Birodalmi donor

Lassan kilábalunk a szokatlanul hideg télből, amelyet az orosz–ukrán gázháború, illetve az ebből levont következtetések tettek még dermesztőbbé. Egyes elemzők a történteket egyoldalúan az orosz ambíciók újraéledéseként értelmezték. Mások a tranzithelyzetével visszaélő Ukrajna viselkedésén döbbentek meg.

Európa ismét ráébredt energiafüggésére, s világmegváltó, ám a realitásokkal nem nagyon számoló megoldások sora született sebezhetőségének orvoslására. Milyen tanulságokkal szolgált e vita? A pánikhangulat szülte elképzelésekből lesz-e valami, avagy a tavaszi felmelegedés elhessegeti a stratégiai terveket?
A helyzet nagyon emlékeztet a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveire, amikor az energiabiztonság, akárcsak most, hirtelen az egyik legfontosabb politikai problémává vált. Két olajsokk után akkor a „fekete arany” ára az inflációt is figyelembe véve magasabb volt, mint ma, s a világ kapkodva kezdett alternatívákat keresni. Az egekbe szökő olajár meggyorsította az energiatakarékos technológiák kifejlesztését a gépiparban vagy az erőművek építésében, s hosszú távon kifizetődővé tette például az Északi-tenger készleteinek kitermelését.
A válság ugyancsak felértékelte a szovjet energiatartalékokat is. Mindezek következtében a piacokon ismét túlkínálat jelentkezett, ami az árak csökkenését vonta maga után. Vagy két évtizedre kénytelenek voltak feladni harcos pozícióikat a kartellbe tömörült (OPEC) legnagyobb olajexportálók is. Ezzel együtt az energetikai alternatívák kutatásának láza is csillapodott. Kimaradt egy lehetőség, s ezt a fajta gondolkodást ismét csak egy válsághelyzet gyorsította fel. George W. Bush az amerikaiak olajmániájáról beszél, felveti a bioenergia-felhasználás fejlesztésének szükségességét, s nagy ívű terveket vázol az Egyesült Államok közel-keleti olajfüggőségének csökkentésére. Európa elszörnyed az Adenauer Alapítvány adatain, miszerint 2020-ban a kőolajszükségletek 90, míg a földgázigény 70 százalékát lesz kénytelen importból fedezni. Több országban erőre kap az atomlobbi, és leporolják az elfektetett erőműterveket. Azonnal más színben tűnik fel a szénbányák gazdaságossága is, és megint előtérbe kerülnek az alternatív energiaforrások. Továbbra sincs azonban egységes energiakoncepció, és félő, hogy a helyzet nyugvópontra jutásával ismét félreteszik a kérdést, hogy aztán tíz–húsz év múlva egy újabb válság után felébredve megint ott folytassák, ahol most abbahagyták.
Érdemes tehát még frissiben megvizsgálni, mi is történt valójában Oroszország és Ukrajna között, s milyen tanulsággal szolgál mindez Európa számára. Elemzők hada meg is teszi, s konferenciák sorát rendezik mostanában a témában.
Oroszország például egyrészt arra keresi a választ, hogy mihez kezdhet világméretekben is hatalmas energiatartalékaival. Ismét globális hatalommá teheti-e az olaj és a gáz, avagy donorként inkább függő helyzetbe kerül? Az elemzők emlékeztetnek arra, hogy Vlagyimir Putyin 2005 decemberében meghirdette Oroszország fejlődésének új irányait. Az elnök arról beszélt, hogy országának globális energetikai hatalommá kell válnia. Mindehhez azonban hozzátette azt is – s ezt gyakran kihagyják az elemzésekből –, hogy Oroszország garantálja majd Európa és Észak-Amerika ellátásának biztonságát. Ezt legutóbb a Wall Street Journalban megjelent cikkében úgy fogalmazta meg, hogy az energetikai önzés sehová sem vezet. Lényegében az energiabiztonságot a központba helyező orosz G8-as elnökség programját kifejtve hangsúlyozta, hogy a termelők és a fogyasztók érdekeit hosszú távra kellene összeegyeztetni megalapozott árakkal, környezetvédelmi megfontolásokkal, továbbá takarékosságra, illetve új források használatára ösztönző konkrét lépésekkel. Putyin tehát Oroszország gazdasági felemelkedésében és globális ambícióinak valóra váltásában kulcsszerepet szán a Gazprom vezette energetikai ágazatnak.
Mint Deák András, a Teleki László Intézet kutatója kifejti, kétségtelen, hogy a mai Oroszország talán legnagyobb és mind ez idáig nem eldöntött dilemmájáról van szó. Egyrészt ott a lehetőség, hogy energiabeszállítója legyen a modern világnak, és ebből egyfajta globális jelentőségre tegyen szert, eszközt teremtsen magának, másrészt nem kíván kizárólag ebben a szerepkörben kapcsolódni a világgazdasághoz. Jelen pillanatban az orosz politikai elit nem fogadja el azt a víziót, hogy az ország kiterjesztett Szaúd-Arábia legyen, s valamiféle alacsonyabb rangú gazdasági szerepkört kapjon a világban. A szakértő szerint erre utal, hogy energianagyhatalom-programjának meghirdetésekor Putyin a szovjet gép- és hadiipar számára is felvázolt valamiféle elképzelést, illetve érezhetően nem szándékozik veszni hagyni a leépült, de mégiscsak létező feldolgozóipart. Deák András úgy véli, a hatalmas tartalékok, az energetika globális eszköz lehet Oroszország számára, önmagában azonban talán kevés egy globális nagyhatalmi szerep kialakításához. Az orosz elit sem tudja pontosan, mire is használja ezt az eszközt, azt azonban látja, hogy bizonyos kérdések esetében élni lehet vele. Akár például a posztszovjet térség újraszervezése, kézben tartása terén. Ám a kutató szerint ma még kérdéses, hogy ezen túlmenően mire lehet felhasználni.
E kérdésben megoszlik az orosz szakértők véleménye is. A Nemzeti Stratégiai Intézet tanulmánya szerint egyáltalán nem retorikai a kérdés, hogy Oroszország energetikai nagyhatalommá avagy energetikai gyarmattá válik. Ez az ágazat ugyanis egyaránt lehet a regionális befolyás növekedésének alapja, de eszköz lehet az olaj- és gázfüggőség, az ipar leépülésének elmélyítésében is. Ráadásul az ágazat jelenlegi műszaki és morális helyzete kérdésessé teszi egyesek erre alapozó szuperhatalmi álmait. Az intézet vezetője, Sztanyiszlav Belkovszkij arra a történelmi tényre is emlékeztet, hogy a természeti kincseiket kiárusító országokból soha nem lett birodalom. A birodalmiság ugyanis feltételez egyfajta, a világnak kínált civilizációs mintát is. Az energetikai ágazat tehát minden jelentősége mellett is csupán része a regionális hatalmi terveknek, de semmiképpen sem maga a birodalmi projekt. Eszköz, nem pedig cél. Másrészt az elemző felveti, hogy a fenti ambíció végleges és egyértelmű szakítás a katonai-ipari komplexumra mint intellektuális és technológiai inkubátorra épülő szovjet birodalmi doktrínával.
A másik fontos kérdés magának a gázvitának s az általa gyakorolt hatásoknak az értékelése. A nyugati értékelések elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a Kreml célja alapvetően gazdasági s csak másodsorban volt geopolitikai természetű. Ukrajna megbüntetésének teóriáját az említett tanulmány is sok tekintetben megalapozatlannak tartja, megjegyzi azonban, a stratégiai célok hiánya nem jelenti egyúttal azt, hogy a konfliktusnak ne lennének stratégiai következményei, hiszen a nyugati elit e logika szerint értelmezte a történteket. Ez jelentős presztízsveszteséggel járt Oroszországra s nemkülönben Ukrajnára nézve.
*
A két fél szempontjából vizsgálva Vlagyimir Milov orosz energiapolitikai szakértő azt állítja, hogy Moszkva elérte az ukrán export és a tranzit szétválasztását, a konkurens ágazatok szponzorálásának megszüntetését, ráadásul még az orosz befektetők érdekei sem sérültek lényegesen. Ugyanakkor nem sikerült tulajdont szerezni az ukrán vezetékrendszerben, az átláthatatlan struktúrájú közvetítő, a RoszUkrEnergo beiktatása pedig morális és konkrét anyagi veszteséget, piacvesztést is jelent. Ráadásul az ukrán helyzet miatt a vita bármikor kiújulhat. Julija Timosenko már jelezte, hogy győzelme esetén felbontaná a január 4-én kötött megállapodást.
A vitáért az orosz és az ukrán félnek közösen kell viselnie a felelősséget – vélekedik Deák András. Megjegyzi, a két ország gázrendszere valójában nem különbözik egymástól, legfeljebb abban, hogy az oroszok a maguk gázával gazdálkodnak bőkezűen, az ukránok pedig az oroszokéval. A szakértő úgy látja, az ukránok nem voltak hajlandók alkalmazkodni a meglódult piaci árhoz, ráadásul azokat a korábbi egyezségeket sem tartották be, amelyeket Janukovicsék kötöttek Leonyid Kucsma elnöksége idején. Az oroszok ugyanakkor meg akarták mutatni, hogy Ukrajna jobban függ Oroszországtól, mint az Egyesült Államoktól vagy Európától, érezhetően energetikai nagyhatalmiságukban sértetten léptek fel.
A válság ugyan már régóta érlelődött, valójában azonban nagyon rövid volt. Ennek ellenére a Gazprom újévi meglepetése megtörte Európa komfortérzetét, s legalábbis megkopott a harminc év alatt felépített kiszámítható stratégiai energiapartner, Oroszország képe. Az EU–orosz energia-párbeszédet ugyanakkor Deák András többé-kevésbé elhalt dolognak tartja. Mint említi, 2001-ben még nagy ívű elképzeléseket lehetett felvázolni a magas az olajár miatt, azonban Moszkva egy ideje már úgy gondolja, lesz akkora tőkefelhalmozás Oroszországban, hogy nem szorul rá közvetlenül az európai befektetésekre, legfeljebb a know-how-ra. Európa nyithat Algéria, a Közel-Kelet és Nigéria felé, belső viszonyait tekintve azonban Oroszország ezeknél az országoknál mindenképpen megbízhatóbb beszállító. Éppen ezért kínált az Európai Unió néhány éve központi szerepet a gázellátásban Moszkvának. Európa Putyin első ciklusában úgy gondolta, hogy Oroszország integrálható. Így gáz- és olajmezőket vehettek volna nyugati cégek, ez a helyzet azonban némiképp megváltozott. Igaz, a közel-keleti államok is csak korlátozott formában engedik be a nyugati tőkét. Közben Oroszország súlya a bővítésből fakadóan folyamatosan nőtt Európa energiaellátásában, ám ez nem okozott semmiféle riadalmat. Moszkvát az EU most sem akarja elfelejteni, inkább szűkebb keretek közé kívánja szorítani: egyike lesz a sok beszállítónak.
Az Európai Unióban egyre gyakrabban hangzik el manapság az eddig hiányzó közös energiapolitika megteremtésének szükségessége. A márciusi csúcs központi témája lehet az áralkut is könnyítő koordinációs mechanizmus alapjainak lerakása. Lengyelország egyenesen „energetikai NATO-ról” beszél, itt azonban a mindenki egyért, egy mindenkiért elv érvényesítését akadályozza, hogy a nemzetállamok, a nagyokkal az élen, legtöbbször külön utakon járnak, a saját érdekeiket tartják szem előtt. Az ellátás mint tudatos szempont eddig nem nagyon jellemezte az egységes európai energiapolitikát, hangsúlyozza Deák András. Az európai piac három főszereplője a termelő országok és vállalataik, így a Gazprom, a fogyasztók, a nagy európai oligopol vállalatok, amelyek többnyire a nagyobb nemzeti vállalatokból nőttek ki. Ilyen a német E.ON, az olasz ENI, amelyek Európán belül főleg fogyasztókat, illetve csővezetékeket birtokolnak. Harmadik szereplőként ott vannak a nemzeti kormányzatok, amelyeknek a szerepköre ugyan egyre szűkül, de még mindig nagyon jelentős. Az EU ebben a játéktérben amolyan mellékszereplő, outsider. Megpróbálja stabilizálni a frontvonalakat, önmagában markáns politikát azonban még nem képvisel. Nehezíti a helyzetet, hogy Európa a gázfüggőség tekintetében nem egységes. A nyugati fele kevésbé függ Oroszországtól, mint Közép-Európa. E régió országainak ugyanakkor talán több a közös érdeke. Ilyen például, hogy energiarendszereik minél több helyen össze legyenek kapcsolva, álljon rendelkezésre minél több tároló. Ezt nevezik az EU-ban interkonnektivitásnak, ami azt jelenti, hogy nemcsak nemzeti fejlesztési stratégiák léteznek, hanem legyenek átjárhatóak a gázpiacok, és adott esetben képesek legyenek egymást ellátni. Különböző stratégiák vannak. Amit például a magyar miniszterelnök javasolt a Putyin-látogatás idején, az inkább az ukrán tranzit jelentette rizikó kiiktatásáról szól.
Brüsszel kulcsszava manapság a diverzifikálás. Az EU csökkentené a függést az olyan új technológiák szélesebb körű felhasználásával, mint a cseppfolyósító terminálok építése, jelentős impulzust kap az atomenergia, másodvirágzását élheti a szénbányászat, s ami a legfontosabb, új útvonalakat építenek a gázszállításnak is. E gondolkodás két szempontot követ. Egyrészt az orosz gáz tranzitországok nélküli szállítása a lényeg, másrészt a források megosztása, amely különösen felértékeli a Kaszpi-tenger térségét. Európa már régen keres új forrásokat és útvonalakat, abban reménykedve, hogy a közép-ázsiai beszerzések mintegy negyedével csökkenthetik a jelenlegi függőséget. Az EU gázszükségleteinek 40 százalékát fedezi oroszországi importból.
Az ukrán útvonal kockázatainak kiküszöbölésére már korábban is történtek lépések. Felmerült e vezetékrendszer nemzetközi ellenőrzés alá helyezése, egy német–orosz–ukrán konzorcium létrehozása, Kijev azonban ellenállt ennek, és a „narancsos” forradalom után végképp lekerült a napirendről bármilyen hasonló elképzelés. Ukrajna egyre inkább nyilvánvaló és jó időre előrevetíthető politikai instabilitása a demokrácia gyengeségével párosulva erősen leértékeli ennek az útvonalnak a megbízhatóságát. Az ukrán politikai elitnek túl sok érdeke fűződik a tranzitvezeték nemzeti kézben tartásához, hangsúlyozza a szakértő. Egyrészt Ukrajna ebből kap gázt, amely így olcsóbb, ezzel tudja zsarolni Oroszországot, s emiatt számíthat kedvező áron a türkmén exportra is. Ráadásul rengeteg oligarchikus csoport kapaszkodott rá a szabadon dézsmálható vezetékre. Deák András szerint Ukrajna két okból sem alkalmas arra, hogy piacosítsa a tranzitot és a gázellátást. Egyrészt nem tudja megfizetni az európai árakat, amelyeket sem a lakosság, sem az ipar nem viselne el, másrészt bizonyos magánérdekek is akadályozzák a jelenlegi helyzet megváltoztatását. Az orosz gáz szállításának diverzifikálásában egyébként nemcsak a Nyugat, hanem Moszkva is érdekelt. Kölcsönös érdek, hogy ne csak Ukrajnán keresztül jöjjön gáz Európába, hanem az észak-balti vezetéken, illetve délről is.
A másik szempont a január 4. óta Oroszországgal szemben megnőtt bizalmatlanság. Valójában nem is attól kell félni, hogy Moszkva esetleg elzárja a gázcsapot, ez aligha érdeke. Fennállhat viszont annak a veszélye, hogy nem fogja tudni kielégíteni Európa bővülő igényeit. Alapprobléma, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek befektetései kimaradtak az orosz gáziparból. Nagyon keveset áldoztak ekkor az infrastruktúrára, s most ugyan igyekeznek behozni a lemaradást, de nem valószínű, hogy záros határidőn belül föl tudnák venni azt a növekedési ütemet, amelyet az évente két-három százalékkal bővülő európai gázpiac diktál. Mint Deák András rámutat, az idén például nem tudják ezt a növekményt az orosz gáz terhére pótolni. A második veszély, hogy Oroszország nem túlzottan érdekelt abban, hogy az Európai Unióval fejlessze a kapcsolatrendszert. Egyre többen vetik fel, hogy Oroszország túlságosan függ Európától, így Moszkva is diverzifikálni szeretné szállításait. Egyrészt épülő vezetékeken a látványosan fejlődő Távol-Keletre szállítana, másrészt cseppfolyósítva a politikai partnerként is fontos Egyesült Államokba és Indiába. Mindez Európa jelentőségének a csökkenését vonná maga után. Brüsszelben és a nagyobb európai fővárosokban Deák András szerint ezt még nem nagyon érzékelik, már csak azért sem, mert Oroszország sem jutott el a döntési fázisig. Egyelőre csak körvonalazódnak azok a projektek, amelyek ezt a fajta diverzifikációt feltételeznék. Nagyon sokat változtatna a helyzeten, ha elkezdenék megvalósítani őket, hiszen akkor hitelessé válna az a fenyegetés, hogy az oroszok előbb-utóbb nem tudnak elég gázt szállítani Európába. Némi könnyebbséget jelent, hogy az európai fogadói rendszer gyorsabban kiépíthető, mint az oroszországi kitermelő-szállító infrastruktúra, így maradna egy kevés idő a reagálásra.
Kelet-Közép-Európát fenyegeti a harmadik veszély. Piaci szempontból ugyanis nagyon kiszolgáltatott, mivel egyetlen ellátótól kapja a gázt. Így a Gazprommal kötött szerződés lejárta, 2014 után Magyarországnak nem lesz túl rózsás a helyzete az áralku terén.
Az orosz elnök magyarországi látogatása, illetve az akkor elhangzottak is szemléltetik, hogy az unió és Oroszország diverzifikálási törekvései egyrészt egybeesnek, ugyanakkor sokszor párhuzamosan, egymással versenyezve haladnak. Így például az Oroszországot a Fekete-tenger alatt Ankarával összekötő vezeték, a Kék Áramlat délkelet-európai irányú meghosszabbítása lényegében kiütné a nyeregből az EU elsősorban iráni gázra alapozott Nabuccóját, amely 3300 kilométeren évi 30 milliárd köbméter gázt szállítana Törökországon, Bulgárián, Románián és Magyarországon át Ausztriáig. A magyar álláspont eddig inkább a Nabuccóval számolt, elképzelhetőnek tartva, hogy később kvótát szerezhessenek az oroszok is. Deák András szerint ez már csak azért is ésszerű lenne, mert Iránnal gondok vannak, atomprogramja miatt egyre nagyobb a feszültség közte és Nyugat-Európa között, így a befektetőknek, bizony, nagy levegőt kell venniük egy ilyen beruházáshoz.
Azerbajdzsán és a kaszpi térség perspektivikus terület, de egyelőre nem tudná megtölteni a Nabuccót, tehát ezért is van abban ráció, hogy az oroszokat beengedjék e projektbe. A kutató hangsúlyozza, hogy közeleg a végső elhatározás 2007-es időpontja, a döntés azonban piaci elvű, nem állami lesz. Az EU ugyan besegíthet, adhat rá kedvezményes hiteleket, azonban a piaci szempontok határozzák meg, hogy végül megépül-e a Nabucco. Ha a potenciális befektetők úgy látják, hogy nem lesz elég szállítanivalója, s nem térül meg a pénzük, akkor elállnak tőle. Tehát a három lehetséges forrás közül Oroszország alkalmas a leginkább arra, hogy megbízható módon gázt szállítson Európába. Magyar szempontból a Nabucco megépülése nemzeti érdek, mert némiképp diverzifikálná az egyoldalú függőséget, ráadásul tranzitországgá válnánk, ami még biztosabbá tenné a gázellátást. A vezeték megépülése után gáztározókat is lehet tervezni, míg nélküle ennek kevés az értelme. A szakértő ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a Nabucco-terv megvalósítása nemcsak azért halad nagyon lassan, mert egyelőre nem látható, ki fog bele gázt adni, hanem mert öt jogi rendszert, a magyart, az osztrákot, a bolgárt, a románt és a törököt kell összeilleszteni. Ráadásul a törökök nem kevésbé kalmár lelkek, mint az ukránok, s velük van a legtöbb probléma. Egyfajta amerikai nyomás is nehezedik Ankarára, Washington ugyanis inkább arra venné rá a törököket, hogy cseppfolyósítsák a bejövő, főképp azerbajdzsáni gázt, s az ismert okok miatt az iráni útvonalat semmiképpen ne építsék meg. Az Egyesült Államok tehát nem túlságosan érdekelt abban, hogy Európába ily módon jöjjön a gáz, mint ahogy Ukrajna esetében is a vita átpolitizálásában volt érdekelt. Washington magatartása ez esetben kétségtelenül az oroszok esélyét növeli, az Európai Unió és a nagy cégek ugyanakkor aligha lennének érdekeltek a Nabucco megépítésében, ha abban túl nagy az orosz szerep.
Moszkva inkább abban érdekelt, hogy olyan vezeték épüljön a Nabucco nyomvonalán, amelyben neki is lenne tulajdonjoga, és alapvetően orosz gázt szállítana, így a balti útvonal mintájára valamennyire kézben tarthatná a déli irányt. Nem világos ugyanakkor, hogy merre is haladna a Kék Áramlat meghosszabbítása. Kézenfekvőnek tűnik ugyanis a bizonytalan tranzitországokat kiküszöbölő, rövidebb, ráadásul tőkeerősebb olasz útvonal, mint az északi elágazás.
Az orosz–ukrán gázvita hatással lehet Oroszország, valamint az energetikai szempontból hátországának számító Közép-Ázsia viszonyára is. Ez a beszállítói kör szép lassan megjelent már a Gazprom mérlegében, így nagyon nehéz különválasztani a saját termelést és a közép-ázsiai behozatalt. Deák András utal arra, hogy peszszimista elemzők azt mondják, a Gazprom csak így képes ellensúlyozni termelésének a csökkenését. Ráadásul e térségben szoros verseny kezd kibontakozni Kínával. Ebbe a konkurenciaharcba bekapcsolódott az Egyesült Államok is. Mindannyian alternatív útvonalakat akarnak találni, így fokozatosan gyengülnek a Szovjetunió felbomlása után a szállításban monopolhelyzetben lévő Oroszország pozíciói. A kutató szerint az iszlám terrorizmus mellett ez lesz a jövőben az a másik nagy kérdéskör, amelyik konfliktusokat szíthat. Miközben tehát a Gazprom egyre jobban rá lesz utalva a közép-ázsiai gázra, lassan kezd diverzifikálódni a régió országainak exportja, amely összeütközésekhez vezethet. Moszkvának tehát lépéseket kell tennie, hogy továbbra is vonzó maradjon a közép-ázsiai kitermelők körében.
Sok mindenre ráirányította tehát a figyelmet az orosz–ukrán gázháború, bár a szakértők többsége szerint döntő áttörést nem hozott sem az európai, sem az orosz gondolkodásban. Mint Deák András rámutat, minden, az elmúlt hetekben felmerült ötlet ott lappangott már korábban is az európai s a kelet-közép-európai energiaiparban. Úgy véli, a történtek inkább csak fölgyorsították a gondolkodást. A gázvita legnagyobb hozadékának azt nevezi, hogy a diverzifikációval kapcsolatosan politikai szintre emelte azokat a kérdéseket, amelyekkel eddig is mindenki tisztában volt a szűken vett energetikai szakmán belül.
Divatos téma lett az egyoldalú függőség oldása, a politika azonban hajlamos elfelejteni bizonyos kérdésköröket, ezért ki kell várni, hogy vezet-e a jövőben konkrét gazdasági döntésekhez a gázvita által generált gondolkodás. A válság nem volt olyan súlyú, hogy ne lehessen hónapok alatt elfelejteni, ugyanakkor ez a kis epizód akár egy jelentős stratégiai probléma első jelének is tekinthető.