A hatalom körei

Oltyán László marosvásárhelyi író, újságíró most lenne hetvenéves. Tizenöt esztendeje nincs közöttünk. El-eljátszom a gondolattal: hová kanyarodott volna az életútja az eltelt másfél évtized alatt? Ő, aki 1989 decemberének véres napjaiban még szentül hitt a mélyreható változásokban, 1990 márciusában a saját bőrén tapasztalta meg a balkáni szemfényvesztést, a magyarellenes kilengéseket, minden bizonnyal ma is azt írná a kötete címlapjára: Erdélyi elmebaj!
Hiperérzékeny idegrendszere talán újra összeroppant volna az utóbbi tizenöt esztendő mérhetetlen szennyének súlya alatt. Ha valami csoda folytán újra itt lehetne közöttünk, alapos, minden apró részletre kiterjedő riportokban, regényekben tárná elénk, mennyire elaljasult a XXI. század embere: minden gondolatát az azonnali haszon határozza meg. Miért és hogyan lett elavult fogalom a nép, a nemzet, az erdélyi magyar sorsközösség, az autonómia? Milyen kor ez, amikor az 1986-ban „megöngyilkolt” Visky Árpád – a Latinovits Zoltánéhoz mérhető tehetségű mártír színész – nevét holmi bizottságok sárba taposhatják, holtában is megalázhatják; megkérdőjelezhetik, hogy viselheti-e a nevét szülőfalujának, Székelyvéckének a művelődési otthona?
Oltyán László lázadó természete minden bizonnyal a tiltakozásnak ugyanazt a formáját választaná, mint 1989 előtt, amikor nem volt hajlandó parancsszóra írni, nem volt hajlandó a diktatúrát, a diktátor házaspárt dicsőíteni, himnuszokat zengeni, hanem visszament inasnak az esztergapad mellé, ahonnan írói pályája elindult.
Amikor nemrég lelepleztük a kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész által készített emléktáblát és domborművet a marosvásárhelyi Népújság szerkesztőségének főbejáratánál (Erdélyben eddig újságírónak nem állítottak ilyen emlékművet), lelkiismeret-furdalást is éreztem: a halála előtti estén telefonon beszélgettünk, tele volt tervekkel, reménnyel. Sajnos nem éreztem meg, hogy Oltyán Lászlónak már csak órái vannak hátra. Szerencsére néhány nappal korábban elkészítettem azt a mélyinterjút, amely már csak halála után, 1991. március 7-én látott napvilágot az azóta régen megszűnt nagyváradi Kelet–Nyugat irodalmi, művészeti és közéleti hetilapban Végső felmentés címmel.
„– Amikor megjelent az első karcolatom az Igaz Szóban, inas voltam – hallom a hangját onnan, a boldog vadászmezőkről is. – Addig engem soha senki sem keresett telefonon. A mesternek is szöget üthetett a fejébe, mert így ripakodott rám: »Mi a jó istent csináltál, hogy hivatalos helyről keresnek telefonon?« Az az író, aki »pártfogása« alá vett és irányított, s akiben én természetesen vakon bíztam, belém beszélte, hogy csak úgy lesz belőlem író, novellista, ha a gyárban maradok. Így aztán büszke voltam munkás mivoltomra – ami önmagában nem jelentett semmilyen veszélyt, inkább felemelő érzést. A bajok a külsőségekkel voltak.”
Azért idéztem ezt a részt a vallomásból, mert egyik kisregényének (Csak egy szobát!) akadt olyan ítésze – régen eltűnt a süllyesztőben –, aki le merte írni azt a mondatot, hogy Oltyán László nem ismeri a munkásokat, a gyári életet.
Micsoda kegyetlen fintora a történelemnek, hogy Oltyán Lászlót, aki azért hagyta ott 1989 előtt a Vörös Zászló című pártlapot, mert képtelen volt leírni Ceausescu nevét, nem volt hajlandó vívmányriportot írni, 1989. december 22. után „ottfelejtették” a gyárban! Csak azok nem felejtették el, akikért a legtöbbet tett: az olvasók. 195 olvasó az aláírásával hitelesítve kérdezte: hol van Oltyán László? Így került vissza az akkor már Népújság nevet felvett lap szerkesztőségébe… Megalkuvást nem ismerése, egész habitusa éppen olyan szálka volt a diktatúra szemében, mint a posztkommunista korszakéban. 1989. december 21-én délután és este az első sorokban tüntetett, december 22-én beválasztották a Király Károly vezette Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Frontba, hogy néhány nap múlva kétségbeesetten tapasztalja: azok beszélnek demokráciáról, méltányosságról, akik egy héttel azelőtt a diktátor előtt hajlongtak, a húsosfazék körül tolongtak. Őket egyik pillanatról a másikra demokratává, vállalkozóvá „ütötte” a balkáni konjunktúra. Többet be sem tette a lábát a hatalom épületébe.
Oltyán Lászlónak még le kellett nyelnie a következő hónapok keserű piruláit is: a szeme előtt verték félholtra az egyik magyar fiatalembert. Nem véletlen, hogy Oltyán László írta meg 1990 „fekete márciusának” egyik legmegrázóbb, legfelkavaróbb tanulmányát. Olyan látleletet nyújtott Marosvásárhely akkori és máig ható lelkiállapotáról, hogy az ember beleborzong: mennyire pontosan látta, mi fog itt történni az elkövetkező években.
Az olvasók ma is emlékeznek: a lakótelepi otthona és a szerkesztőség közötti úton átvert, kisemmizett emberek panaszait rögzítette jegyzetfüzetében, hogy utánajárhasson minden egyes disznóságnak. Azt is látnia kellett, az áldozatok nagy része magyar.
Oltyán László életműve beépült sok-sok család mindennapi életébe, s hisszük, hogy kéziratban maradt regényei, írásai rendre napvilágot látnak. Mi, magyarok, akik annyit vétkeztünk egymás ellen, mostantól kezdve újabb zarándokhellyel gazdagodtunk: az egykori Hangya szövetkezet épületébe jövünk, hogy erőt meríthessünk Oltyán László emberi tartásából, igazságkereséséből.
Életműve a bizonyíték rá: az igazi író, újságíró akkor sem hátrál, ha mindennap keresztre feszítik, ha minden sorát jelképesen és a valóságban is: a vérével írja…