Az igazi Orbán

Van egy hiba, amit a Fidesz 2006-ban már nem fog elkövetni: kampányát nem az első választási forduló eredményének kihirdetése után kezdi. Az ellenzéki párt tegnapi kongresszusán tartott beszéde végén Orbán Viktor egyszer csak kilépett a konfliktuskerülő, konzultáló, már-már pártok felett álló közéleti személyiség szerepéből, és a rendszerváltozás idején megismert, kegyetlenül pontos mondatokkal operáló politikusként fölvette a kesztyűt a baloldal vezérének kihívására. A 2002-es második választási fordulóban az eredményt hajszál híján megfordító polgári tábor régóta erre a hangra várt. Nem tévedés: mintha Gyurcsány Ferenc játszaná a kihívó fél szerepét; az időközi kormányfő Orbán-fóbiája a harsánysággal leplezett identitászavar megnyilvánulása. Jól teszi, ha a kampány finisében a Fidesz elnöke visszatér ahhoz a szerephez, amiben egykor verhetetlen volt, amiben igazán jól érzi magát: újra az ellenféllel nyílt verbális konfrontációt vállaló politikusként léphet fel. Ám riválisával ellentétben nem démonizálni akar; kritikáját az irónia teszi élessé. Hisz jól tudja, a nevetségesség öl.
Persze a Gyurcsánnyal csatázó Orbán már nem egészen ugyanaz, mint aki a pártállam, az MDF-kormány és a Horn Gyula vezette koalíció ellenzékeként, majd mint kormányfő a baloldal gyűlölt ellenfeleként forgolódott a politika küzdőterén. A Fidesz kongresszusa – amelyen az MSZP régi óhaját teljesítve elfogadták a fő elemeiben már eddig is jól ismert választási programot – világosan megmutatta, milyen utat járt be az elmúlt években a szövetséggé formált párt és elnöke. A hagyományos pártkereteket feszegető politikai-kulturális közösség született az egykor generációs alapon szerveződő Fidesz mögött, ami csak hatalmasabb és erősebb lett az eltelt négy év prése alatt. Ez a közösségteremtő erő és a konzultációk sorozata a magyar közélet megújítását célozza, hiszen – valljuk be – abban igaza van Gyurcsány Ferencnek, hogy a rendszerváltozás eszményei megkoptak. A csalódásra, a parlamentáris demokrácia működését kísérő szkepszisre a politikának válaszolnia kell. Szerintem erről, és nem valamiféle vezérkultuszra építő, a köztársaságot fenyegető populizmusról van szó a Fidesz és Orbán Viktor esetében, hiába is igyekszik az utóbbiról meggyőzni a közvéleményt a balliberális tábor, benne a maradék MDF-fel és Debreczeni Józseffel, a 168 Óra címlapfiújával.
A kongresszus élő cáfolata volt a Fideszt a konzervativizmus fő áramától távol láttató hatalompárti publicisztikáknak: a tanácskozást a jobbközép európai politika nagyágyúi üzenetben, az Európai Parlament legnagyobb frakciójának vezetői személyesen köszöntötték. A Szövetség szellemi erejét fejezte ki, hogy a megszokott politikusi szónoklatok mellett a magyar értelmiség (és persze a sport) kiválóságai tettek hitet értékrendjük mellett. Így Eperjes Károly nagy tetszéssel kísért szavai számomra egy új, a függetlenség hamis és terméketlen mítoszát maga mögött hagyó értelmiségi magatartás létjogosultságát hirdették. De nem csak ez a felszólalás jelezte, hogy bár a főszereplő természetesen a miniszterelnök-jelölt, nem one man show-ra készül a Fidesz. Mikola István például végleg eloszlatta azok kételyeit, akik attól tartottak, hogy az ideológiai dogmák béklyóját lerázó Fidesz cselekedeteit nem a világos, a munka, a hit, a család és a szolidaritás fogalmai köré épülő értékrend vezérli.
A Szövetség és támogatói nem szorulnak segítségre; nem keresik, már régen megtalálták az identitásukat. S ez kampány idején (is) óriási előny.