Szólni könnyű, tisztelni nehéz

Miközben a világ politikai vezetői dodonai nyilatkozatokat tesznek a sajtó- és a szólásszabadság, valamint a mértéktartás és az erkölcs viszonyáról, az egyik magyar kereskedelmi csatorna gyorsan műsorára tűzi a Párizst kipusztító madárinfluenzáról szóló amerikai műalkotást. Fantasztikus vezetői döntés, majdnem olyan jó, mint a Mohamed-karikatúrás pólóban pózoló olasz miniszteré. Pontosabban exminiszteré.
Ha a fejlettnek hitt demokráciák fejlettnek hitt értelmisége arra biztatja csemetéjét, hogy ne tiszteljen semmiféle korlátot, és következmények nélkül áthághat évezredes szokásrendeket, tévúton jár. És a saját sírját ássa. Ehelyett inkább azon kellene elmélkednie, hogyan lehet harmóniába hozni szabadságot a mértékkel, a más érzelmeinek, személyiségének tiszteletben tartását a kulturált kritikával.
Együtt élni még azonos kultúrkörben is nehéz, hát még a multikultúrában. Volt például valamikor a hetvenes években egy fiatal leány, aki azt hitte, neki Afrikába kell mennie. Nem nehéz megérteni, hogy menni akart, ha lehet, minél messzebbre, hiszen csak zavaros családot látott maga körül. Ha pedig valaki el akar jutni álmai földrészére, a legokosabb, ha beleszeret egy magas és jóképű afrikai fiúba, aki ösztöndíjjal Magyarországon tanul. Elkezdődik hát a fiatalok közös élete, megérkezik a gyermek is. Sok nehézség, költözés, nélkülözés, kis előítéletek, apai tiltás, időnként egy-egy segítő kéz, végül a nagy utazás: haza, Afrikába. Ott a színes rokonság és a meleg, néha egy kis fordított előítélet, nélkülözés és malária, vissza tehát a folyton beteg kislánnyal, az ismét ösztöndíjat nyert apával Magyarországra. Jön az újabb gyermek, lassan rendeződik az élet, sőt megérkezik otthonról a férfi testvérének kisgyermeke is, így már öttagú lesz a család. Kisebb tanácsi lakásból nagyobba, van munka és gyarapodás, ami lehetővé teszi, hogy ismét útra lehessen kelni, vissza Afrikába. Ott azután jönnek a bajok. Nyomorgás, munkanélküliség, betegség, s végül megalázottság és megcsalatás.
Csaba Klári dokumentumműsorának főszereplője, Da Silva Katalin ismét Budapesten él albérletben. Szüleivel nincs kapcsolata, férje nem kíváncsi rá. Lánya férjhez ment, ő neveli a fiát, és közben a másik, a kényszerűségből Afrikában hagyott után vágyódik, akit sajátjaként szeret, és tudja, hogy nélkülözik. Da Silva Katalin mindezek után is azt mondja: Életem – Afrika. Akkor is, ha az tele van csalódással, maláriával, nyomorral. Afrika az a másik világ, ami után vágyódni kell, elviselni nehéz, megtartani pedig még a szerelem és a szeretet ereje sem elég. Bukásra lenne ítélve az együttélés? Erre kellene a hűvös és magabiztos értelmiségnek hamarosan választ adnia.
(Életem – Afrika, Kossuth rádió.)