A modern lakás – ezt is száz évvel ezelőtt írták – pihenőhelye a fáradt testnek és otthona a szépnek örvendező léleknek. Manapság az elképesztően bőséges kereskedelmi kínálatból még csak-csak talál az ember pihenőhelyet a fáradt testnek, de hiába keres otthont a szépnek örvendező léleknek, egyéniségéhez illő, idehaza gyártott, minőségi tárgyakat még nagy pénzért sem igen talál. Ha keres egyáltalán… Otthonteremtő szokásainkat és igényeinket illetően, úgy tűnik, még ma is a kádári idők örökében élünk, a nagyon gazdag és a nagyon szegény emberek kivételével a többség azokkal a termékekkel veszi körül magát, amelyeket a pillanatnyi divat kínál. Jól van ez így? Törvényszerű, hogy a magyar polgár nem próbál személyes szükségletei és saját kultúrája szerint kialakított otthonban élni?
– Arról talán nem Kádárék tehetnek, hogy az emberek rendszerint a pillanatnyi divat szerint rendezkednek be, de arról igen, hogy uralkodásuk alatt jelentéktelenné vált a bútorművészet hazánkban. Az a pár nagyüzem, amelyik a hatvanas–nyolcvanas években kiszolgálta a hazai keresletet, napjainkban a kimúlás határán áll. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ezek a tönk szélére került üzemek soha nem gyártottak említésre méltó tárgyakat. Amilyen a lakótelepek építészeti értéke, olyan volt a hazai nagyüzemi bútorgyártás is az elmúlt ötven évben. Ma sok helyen árulnak minőségi bútorokat, de – egy-két kivételtől eltekintve – ezeket nem magyar ember tervezte és gyártotta. Lehet, hogy nem tudok róla, és valahol, mondjuk, egy titkos műhelyben csodás tárgyakat faragnak, de ezt nem nevezhetjük bútorgyártásnak. Léteznek gyárak, többnyire az egykori bútorszövetkezetek utódai, ezek valószínűleg nagyobb beruházásokból, közbeszerzési megrendelésekből vagy esetleg nemzetközi cégeknek szánt olcsó szállítmányaikból éldegélnek, de mivel nem igazán életerős a hazai bútorkereskedelem, meg sem célozzák az itthoni piacot.
– Szavaiból azt a következtetést kell levonni, hogy ami a tömegek ízlésének és pénztárcájának megfelel, eleve nem lehet minőségi termék?
– Az emberek többségének egyszerű s olcsó bútorokra van szüksége. Az Észak-Európából hozzánk is eljutott cégek korrekt kínálata kielégíti ezt a fajta igényt. Csak az a baj, hogy ezeknek a gyártóik kultúráját, hagyományvilágát tükröző termékeknek nincsen magyar megfelelőjük. Legalábbis nem tudok róla, hogy a mi voltaképpen igen erős és jellegzetes kultúránkat kifejező lakberendezési tárgyakat kínálnának bárhol is.
– Miért van az, hogy miközben az észak-európai népek mindent elkövetnek, hogy a maguk hagyományvilágát bevigyék a modern otthonokba, s nem is csak a sajátjukba, de más éghajlati övezetben, más szokások szerint élő népek mindennapjaiba is, mi, magyarok megelégszünk azzal, amit az itáliai, spanyol, svéd, finn cégek juttatnak nekünk? A legtöbben el sem jutnak a gondolatig: a saját világunkban, a saját otthonunkban a saját kultúránkkal vegyük körül magunkat…
– Ha gondolatilag el is jutunk, nemigen találunk olyan üzletet, ahol a ránk jellemző, nekünk szánt értékeket árulják. A magyar iparművészetnek, amelynek mindig is a hagyományokhoz való kötődés adott rangot, idehaza ma szinte nincs is piaca. Az iparművészeti tárgyakat csak európai színvonalú, válogatott anyagot bemutató boltokban lenne szabad kínálni. A mai helyzet azonban olyan, mintha valaki egy lepusztult kocsmában, hamisított borok közt akarná eladni Szepsy István hatputtonyos aszúját. Néha elgondolkodom, hogyan és miből élnek manapság az egykor oly nagyon irigyelt kiváló magyar képző- és iparművészek? Tán illegalitásba vonultak? Vagy mindenféle ügyeskedéssel próbálják túlélni a jelenlegi helyzetet? És ki vállalja a felelősséget az eltékozolt tehetségekért, a meg sem születő művekért? Az ügyes bóvligyártók pedig lassan elhitetik a világgal, hogy a magyar iparművészet azonos a plazák és a kirakodóvásárok gagyijával…
– Nagy múltú manufaktúrák vezetőitől gyakran hallani, hogy korunk gazdag embereinek jólétük meszsziről látható bizonyítékai a fontosak: autójuk, öltözékük, házuk homlokzata…
– Amit falak takarnak el a világ ítélő szeme elől, a közvetlen környezetük közömbös számukra. Az első generációs gazdag emberre csakugyan érvényes ez a felfogás. Ám, azt hiszem, ha beérik, feltámad benne is a minőség iránti igény. Ha majd az országban csakugyan dübörögni kezd a gazdasági élet, valószínűleg olyanoknak is lesz elegendő pénzük, akiknek pontos elképzelésük van arról, hogyan kell otthont teremteni. Nem szeretném a kádári időket visszasírni, de nem tudok megfeledkezni arról, hogy a nyolcvanas években az átlag értelmiségiek igazán megfontoltan és színvonalasan tudták berendezni az otthonukat. Nemes anyagokból választottak berendezési tárgyakat maguknak, kortárs festők műveivel díszítették a falaikat. A Képcsarnok Vállalaton keresztül részletre is vásárolhattak, de a művészekkel is közvetlen kapcsolatban álltak. Ugyanez az értelmiségi réteg ma örül, hogy él egyáltalán. Akinek viszont van pénze, azt akarja megmutatni, hogy milyen nagy a vagyona, s nem azt, hogy szerinte milyen az igényes, személyiségre szabott magyar otthon. Igazi értéket, festményt, szobrot, értékes bútorokat nem akar bevinni a lakásába, a technikai újdonságokért viszont Dárius kincsét is odaadná.
– És a közbeszerzési szabályoknak megfelelően bebútorozott állami hivatalok hogy néznek ki? Mit gondolhat egy jó ízlésű, kulturált ember, aki belép egy miniszteri fogadóterembe, egy magyar főhivatalnokhoz?
– Ha majd eljutunk odáig, hogy ezekre a helyekre olyan gyönyörű berendezési tárgyak készülnek, mint mondjuk Ybl Miklós idejében, és az egymást követő főhivatalnokoknak eszükbe sem jut, hogy az adófizető polgárok pénzéből készült, idővel talán műemlékértékűvé váló tárgyakat négyévenként kihajigálják, akkor fejeződik be a rendszerváltozás.
– Aki ismeri az ön belsőépítészi terveit, meglepetten tapasztalhatja, hogy úgyszólván minden bútortörténeti korszakban és minden stílusban otthonosan mozog, de valamiképpen mégis tudomására hozza a szemlélőnek, hogy tervei valahol a Duna kanyarulatánál, a pilisi erdők szélén, Attila hun fejedelem feltételezett birodalmának a közepén keletkeztek. Hol tanulni ezt a bravúros mutatványt?
– Felmenőim képzőművészek voltak, és én is festő vagy szobrász szerettem volna lenni. De valahányszor megláttam nagyapámat, Cser Károly szobrászművészt rajzolni vagy mintázni, el is ment a kedvem az egésztől. Úgy éreztem, hogy nem vagyok igazán tehetséges. Egyvalamit azonban mélyen elraktároztam magamban ebből az időből: szűkszavú nagyapám intelmét. Valahányszor megmutattam neki a vázlataimat, mindig arra biztatott, önmagamat adjam, ami bennem van, azt mutassam meg a képeimen. A nagyokat másolni, az nem vezet messzire, de megtalálni saját magamat, az igen. Az elvisz valahová. Talán ez a magyarázata, hogy bútortervezőként, ha klasszikus belső terek tervezése a feladatom, a régmúltnak csupán a hangulatát szoktam megidézni, hogy aztán minél szebben hitelesíthessem a XXI. század agyafúrt technikájával és a magam rendszerével. Egyébként hosszú belső útkeresés után jutottam el a tervezéshez. Éveken át mérnökként dolgoztam, erdőmérnöki diplomával a zsebemben a szekszárdi borvidék teraszait terveztem a hozzájuk vezető utakkal együtt. Egyszer aztán elkezdtem faragni, bútort készítettem magamnak, és rájöttem, hogy olyan tárgyakat, mint amilyeneket a boltokban árulnak, szinte percek alatt készíthetek én is. Az persze engem is meglepett, hogy milyen hamar eljutottam az első sikerekig. Ma már tudom, nem volt nagy ügy az akkori bútorgyártási környezetben sikert aratni, a nullához képest az is hatásos lehetett, aki a plusz egynél tartott.
– Az 1980-as évek derekán úgy robbant be a hazai iparművészeti életbe, akár egy üstökös. Az igényes emberek azonnal felfigyeltek a nemes anyagokból készült Belloni-féle bútorokra, amelyekből, hogy, hogy nem, igazán gyakran rendeztek kiállítást. Mostanában azonban mintha eltűnt volna a belsőépítész Belloni Ákos a tárlatlátogatók elől.
– Azért nem teljesen. A legutóbbi kiállításomat „véletlenül” 2004-ben rendezték Pécsett. Hajtott a képcsarnoki nosztalgia, azért ugrottam bele abba a voltaképpen teljesen előkészítetlen akcióba. Nem kereskedelmi jellegű bemutatkozásra vágytam, hanem olyan megmérettetésre, amely a továbblépés irányát is felrajzolhatja számomra. Ligeti Ferenc bútortervező barátommal – akinél szerintem nincs jobb belsőépítész Magyarországon – közösen mutattuk be a munkáinkat, úgyszólván teljes csöndben, visszhangtalanul. Volt valaki, aki meg is írta, hogy Pécs utcáin kószálva véletlenül talált ránk, kiállításunkat ugyanis senki és semmi nem hirdette, nem népszerűsítette. Ebből aztán azt a következtetést vonta le a cikkíró, hogy lám, ennyit ér az iparművészeti műtárgy, a bútor és a kiállító művész, ha magyar. Ez is volt a cikk címe: Mit ér, ha magyar? Ez a cím azután adott nekem egy ötletet. Olyan iparművészeti kiállítássorozatot szeretnék indítani, amelynek az lenne a jelszava: Mit ér, ha magyar?, s a jelszó alatt a kiállító művész neve s műfaja szerepelne. A mai magyar iparművészetnek csodálatos alkotói vannak, helyük lehetne a világban. Hamvadó parazsak ők, de nincs, aki összelapátolná őket.
origo.hu
Így védekezhetünk az agyevő amőba ellen – itt az orvos véleménye!
