Égi ítélet

Mintha megelégelték volna az égiek, ami igazságszolgáltatás címén Hágában már jó ideje folyik. Csak csóválhatták a fejüket azt látva, ahogy a Balkán mészárosai jogaikhoz ragaszkodva csűrték-csavarták a dolgot, a perek pedig nyúltak, mint a rétestészta. Háboroghatott a lelkük látván a politikai alkukat, hiszen a hágai repülőjegyek kiadása a legtöbbször a hatalmi érdekek alakulásától függött. Ki tudja, miért bujkálhat máig Radovan Karadzsics és Ratko Mladics? Miért húzódott Ante Gotovina letartóztatása, és hogyan vállalhat nyilvános politikai szerepet a háborús bűntényekkel vádolt egykori és jelenlegi volt koszovói kormányfő, Ramus Haradinaj vagy Agim Ceku? Valójában csak a második-harmadik vonalon verte el idáig a port a „kérlelhetetlen” főügyész, Carla del Ponte, igazi bűnösök közül bizony kevesen kerültek a scheveningeni börtönbe. Aztán az ítéletek is sérthették sokak igazságérzetét. Az egykori boszniai szerb miniszterelnök, Biljana Plavsics például egy svédországi börtönben üdül büntetés címén, miközben neki is köszönhetően százezrek szenvedik máig a Balkán véres évtizedét. Nézték mindezt egy darabig az égiek, aztán elegük lett az egészből, s talán úgy gondolták, kezükbe veszik az igazságosztást.

Számos vezető politikus ugyanakkor sajnálja, hogy Szlobodan Milosevics nem sokkal az ítélethirdetés előtt halt meg. Tény, a bűnhődés elmaradása nem segít leszámolni a múlttal, s a balkáni háborúk túlélői is hiába várnak arra, hogy igazságot szolgáltassanak számukra. Ráadásul hosszú azoknak a sora is, akik Milosevics haláláról értesülve felsóhajthattak. Nem véletlen, hogy az egykori krajinai vezető, Milan Babics minapi furcsa halála mögött is nehéz volt a sors kezét látni. Az elmúlt években történtekből sokan mindenesetre egyenesen azt a következtetést vonják le, hogy a hágaihoz hasonló Nemzetközi Törvényszékek felállításának nincs semmi értelme, s az emberiesség elleni bűntettekről rögtönítélő bíróságoknak kellene dönteniük. Mint hozzáteszik, Szlobodan Milosevics annak idején nem sokat gondolkodott azon, mi is lesz a horvátok, bosnyákok vagy albánok százezreivel, míg az elmúlt hetekben az volt a legfőbb gondja, hogy elutazhat-e gyógykezelésre Moszkvába. Szaddám Huszeinnel vagy Szlobodan Miloseviccsel is úgy kellett volna tehát eljárni, mint tették azt annak idején Nicolae Ceausescuval? Az igazságérzetünk bizony sokszor e megoldás felé hajlana, míg mást mond a jog tisztelete. E két érzést közelíthette volna, ha Hágában rövid időn belül elítélték volna Milosevicset. Az évek óta tartó tehetetlenkedés nem tett jót a hágai Nemzetközi Törvényszék reputációjának.

Hága azonban az egész délszláv rendezés tükörképe is. Elvitathatatlanok a múlt lezárása érdekében tett erőfeszítések, a katarzis azonban elmaradt. Helyette ott a kínzó hiányérzet. Még mindig túl sok dolog emlékeztet ugyanis a Balkánon Milosevicsre. Dayton után tíz évvel például elég szánalmas látványt nyújt államalakulatként az ott összefoldozott Bosznia-Hercegovina, Koszovó jövője is sok kérdést vet fel, s ezzel egy időben csak növeli a feszültséget Montenegró önállósulási törekvése. S akkor még nem beszéltünk a nem utolsósorban Szlobodan Milosevicsnek köszönhetően a maga Trianonját átélő Szerbiáról, amely nagy kínok közepette próbál túllépni közelmúltján. Emellett igazi sikertörténet az Európai Unió kapuján kopogtató Horvátország, s különösen Szlovénia. Utóbbi már el is felejtette, hogy volt egyszer egy Jugoszlávia.