Egy berlini csillagóra

Catherine Malfitano úgy volt a letűnt század utolsó évtizedének sztárja, hogy valóságos és hangi szépségben nem vette fel a versenyt holmi üdvöskékkel. A világgal épp ez a Salome-felvétel és pár év múlva a sportteljesítményként értékelhető Tosca televíziós közvetítés ismertette meg (Domingo és Raimondi partnereként „valós időben, valós helyszíneken” alakította Puccini címszereplőjét). Alkatilag inkább rejtélyes-beteges hercegnő, mintsem mediterrán díva. Salomeként színpadi létezésének nincs expresszivitás nélküli pillanata, minden rezdülése rándulás, nála a finom is nagy – tekintetével pedig külön színházat játszik, nem a mellékvesekéreg-hormon űz gúnyt vele. Őrületbe tartó, merészen ábrázolt kielégületlensége és a művet átsóhajtó, fülledt jeruzsálemi éjszaka ellenére szopránja pontos, németje feltűnően kidolgozott – és vágyának tárgyára, a fekete Simon Estesre ez ugyanúgy igaz. A fogságban tartott Keresztelő Szent János ciszternából felhallatszó Jézus próféciái végleg szétzilálják a palotabéliek idegrendszerét.
Leonie Rysanek kemény, a borzalmas előadói gyakorlattal szemben nem rikácsoló, hanem sötét színen hozott Heródiása emléket állít az előző nagy generáció Strauss-interpretációjának: amit a túlfestett-túlfeslett, klimaxos figurába bújva játszik, s ahogy a magasságokat gömbölyűen megénekli, mesteri! Horst Hiestermannról sose hallottam, pedig a Deutsche Oper majdnem a világ közepe, onnan egy kellően gusztustalan Heródes igazán elhíresülhetett volna, mert ő aztán az.
A hosszas szimfonikus közjáték a Hétfátyoltánc e „bevállalós” előadásában – és a sikerei csúcsán vezénylő Sinopolival – rövid és tömény: Malfitano extatikus mozdulataival Bozsik Yvetthez is beférne. A már elvirágzott ifjúságú (cseppet sem mellékesen: anyaszült meztelen) énekesnő transzban tombol, hogy az operairodalom leghorrorisztikusabb, sőt nekrofil perceiig jusson, oda, ahová Strauss elborzasztó kontrasztként igaz mámorú, Rózsalovagba, Arabellába való szövetet illeszt… forog a gyomor… mégiscsak a Keresztelő levágatott fejével forr majd csókba!
Man töte dieses Weib! – ordítja hideg verejtékben Heródes; a ledöfött címszereplővel nyomban véget érő műből Jochanaan himnikus sorai és Catherine Malfitano ijesztő zsenialitása marad velünk. Esetleg mégis a merész Straussé az érdem, netán a rendező Petr Weiglé? Vagy minden sugarában csillagóra volt az az 1990-es berlini este, amely mostantól otthon ragyogtatható?
(Richard Strauss: Salome. Warner-DVD, 2006.)