelésnek, mint már írtam, módszere a tanítás (oktatás). Gondoljunk arra, hogy Jézus is tanította tanítványait és az összegyűlt embereket, s ezzel nevelt. Az a gyanúm, hogy egyesek igen leszűkítik a nevelés területét, csak a hitbeli és erkölcsi területre szorítják, pedig a nevelés ennél sokkal tágabb fogalom, melynek egyik, igen fontos része az erkölcsi nevelés. Azt állítani, hogy az állami iskolában nem folyt és folyik erkölcsi nevelés, súlyosan sérti az ott tanító nevelőket (engem is). Szabad legyen megjegyeznem: olyan viselkedési, erkölcsi törvényekre is tanítottunk és tanítunk ma is, mint a természeti és az épített értékek, az egészség védelme stb., melyek a tízparancsolatban és más egyházi törvényekben nincsenek megírva, de egyházi és állami iskolákban is tanítanak, és ezzel nevelnek.
Most rátérek a Győzike-mondatra. A tanítás mellett a másik döntő nevelési módszer a példa. Hogy mennyire fontos, azt elemzi a cikkíró, és összegezi az általam is kiemelt mondatban. Sajnos ma több a rossz, mint a jó példa a médiában. De, ugyebár, a liberalizmusban minden megengedhető az egyén szabadsága jelszó alatt. Ez a magyar oktatáspolitika katasztrófája, nem a nevelés hiánya.
Tóth József
Tapolca