Ég és föld

Színésznő akart lenni, véletlenül lett énekesnő. Egy jókor kapott mondat jelölte ki a pályáját, amelynek egyik állomása csak a Megasztár zsűriszéke. Egyébként családanya, férjjel, gyerekekkel, kutyával, vidéki nagy házzal és rengeteg tervvel. Az egyetemen pszichológiát tanul, a rádióban műsort vezet, és sokat utazik Soma, alias Spitzer Gyöngyi.

Hogyan telik egy napja?
– Mostanában egy show-n dolgozunk Dömötör Andrással. Sok-sok zenével és a verseimmel, írásaimmal visszük színre. Azt gondolom, hogy eddig nem volt esélyük az embereknek felnőni. Akár a vallásokat, akár az előző rendszert nézzük, mindegyik azt sugallja, hogy ne kételkedjünk. A fogyasztói társadalomnak is ez az érdeke. A nagy nyomás következtében az emberek többsége gyermek maradt, aki kívülről várja a megoldást. A műsorom ebből a helyzetből szeretné kimozdítani az embereket. Nem direkt módon, hiszen a művészet sohasem „hittérítés”. Csak erőt szeretnék adni, hogy merjünk változtatni az életünkön, hogy képesek legyünk feltenni magunknak őszinte kérdéseket.
– Ezért kezdett pszichológiát tanulni?
– Igen, mert szinte megijedtem. Az egyik női magazin portáljáról ugyanis túl sokan töltik le a leveleimet. A múlt nyáron tizenhat–tizenhétezer ember töltötte le a heti egy levelemet, most huszonötezernél tartunk. E szövegeket újraolvasva azt vettem észre, hogy több mint 100 levél után ismétlem magamat. Rájöttem, tanulnom kell, hogy kiutat tudjak mutatni azoknak, akik tőlem várják a megoldást problémáikra. A levelekből május elejére könyv lesz.
– Túl van az első vizsgaidőszakon.
– Nyolc tárgyból hét ötös lett. Az elmúlt három hónapban naponta minimum két, maximum tizenkét órát tanultam. Úgyhogy nem az ismertségemre vagy a nevemre adták az ötösöket. Egy Atkinson-könyv akkora, mint egy sírkő! Ha nem tanulja meg az ember a több száz latin szót, akkor nem érti a szakszöveget. Úgyhogy latinnal kezdtem. A negyvenet töltöm az idén, és aggódtam, fog-e még az agyam. De ha valamit elhatározok, akkor van energiám. Mintha az elhatározás forrástőkét szabadítana föl. De először Mexikóról szerettem volna beszélni.
– Igaz is. Most jött vissza Mexikóból.
– Elmondok egy történetet. A Dömötör András-féle műsor egészen jól alakult már, de nem volt meg az egésznek a gerince. Abban bíztam, hogy majd Mexikóban megcsinálom, de eszem ágában sem volt dolgozni. Visszafelé, amikor megérkeztem Amszterdamba, leültem a váróterembe, és egyszer csak eszembe ötlött a hiányzó szál. Nem kellett gondolkodnom, csak írtam. Négy órán át körmöltem, mert öt és fél órát kellett várni a bécsi csatlakozásra. Úgy elszaladt az a néhány óra! Mindaz az erő, szépség, amelyet Mexikóban kaptam, megsegített.
– Ön régebben a Jeles András nevével fémjelzett Monteverdi Birkózókör tagja volt. Talán színésznő akart lenni?
– A mai napig nem mondtam le erről. Bár a klaszszikus színészi pálya nem nekem való. Epizódszerepekre várni hónapokat. A kiszolgáltatottságot nem bírom. Sokkal autonómabb egyéniség vagyok.
– Felvételizett is a színművészetire?
– Persze. Minden évben megtanultam kétszáz verset és huszonöt monológot, és imádkoztam, hogy csak énekelni ne kelljen. A felső tagozatban kötelező volt énekkarra járni, mert az osztályfőnök volt az egyik fő pártmufti, és azt szerette volna, ha az iskola „dalárdája” jól működik. Így én is tag lettem. Alt, amivel el is foglaltam a hierarchia legalacsonyabb fokát. Fönt volt a szoprán, következett a mezzoszoprán, és legutolsó voltam többek között én, az alt. Selejtnek éreztem magam. Otthoni környezetemtől is azt a visszajelzést kaptam, hogy nem tudok énekelni. „Jaj, Gyöngyikének medvehangja van! Brummog.” Szóval mindig attól rettegtem a felvételiken, hogy énekeltetni fognak, és akkor minden kiderül. Az utolsó felvételimen azonban nem úsztam meg. Énekeltettek. Két népdalt vittem, mind a három évben ugyanazt. Azt mondja az egyik tanár, milyen szép hangja van magának! Maga gúnyolódik?! Nem szép dolog, szóltam vissza bánatosan. Erre ő: nem gúnyolódom, őszintén mondom. Nem gondolkozott azon, hogy az énekesi pályát válassza? Én?! Nem. Mégis ettől az egy mondattól szárnyakat kaptam. A Megasztárban is látom, milyen felelősség egy-egy mondat. Utakat indíthat el vagy zárhat le.
– Ez az egy mondat ekkora hatással volt önre?
– Azon nyomban kerestem egy zeneiskolát. A Vasutas Zeneiskolában első mesterem Horváth Eszter Liszt-díjas opera-énekesnő lett. De Garay tanár úrral, a dzsessztanszak oktatójával is ott találkoztam. Mindketten segítettek felkészülni, bár többen kételkedtek abban, hogy valaha is fölvesznek.
– De sikerült.
– Olyan furcsa, a sors nem akarta a színművészetit, a zenét meg a tenyerén nyújtotta. Jó időben kaptam meg azt a mondatot, amikor eléggé éber voltam ahhoz, hogy komolyan is vegyem.
– Az utolsó évet úgy végezte el, hogy közben gyermeke született.
– Megszületett Lázár, és már Hanna is készülődött. Lázár és Hanna azért jöttek, hogy a földhöz kössenek, különben elszálltam volna. Dupla levegő vagyok, ráadásul tüzes ló. Ha ők nincsenek, tényleg fölszállok.
– Azóta is ez a szerepük az életében?
– Ennél már sokkal komplexebb a dolog. Most már nagyobbak. Mindig tudtam, hogy negyvenévesen leszek a legboldogabb, a legszebb. Vártam a negyvenet. Ekkor már tudja az ember, hogy kicsoda. Nem rángathatják zsinóron. Van már önismerete. Tudja, mit szeret, mit nem, mit vállal, tud már nemeket mondani. Nem bódul el a szép szavaktól, átlát bizonyos helyzeteket. Viszont még tele van energiával. Az elképzeléseit meg tudja valósítani, hiszen már kialakult a kapcsolatrendszere, az egzisztenciája. A gyerekek sem kötik meg minden pillanatban.
– Akkor már csak azt kell megtanulni, hogyan lehet ezt az állapotot szinten tartani.
– Ehhez mindenképp kell egy leánylakás külföldön. Nem tudom elképzelni, hogy egész életemet ebben az energiamezőben éljem. Mindig ugyanabban.
– Ahol most beszélgetünk, ha jól tudom, leánylakás. Ez nem elég jó?
– Szeretek itt lenni, már csak azért is, mert a magam erejéből hoztam létre. De jó lenne egy hely valahol a karibi térségben is. Utána is néztem a telekáraknak. Jönnék-mennék két ország között. Négy hónap itt, három ott. Internetes munkát bárhol lehet végezni. Ihletet, erőt meríthetnék.
– És a gyerekei meg a férje? Nem hiányoznának?
– Milyen jó az, ha valaki hiányzik! Istenem, az a legjobb. Ezt az egészet különben nem holnapután tervezem. Annyi pénzem nincs is. Úgy gondolom, ha az Isten is megsegít, először a telket venném meg. Akkor költöznék ki, ha a gyerekeim már egyetemisták. De még valahol másutt is kellene találnom egy lakást. Három helyet szeretnék.
– Ez tehát a távlati terv. És mit tervez a közeljövőben?
– A legközelebbi jövő a könyvem megjelenése, majd a show-műsorom. Pár év múlva, remélem, lesz egy olyan hely, a Nők Háza, ahol a nők fizikai, asztrális és mentális síkon is fejlődhetnek. Sok nő nem bontakoztatja ki a kreativitását, pedig az ilyen ember megbetegszik. Dosztojevszkij írta a Bűn és bűnhődésben, hogy szeretet nélkül meg kell halni, de a kreativitás megélése nélkül is meg kell halni. Fizikai síkon fontos a jóga, a tantraszex, a hastánc, a hüvelytorna, az intimtorna. Gésáknak kell lennünk, vagyis olyan nőknek, akik pontosan tudják, hogy milyen örömforrások vannak nőiességükben. De ez a hely a kismamáknak is felüdülést jelentene. A gyerekek ugyanis kicsi korukban az összes idegbajunkat átveszik. Azért betegszenek meg, fakadnak sírva. Tehát nagyon fontos, hogy az anyuka pszichikailag jó állapotban legyen. Itt lehetőség lesz arra, hogy úgy töltődjön fel, hogy közben a gyermekével is foglalkoznak. Ma nem tanítanak meg bennünket az életre, főképp annak legnagyobb projektjére, az anyaságra. Az összes újság, a fotók, a CD-k, a tévéműsorok elmúlnak, a gyerekében azonban egy életen át tükröződik a szülő az összes nevelési hibájával együtt. És milyen nehéz önmagunknak megbocsátani! Én ráadásul gyerek voltam, amikor szültem. Huszonöt éves.
– Megvan már ez a ház?
– Még nincs. Csak az alapítvány, amely működtetni fogja. A ház még várat magára. Előadásokat azonban most is tartok, nemsokára megyek például a Szegedi Egyetemre. Létezik egy női klub is, ahol a születés előtti állapotról és magáról a szülésről beszélgetünk. Van honlapunk is. A mai lányoknak szerencsére van már alternatívájuk, hogy tudatosan készüljenek a szülésre. Én még a „bontóban” szültem. Ez azt jelenti, hogy kulturáltan és gyorsan kellett világra hoznom a gyerekemet. De hát nem volt az orvosokban alázat az anya és a gyerek iránt?! Pedig a születés körülményei bizonyítottan kihatnak a későbbi életre, az egész életutat és személyiséget meghatározó folyamat. A gátvédelemmel kapcsolatban döbbenetes statisztikai adat jutott nemrég a fülembe. Egy Új-Mexikóban végzett dúlától tudom, hogy jelenleg Magyarországon száz nőből kilencvennyolcon végeznek gátmetszést, ha kell, ha nem. Új-Mexikóban, ahol fontos a gátvédelem, fordított az arány. Százból kettőnek van rá szüksége. A tizenkilencedik század végén többek között Freud, Otto Rank, Grodek, Ferenczy, Hermann Imre, a legnagyobb pszichiáterek, pszichológusok kijelentették, majd 1906-ban, az atlantai konferencián alá is írták: igen, a magzat rendelkezik pszichével; igen, létezik sejtmemória. Aztán eltelt száz év, és semmi nem történt. Nem tudatosították a nőkben, hogy a szülés körülményei meghatározzák gyermekük egész életútját, hogy minden a születésnél dől el. Maga a magyar szó is, „terhesség”, mennyire durva. Több száz éve lerakják a terhüket a magyar nők.
– Szenvedésfüggő nemzet lennénk?
– Mintha állandóan bántanánk önmagunkat. Még a szavainkkal is. Mintha görcs volna bennünk. Közben meg fantasztikusan tudunk mulatni. Nagyon izgalmas nép vagyunk mi!
– Mexikóban is tudnak mulatni az emberek?
– Az átlag mexikói elképesztően le van lassulva. Nem Mexikóvárosban, hanem a tengerparti részeken. Fűteni nem kell, hiszen meleg van télen is. A kókuszok ott hevernek a földön, vagy ha nem kókuszok, valami más. Mindig terem valami. Egy életen át el lehet lenni zöldségen és gyümölcsön. Nem véletlen, hogy nem Mexikó adja a világ legnagyobb gondolkodóit. Itt viszont a végletek között élünk. Mínusz húsz fok és plusz negyven között létezünk, néha fénytelenségben, ködben, máskor vakító napsütésben. Ilyen az érzésskálánk is. Hol duhaj, hol finom. De ez sokkal izgalmasabb számomra.
– Akkor miért vágyik oda?
– Csak feltöltődni szeretek ott. Amikor itt már mindennek „vége”, akkor jó oda menni, és nagy kanállal venni az életenergiából. Aztán vissza kell jönni ide. Fontos az anyanyelvem. Azt a gazdagságot, amelyet az anyanyelv ad, felnőtt fejjel nem lehet más nyelvből elsajátítani. Bár szeretem a keresztény hitvilágukban első helyet elfoglaló mennyei anyát, Guadalupét is. Szűz Máriának anyaként a legnyomorultabb sors jutott, hiszen elveszítette fiát. Nőként szintén nem teljesedhetett ki. Egyik nagyanyám vallásos volt, imádta Szűz Máriát, ebbe nőtt bele. Édesanyám is hisz a felsőbb erőkben, de nem vallásos. Én ugyanúgy. Hiszek abban például, hogy a hibáink visszaütnek. Ettől szerintem minden érzékeny ember parázik. Rájöttem azonban, hogy minden vallásban van valaki, aki segít oldani a bennünk lévő hihetetlen szorongást, bűntudatot. Számomra Jézus is mester, de Buddha is. Senki sem súlyozhat kettejük között. Tehát öt éve, amikor először mentem el La Villába, nagy ellenállás volt bennem. Zulejka barátnőm biztatott. Meg fogod ismerni Guadalupét, a mennyei anyát, a mexikói istenkirálynőt, az anyaistent. Éttermekben, taxiban, sőt az utcákon is mindenütt Guadalupe. Különben a mexikói lakosság kilencvenhat százaléka vallja magát kereszténynek. Persze a mai napig nagy az ellenállás bennük a fehérek iránt, az amerikaiakat meg végképp nem szeretik. Ahol tudtam, mondtam is, „hungarese”! Mexikóban még jobban elüt a turista a bennszülöttől. Anynyira műanyagnak látszanak, annyira nem önazonosak az odalátogatók.
– Ön mióta tartja magát önazonosnak?
– Én is csak pár éve nőttem föl. Számtalan csapda van jelen így is az életemben. Kérdés, hogy amivel az ember kompenzál, őszinte gesztus-e. Nos, ilyen kételyek nemhogy a turisták többségében, de a mexikóiak legtöbbjében sincsenek. Ők „csak” léteznek. Hogy mennyire önmaguk, nem tudom. Visszatérve a mennyei anyára, Mexikóban egyenrangú a női princípium a férfi princípiummal. Míg a kereszténységben szentháromság van, Atya, Fiú, Szentlélek, és külön Szűz Mária, a mexikói kereszténységben a nőt, az anyát mélységesen tisztelik, akárcsak a földet. Mi a vallási szimbólumokban az eget többre tartjuk, mint a földet. De milyen hálátlanság ez?! Hiszen a föld ruház, etet bennünket, és oda kerülünk vissza. Nyilvánvaló, hogy a föld egyenrangú az éggel. Az atya az anyával, a férfi a nővel. Számomra legalábbis mindenképp.