Budapest szívbaja

Rossz ősze volt tavaly Demszky Gábornak: két fővárosi ötletpályázat is lezajlott a főváros építészeti képének megújítására, s egyiket sem a városháza írta ki. A Szeretem Budapestet mozgalom és az Új Budapest Központ vízióbörzéje temérdek innovatív ideával szolgált, miként lehetne életet lehelni a tetszhalottnak látszó magyar fővárosba – bizonyítván, hogy a másfél évtizedes pangás nem a kreatív gondolatok hiányából, hanem a városvezetés totális alkalmatlanságából eredeztethető. Városházi pletykák szerint a főpolgármester ekkor utasította Schneller István főépítészt, hogy azonnal tegyen valamit a kínossá vált kommunikációs versenyhátrány ledolgozására. Ennek az akciózásnak lett aztán az eredménye a Budapest szíve címet viselő nemzetközi építészeti és urbanisztikai ötletpályázat, amely azt a feladatot rótta a pályázókra, hogy tegyenek javaslatot a Belváros Deák tér és Astoria közé eső szakaszának revitalizációjára; s ha már ötletelnek, egyúttal tervezzék már meg a Városháza hiányzó tömbjét is, ahol most Demszky elvbarátai melegednek kedélyesen kvaterkázva a liberális kampánysátorban.
A pályázatot októberben írták ki, novemberben zajlott a helyszíni szemle meg a pályázói kérdések benyújtása, a pályamunkákat február közepéig kellett postára adni, az eredményhirdetés pedig a jövő hét elejére várható. Hírlik, hogy a kiírók szerettek volna nemzetközi sztárépítészeket is az ötletelők között látni, ezért bennfentes építészetkritikusok – feltehetőleg a saját összekuporgatott megtakarításaikból fedezve az útiköltséget – célzottan járták a világot, hogy a nagy világneveket Budapest szívébe csábítsák. A kiszivárgó hírek szerint azonban sem Renzo Piano, sem Jean Nouvel nem szerepel a pályázók között – sőt az osztrák Günther Domening betegségre hivatkozva a zsűriben való közreműködést is lemondta. Megjegyzem: szakmai berkekben elhúzódó vita folyik arról, hogy az építészeti szempontból némiképp elszürkült Budapestet importált sztárépítészekkel kell-e megújítani, vagy a sokszor megbízások nélkül vegetáló hazai építészszakma krémjét kellene méltó lehetőségekhez juttatni. Berlinnek bejött a meghívásos taktika, de például Prágának már nem egyértelműen – itt hirtelen csak Cságoly Ferenc jeles építészünk értékítéletére hivatkoznék, aki szerint például Jean Nouvel Moldva-parti kiruccanása kifejezett fiaskóval zárult.
Mindettől függetlenül könnyen belátható: ha Demszkyék hirtelen elő tudnának varázsolni a cilinderből például egy Gehry-épületet, a megélénkülő sajtóérdeklődés némiképp elfeledtetné a tizenhat esztendős tétlenséget, az építészeti pezsgést is indukáló nagy világesemények rendezésének szisztematikus elutasítását. Az akcióra szánt negyvenmilliós pályadíj pedig elvileg már elegendően tekintélyes összeg, hogy a nemzetközileg jól jegyzett nevek is megméressék magukat. A választások előtt két héttel nem lehet ugyan azt mondani, hogy a liberálisok bármi különöset építettek volna; de azt igen, hogy a jövőben szeretnének: ehhez kérik a választópolgárok további szíves felhatalmazását.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a pesti Belváros befejezetlensége, megoldatlansága ne lenne élő probléma. Évtizedek óta az. Már a kiváló korabeli urbanista, Karinthy Frigyes is találóan jegyezte meg például, hogy az Andrássy út a Hősök terén kezdődik, és egy kalapüzletben végződik. Pest millenniumi sugárútja – nem kis részben a korabeli telekspekulációknak, kisajátítási panamáknak köszönhetően – valóban úgy érkezik be a Belvárosba, hogy nem érkezik be: csak úgy elenyészik valahogy. A városszerkezet e strukturális gondjára a Bán Ferenc-féle Nemzeti Színház sem adott volna megnyugtató megoldást, legfeljebb elterelhette volna róla a figyelmet – a Gödör viszont valósággal ordítóvá teszi az amúgy lelkesen építkező elődeink koncepciótlanságát, amely például az Ybl-féle bazilikát világkuriózumként a hátával fordította a Vilmos király (ma: Bajcsy-Zsilinszky) útnak. De nem vidul fel az ember akkor sem, ha az Erzsébet tér vagy a Deák tér esetlegességeit vizsgálja. Az ikertér nem tud a pesti Belváros igazi, otthonos központjává válni: részben a műemlékké nyilvánított buszpályaudvar zárványa, részben a rajta átzúduló autós átmenő forgalom miatt. Tetézi e tumultust az is, hogy a metrótervezők annak idején fölöttébb elhibázott módon ide helyezték a három vonal csomópontját. Hogy valami pozitívat is mondjak a Demszky-féle városvezetésre: kétségkívül négy ciklusuk legnagyobb – talán egyetlen – urbanisztikai eredménye, hogy végre elbontották a világ szégyenének számító bazársort a Madách térrel szemben. A revitalizációra azonban már nem volt saját kútfőből épkézláb elképzelésük. Gyanúsan sok pénzért lemacskakövezték, nagy fantáziával parknak nevezték ki, majd oda telepítették választási sátrukat. Ehhez képest a nemzetközi pályázat kiírása már akár pozitív elmozdulásnak is tekinthető.
Az persze merőben más kérdés, hogy egy ilyen ötletpályázatot sratégiai döntéseknek kellene megelőznie a város részéről. Ilyesmi nem történt. Nem elég például mellékesen odavetni, hogy egyébként oldják meg valahogy az ötletelők a forgalomcsillapítást is: ennek a kereteit már a kiírásban szerepeltetni kellett volna. Annál inkább, mert ez az előkészítetlenség mintha arról tanúskodna, hogy a megrendelők nem is ismerik az előzményeket. Ezt a területet már a harmincas-negyvenes években is pályáztatták, volt ide egy legendás Városháza-terv is – s nyilván a főváros egyik építészeti gyöngyszemének tekinthető Madách teret sem úgy álmodták meg, hogy a térfalhiányos semmibe tekintsen. Az elődök bicskája kicsorbult a feladaton – később pedig talán az elszántság hiányzott. A kulcsfontosságú terület rendezése kétségkívül komplex városi víziót, átfogó urbanisztikai gondolkodást igényelne, amely nem konkrét háztömböket, hanem városszövetet lát maga előtt – nyilván ezért szerepel a mostani kiírásban a „városépítészeti” jelző is. Csakhogy a tág értelemben vett „Pest szíve” koncepcióval nem lehetne eredményesen kampányolni – rá kell hát mutatni egy új épületre, a „lüktető” Városházára is. Mindezzel máris feladták a távlatos szemléletet, s visszatértek a régi szűk látókörű felfogáshoz, amely például a Gödör helyét rendre foghíj-beépítési problémává fokozta le. A kiírók így olyan alapvető kívánalmakat sem fogalmaztak meg, hogy a „szív” lakó- vagy irodaövezet legyen, esetleg vegyes funkciójú; vagy hogy helyre kell-e állítani itt a tönkrement kereskedelmet. A pályázat egyszerre megkésett és elsietett: előkészítetlensége kódolhatóan elriasztja a nagy nemzetközi neveket. Utóbbiaknak biztosan nem Kelet-Európával, hanem kifejezetten Budapesttel lehet gondjuk: hiszen Prágában, Varsóban, sőt Szófiában is terveznek.
Az építészkamara, az építészszövetség és maguk a kiváló magyar építészek persze örömest részt vesznek a zsűrizésben csakúgy, mint a pályázásban. Érthető a lelkesedésük: úgy érzik, végre mozdul valami a nagy állóvíz után. Kicsit bizonyára furcsállják az időzítést, s alighanem párhuzamot éreznek a hirtelen jött Moszkva téri aktivitással is. Ők aztán végképp nem tehetnek róla, hogy buzgalmukkal Demszky kampányblöffjéhez, Budapest szívbajához asszisztálnak.