Szabó István lelke

Dúl a Szabó-háború. A szokásos eset ismétlődik megint: történik valami, ami alkalmas arra, hogy a kettészakadt Magyarország két fele ismét megerősítse különállását, ismét meghatározza magát a másik fél opponenseként, miközben az ember, akinek a lelkére megy ki a játék, senkit nem érdekel. Mindkét tábor csak azt lesi, mit tudna az esetből profitálni. (Ez általában így történik, még akkor is, ha most, a Szabó-ügy kapcsán esetleg nem is belátható, hogy „Szabó oldala” miféle szellemi profitot tudna az eset révén szerezni.) Nagy besúgózás az egyik oldalon, szolidaritáslevél és dörgő tapsvihar a másikon. Hogy eközben mi történik Szabóban, azt senki nem tudja.
Gyanítom: hogy most mi történik Szabóban, azt maga Szabó sem tudja. A vérgőzös hajtóvadászat és a nagymellényű szolidaritás ugyanis olyan háborús helyzetbe sodorta őt, amelyben az ember nem ér rá a saját lelkével törődni. Ebben a harcban az ember csak katona lehet. Menekül, tüzel, menekül, tüzel. (Egyébként ez a baja a magyar közéletnek: állandóan olyan helyzet teremtődik, amelyben az ember csakis katona lehet. Gondolkodó ember soha. Minden helyzet, minden történés örökké és azonnal alulmutat magán: le, a politika, a hatalmi harcok felé.)
A gondolkodó ember és a katona között az a különbség, hogy a gondolkodó ember gondolkodik. Bármilyen, megítélést kívánó helyzet adódik, a gondolkodó ember a nulláról indul: megpróbálja sine ira et studio szemlélni az ügyet. (A filozófiai hermeneutika persze kimutatta, hogy előzetes elvárásaink köréből lehetetlen kitörnünk, de ezzel mi most nem törődünk, mert – ahogy Arisztotelész mondta – a vizsgálódásnak csak olyan finomságúnak kell lennie, amilyet a vizsgálat tárgya megkíván.) Persze a gondolkodó ember is tartozik valahova, időnként talán ő is elmegy szavazni. Csakhogy ő képes arra, hogy olykor azon kapja magát: a másik félnek van igaza. Mert az lehetetlen, hogy mindig nekünk legyen igazunk. Hogy mi legyünk a Jók, ők meg a Rosszak. (Gyanítom: gondolkodó – avagy szellemi – ember képtelen eldönteni, hogy ő most konzervatívnak számítson vagy liberálisnak. A szellem ilyen kicsi fiókokba nem fér be.)
A sors iróniája: Szabó Faust főiskolás korában alkut kötött a „közélettel”. Nem bízott eléggé saját tehetségében, kilépett hát lelkéből, és a karrier immorális útjára tévedt. A fekete hullám most visszacsap: éppen a közélet cincálja szét a lelkét. Több remek filmjében, például a Mephistóban és a Redl ezredesben (a Szembesítést nem láttam) megpróbált saját múltjával és annak belső következményeivel szembesülni. Filmjei alkalmasak voltak arra, hogy a besúgó múlt nyomán támadt lelki kráter mélyére ereszkedjen. A tragikus vétket jóvá tenni nem lehet. Oidipusz nem klónoztathatja halott apját. Az ember, ha már elkövette a hamartiát, csak annyit tehet, hogy megpróbálja bemérni, mi történt vele a vétek nyomán, mit kellene megbánni. Hogyan tovább. Ez a gyónás magánügy, senki másra nem tartozik. Ha az ember netán rendező, filmjei esztétikai megítélésében teljesen irreleváns, hogy mit gyón általuk. A művészet azonban ilyen: miközben a befogadót borzongatja-gyönyörködteti, alkotóját gyógyítja. Nem mindegy, hogy lelki bajaimat alkotássá szublimálom vagy elfedem. Szabó Istvánt filmjei a gyógyulás felé vitték. A harci helyzet azonban elorozza tőle az orvosságot. A közélet mint fekete zongorát tépi, cibálja. Ez a halál melódiája. Nyers, pattogó zene, a lélekszakadék fölött átmasírozó erőltetett menet. Az elfedett mélyben azonban tovább romlik minden. Ráadásul az egész harc érdektelen, mert ha Szabó túl van a belső gyónáson, akkor már nincs mit számon kérni rajta, ha pedig még mindig nincs túl, akkor már nem is lesz. Szabó Istvánnak szerintem a közélettől vissza kellene vonulnia, és filmeket kellene készítenie. Ezekben szublimálhatná a mostani rossz tapasztalatokat is. Szólhatnának ezek a filmek például arról, hogy a belső bűnhődés éppen elég. Az viszont kötelező, ha emberek akarunk maradni.