Az igazi demokrácia

Vajon a demokrácia vívmányai közé sorolandó az a tény is, hogy az emberek többsége nem szereti a demokráciát? Sőt, jelentős részük egyenesen utálja, s visszavágyik a jó kis langymeleg diktatúrába, ahol borzasztó volt élni, de legalább nem kellett törvényességgel, esélyegyenlőséggel meg holmi szabadságjogokkal bíbelődni. A diktatúra a maga nemében világosabb, érthetőbb, kezelhetőbb rendszer volt, mint a demokrácia, ahol az egyszerű ember kiszolgáltatottsága és tehetetlensége még felelősséggel is párosul.
Egy nemzetközi felmérés adatai szerint Magyarországon a megkérdezettek 28 százaléka áll ki teljes mellszélességgel a demokratikus rendszer mellett, 23 százalék továbbra is a szocializmus elkötelezett híve, 13 százaléknak mindkét rendszerből elege van, 36 százaléknak meg édes mindegy, csak hagyják őt békén. Hasonló eredmények jöttek ki a többi posztszocialista országban is, bár a csehek és az észtek jobban kedvelik a demokráciát; a bolgárok, az oroszok és a szlovákok meg a szocializmushoz ragaszkodnak a többieknél nagyobb mértékben. Hazánk hozza a középarányost; igaz, a megrögzött szocialisták és a mindenből kiábrándultak egy-egy százalékkal kevesebben vannak az átlagnál, a közömbösek meg két százalékkal többen.
Elszomorító, letaglózó számok ezek: megkérdőjelezik és idézőjelbe teszik az egész rendszerváltást. Mert ugyan miféle demokrácia az, amelyet 28 százaléknyi demokrata kedvéért gründoltak? Elgondolkodhatna kicsit a politikai elit, a mindent jobban tudó értelmiség azon, hogy a látszat szerint az elmúlt tizenhat évben az ország alig több mint egynegyedét kitevő „többség” diktált a 72 százaléknyi „kisebbségnek”. Az ilyen demokráciának csak az szól a javára, hogy polgárai szabadon, különösebb következmények nélkül elutasíthatják. Ez is nagy eredmény, hiszen húsz évvel ezelőtt a demokrácia híveit nem hagyták szabadon, következmények nélkül véleményt nyilvánítani még egy anonim kérdőívben sem. Egyszerűen nem készültek ilyen felmérések: anélkül is tudták az illetékesek, hogy a nép eleve népi demokrata. Sajnálatos, hogy a jelek szerint azóta is az maradt. Igaz, a népköztársaság népi demokratikus diktatúrájában valóban könnyebb volt eligazodni.
A jelenlegi demokrácia viszont csupa bizonytalanság, kétség és talány. Olyan zavaros, hogy olykor a demokraták is hajlamosak elhinni: ezt a demokráciát tényleg a szocialisták hozták öszsze. Pufajkások, vérbírók, hóhérsegédek, cenzorok, KISZ-titkárok, újgazdag kontraszelektáltak védik a demokráciát, az esélyegyenlőséget, a szabadságot a törvényes rendet követelő populisták ellen; mintha a többség érdekeinek érvényesítésére a népámítás, a hazug propaganda, az arcátlan manipuláció normális és természetes eszköz lenne.
Nem túl bonyolult állapotok ezek, de ziláltak és rosszkedvűek. Nem csoda, hogy a lakosság közel negyede még mindig a diktatúra „biztonsága” után ácsingózik, több mint harmada pedig apolitikus közönnyel a „minden mindegy” békéjére vágyik. Vérgőzös szocialisták állítják: az, ami itt szocializmus néven történt, nem volt igazi szocializmus. Talán igazuk van, ám jó lenne megúszni az „igazi szocializmus” demokratikus álcába bújtatott kiteljesedését. Inkább az „igazi demokráciát” kéne megvalósítani végre – a gyakorlatban győzni meg az ellenséges és tétova 72 százalékot.