Az őz szeme

Mindennap megvártam a Csillag vendéglő sarkán az iskolából hazafelé tartó Bakos Terust. A lányokat zárdabeli apácanővérek tanították akkoriban nálunk. Amint meglátott, fülig ért a szája. Átadta a saját maga által kötött iskolatáskáját, és megfogta a kezemet. Így mentünk hazafelé, beszélgetve, nagyokat nevetve.
Olykor, ha idejében keltem, az iskolába is elkísértem. Kócos hajú, szeplős volt, nagyokat tudott kacagni. Hogy miről beszélgettünk, arra már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy néha meghökkentő vágyai voltak. Egyszer azt mondta: „Tudod, mi szeretnék lenni? Lepke. Egy virágon ülnék, aztán felröppennék, és a rétig meg sem állnék…”
Ó, az a régi, gyermekkori rét! De sokat gondolok rá. A mindig zúgó jegenyesor! Felettünk fészküket féltő bíbicek sikoltoztak, én szorongattam Teri maszatos kis kezét.
Sosem felejtem el, egyszer a csordakút vizébe bámulva így sóhajtott fel: „Tudod, mi lennék legszívesebben? Egy őzike szeme. Mert csodálatos lehet egy őzike remegő pillájú szeme! Te láttál már őzszemet?”
Nem láttam még akkor, csak jóval később, amikor már nem tudtam elmondani Bakos Terinek. De a gondolat éveken át foglalkoztatott, s nehéz pillanataimban magam elé képzeltem a nem létező gida szemét.
Azt mondják, hogy a szem a lélek tükre. De egy állatnak nincs lelke, mit lehet hát látni benne? Többször is próbáltam belenézni Szultán lovunk szemébe, mohó kíváncsisággal figyeltem az állatok szemét, szinte üzenetet várva egy másik, általunk ismeretlen világból. A félelmükről és az örömükről. Az élet hiábavalóságáról. Olyan, általunk ismeretlen titkokról, amelyeket még senki sem fejtett meg. Amelyekkel eddig nem törődtünk. Olyan a szem, akár egy nyitott könyv – miért nem tanuljuk meg az olvasását? Talán az állatokhoz is másképpen viszonyulnánk.
Egyszer a fiammal jártam az állatkertben, simogattam egy őzike fejét is, de ahogy közelebb hajoltam hozzá, elkapta a tekintetét. Végre aztán úgy hozta a sors, hogy belenézhettem egy halott őz szemébe. Veszprémben jártam vendégségben, és vendéglátóm, a sógorom vadászaton vett részt; szerencséje volt, fejlett őzgidát kapott puskavégre. Örömmel újságolta el a családban, meg is mutatta mindenkinek az elejtett állatot, aztán tetemét kirakta az erkélyre. Íme, eljött az annyira várt pillanat, belenézhetek az állat szemébe. Bakos Terike járt az eszemben egész délután, aztán estefelé, amikor elcsendesedett a ház, kilopakodtam az erkélyre.
Merev volt már véres teste. Melléültem egy sámlira, és megsimogattam a fejét. Aztán óvatosan felhúztam a szempilláját, és belenéztem a szemébe.
Mintha feneketlen mélységbe tekintettem volna. De azért az eget is láttam, amelyen felhők gyülekeztek. Éreztem ugyanakkor a világmindenség csendjét is. A csendet, amely kiáltott. A szelet, amely fúvatlan indult. Az alkonyatot, amely sebesülten elvérzett, s láttam egy erdőben az osonó árnyakat, hallottam a rókavonítást, s mintha a vadászokat láttam volna a bokrok között settenkedni. A bokrok úgy ültek fekete mozdulatlanságukban, akár a végzet, amely a csalitokban várakozik. Ölelgette a semmit. Az élet rianása! Menekülni kellene most, futni eszeveszetten, lihegve, segítségért kiabálva. Mert a halált láttam.
Nem volt alakja, csak sejtelemként lengett a semmiben, riasztóan nagy szemét rám meresztve.
A halál lesett az őzre, de csak a szeme látta az ólálkodó szörnyet. Mert a szemben benne van a végzet.
Ültem némán a sámlin, s az jutott eszembe, hogy kedvenc kutyámat egyszer valami betegség miatt az állatkórházba kellett vinnem. S amikor eljövet búcsút vettem tőle, a szemébe nézve ugyanezt láttam. A halál üzenetét.
S az is eszembe jutott hirtelen, hogy egy őszi napon a fiam utánam jött a Városligetbe. És amikor a séta végén elbúcsúztunk, az ő szemében is ezt láttam. Két nap múlva meghalt. A szem az élet tükre, ezért megüzeni a halált.
Azóta nem merek tükörbe nézni. Félek…