Egy gyenge kis megasztár

Volt nálam gyengébb megasztár – nyilatkozta a frissen kiselejtezett dalos pacsirta az össznépi kereskedelmi nótavetélkedő legutóbbi fordulóját követően; de ezzel korántsem ellenállhatatlan nyelvi humoráról kívánt tanúbizonyságot tenni. Az orbitális aránytévesztéssel megasztározó tévécsatorna a sokadik bőrt nyúzza le ugyanarról a (veszett) rókáról; sőt a szállongó hírek szerint legközelebb már nem csupán dalra fakadnak a felfedezésre váró őstehetségek, de táncra is perdülnek majd. Van ám ok örömre és vigalomra: ne csak a gazdaság dübörögjön, hanem a virtuális világot jelentő deszkák is. Gyurcsány Ferenc énekhangjáról nincsenek közelebbi információim (bár Kaposváron állítólag elénekelt egy sort a csarnok népének a kampánycélra kisajátított U2-slágerből); frenetikus tánctudását bizonyító Hugh Grant-imitátor klipjét viszont az ő személyes jóváhagyásával rakta fel a világhálóra a szocialista választási propagandakommandó. Bolond lyukból bolond szél fúj – nyilvánított lesújtó véleményt a „spontán” produkcióról a társadalmi zsűri egyik önkéntese, Kövér László, majd nyomatékul ifjabb földijének szertelen, nagycsoportos óvodást idéző mozgáskultúráját pápai kampánytalálkozóján maga is autentikusan megidézte. A hazai pályán elsöprő volt a közönségsiker – ám a pápai szülöttek párviadala nem a táncparketten dől el.
A Megasztár a táncdalfesztiválból nőtt ki, a táncdalfesztivál pedig afféle demokráciapótlék volt a hatvanas évek kádári diktatúrájában. Szavazni lehetett az indulókra; ráadásul nem ugyanarra az egy jelöltre, hanem többre. Azok az okostojások, akik a politikából való kiábrándulás, a demokráciától való elfordulás izgató gondolatát manapság oly előszeretettel hirdetik és terjesztik, talán utólag, a szelepszerepét kinőtt táncdalfesztiválon próbálnak kései bosszút állni. Ha nincs az a felelőtlen szavazgatás akkor Kovács Katira meg az Illésre, talán még mindig a Hazafias Népfront tartaná a frontot, a kopogtatócédula elátkozott intézményét pedig hírből sem ismernénk. A választási részvétel 99,99 százalék körül mozogna, s egyes nyírségi meg zalai falvakban spontán módon már reggel nyolcra túl volnának az egészen. Minden szép és jó lenne, miniszterelnök-jelölti tévéviták helyett pedig változatlanul Avar János magyarázná meg az egyetlen tévécsatorna Fórum című műsorában, hogy a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok miként kaphattak öröklakást.
Kicsit elkalandoztam, de bármerre kalandozzék is az ember, mindig ugyanabban a táncdalfesztivál-országban, Megasztár-világegyetemben bolyong. A miniszterelnökként alkalmazott táncoskomikus azonban segít visszazökkennünk a gumicsizma-marasztaló rögvalóságba, ahol a földeken megfagy a belvíz, s a védműépítést szisztematikusan elszabotáló balliberális kormányzat csak akkor tudja (hiszi, akarja) felfogni, hogy fél Magyarország heteken belül víz alá kerül, ha a média úgy teszi emészthetővé a problémát, hogy hány Budapestnyi terület alakult már át ideiglenes magyar tengerré. Közeleg az idő, amikor Gyurcsány sárga viharkabátban maga is megjelenik a homokzsákkal megemelt, átázott gáton, legördít egy kupicával az odavezényelt csapatjátékosokkal, s roppant eredeti módon közli a jelen lévő fél tucat tévéstábbal, hogy az Új Magyarország nem volt, hanem lesz, s a poklok kapui sem vesznek erőt rajta. (Vízről merő tapintatból nem ejt szót.) A szervilis balsajtó pedig, amely Orbánt ugyanezért a kormányfői gesztusért hosszasan szapulta, Gyurcsányt lelkesen ünnepli majd. Orosz József tán még egy könnycseppet is elmorzsol a szeme sarkában a riportertárs produkcióját hallva, Fásy úr meg eltökéli, hogy a következő évadra minden körülmények között leszerződteti mulatójába ezt a gáti legényt. A nép eközben (ha éppen nem az ár elől menekíti életét és ingóságait) diszkréten elnyom egy ásítást, hiszen nem történik más, mint addig: még a fürdőszobacsapból is Gyurcsány Ferenc folyik.
Mielőtt azonban még túlontúl megmerítkeznénk a jövőnek álcázott folyamatos jelenben, ahol állandóan 1984-et ír a naptár, vissza a barnásszürke tényekhez meg a fürdőszobacsaphoz. Az ORTT kimutatása szerint a honi médiában Gyurcsány Ferenc egyértelműen, versenytárs nélkül uralja a politikai mezőnyt. Az országos hírműsorokban mind az összes, mind az élőszóbeli szerepléseinek száma több volt, mint a vetélytárs Orbán Viktornak, Kuncze Gábornak és Dávid Ibolyának együttvéve. Megjelenései, élőszóbeli szereplései mellett pedig a beszédideje is hosszabb volt a múlt hónapban, mint a többi parlamenti párt vezetőinek összesen. Igaz, Gyurcsánynak még van tanulnivalója némelyik balliberális vezetésű város elvszerű médiagyakorlatához képest: a pécsi és a salgótarjáni városi tévében az élőszóban megjelenő politikusok száz százaléka a koalíció soraiból került ki; amiről könnyen belátható, hogy fokozhatatlan teljesítmény a haladás szolgálatában. Ez az arány Miskolcon 86, Egerben 80, Kecskeméten és Békéscsabán 71 százalék, tehát ezeken a helyeken még jócskán akad tennivaló. Világos azonban, hogy bizonyos kormánypárti médiabástyák már sokkal inkább megközelítik (sőt túl is szárnyalják) a régi népfrontos, 99,99 százalékos eszményt. Mindez mégsem adhat elégedettségre okot a Köztársaság téren és a Gizella utcában, mert az ország egésze – jóllehet a központi média már szemlátomást magáévá tette az „egy ország, egy ember, egy program” irányelvét – reménytelenül maradi: képesek például egyéb politikusokról is tudomást venni. Márpedig ez nem mehet így tovább. Ha záros határidőn belül nem Gyurcsány folyik a csapból a haza legfélreesőbb szegleteiben is, a putyini gázpolitika mintájára a renegát háztartásokban haladéktalanul el kell zárni a vizet.
Mintha tegnap lett volna: ültünk a Kossuth tér sarkán a Parlament Caféban, és Seres László a Hayek Társaság meghívottját, Gyurcsány Ferencet kérdezgette az általa megalkotott, de annyi mással együtt a feledés kútjába hullott nemzeti minimumról. A teória konfúz volt (csakúgy, mint a későbbi kormányzás), a riportalany azonban összeszedett. Még miniszterség sem volt kilátásban: éppen tanácsot adott a később megpuccsoltnak; de a kereken nyolcadik házassági évfordulójára már keresztapai kézcsókra járult eléje a cselédsajtó és a szolgamédia. Ki gondolta volna, hogy a Hegylakó edzi magát?
A Megasztár kiesős szisztémája annyiban korszerűbb a reménytelenül pluralista táncdalfesztiválénál, hogy már elsajátította a Hegylakó-sorozat végtelenül letisztult, életfilozófiaként is újrahasznosítható szlogenjét: „Csak egy maradhat!” Ezek a főszereplők már több ízben elfogytak, de a skót harcos kedvéért (hogy mégse unatkozzék végtelenített tengődésében) titokzatos úton újra és újra elszaporodnak. Az üzletnek mennie kell; márpedig a halhatatlanok üzlete az, hogy a halandók értetlen asszisztálása mellett levagdossák egymás fejét. Ám a mozifolytatásokkal és pavlovi reflexekre építő szappanoperákkal ellentétben a politikában nincsen bónusz élet. A hegemón médiában már csak egy maradt; a sarokba szorított demokrácia még tartja magát. De mi történik a Megasztárral, ha már mindenkit kiselejteztek? Nos, akkor a komédia óhatatlanul véget ér, és valami egészen más kezdődik, aminek természetéből a hitleri stílű plakátkultúra révén már ízelítőt kaphattunk. És akkor már semmi jelentősége nem lesz, hogy ki volt nála gyengébb vagy erősebb megasztár: az idejétmúlt demokratikus dilemmákat elnyomja az átszakadó gátak robajával nyomatékosított, egyöntetűen áradó fürdőszobacsapok diadalittas zubogása.