Egy „kellemetlen” ember

Lovas István újságíró, rádiós, televíziós, egyszemélyes közintézmény. Budapesten született 1945-ben. Öt leánygyermeke van. 1980-ban a montreali, 1983-ban a Los Angeles-i egyetemen szerzett diplomát. Politológiát a párizsi Nemzeti Politikatudományi Intézetben tanult. Ezt megelőzően azonban 1964-től két éven át politikai fogoly volt szülőhazájában, mivel még tizenévesként, a szovjetbarát kádári „konszolidáció” megtorló szakaszában, megkapó naivitással részt vett egy illegális kereszténydemokrata munkáspárt megalapításában. Szabadulása után, a húszas éveiben, szakfordítóként tevékenykedhetett, majd az első adandó alkalommal nyugatra disszidált.
A bűvös orwelli esztendőben, 1984-ben lett a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádió munkatársa, később New York-i tudósítója. Ezekben az években több rangos amerikai lapnak is állandó szerzője volt. A magyarországi rendszerváltozást követően a plurális hazai sajtó markáns szereplőjévé vált. 1990-ben alapítványt hozott létre a kommunizmus áldozataiért. Az Antall–Boross kormányzat vége felé a Magyar Rádió főtanácsadója, a Nemzeti Tájékoztatási Iroda tanácsadója. 1996-tól átmenetileg – a kisgazdák delegáltjaként – tagja a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumi elnökségének. 1997-től az Új Magyarország, 1998-tól a Magyar Demokrata főmunkatársa. 1999 és 2002 között a Magyar Televízió tanácsadója, a piliscsabai médiaiskola vezetője. 2002-től a Magyar Nemzet főmunkatársa, majd brüsszeli tudósítója. Publicisztikai munkásságát, nyílt leveleit, illetve rádiójegyzeteit tucatnyi, nagy példányszámú könyvben is megjelentette, s ötletgazdája és állandó résztvevője volt a Sajtóklub című televíziós politikai vitaműsornak is.
n
Ha Lovas Istvánról száraz életrajzi adatokat keres az ember, jobb, ha a Ki kicsodához fordul, s nem hagyatkozik a fecsegő internetre. A világhálón ugyan temérdek adalékot talál a harmadik köztársaság egyik legvitatottabb, legtöbb indulatot, rajongást és elutasítást kiváltó közírójáról, de például egy ilyen laudációhoz kevéssé lehet felhasználni kétes hitelű, terjedelmes irományokat, amelyek – a sajtószabadság határait a végsőkig, sőt még azon is túl tágítva – mondjuk válóperes iratokat dolgoznak fel és tesznek közkinccsé a személyes lejáratás, a politikai jellemgyilkosság nem is leplezett szándékával. Az Alkotmánybíróság kimondta ugyan, hogy egy közszereplőnek – s így egy közírónak is – többet kell eltűrnie, mint másoknak; de arra nem tért ki, hogy többet kell-e eltűrnie, mint egy elefántnak.
Lovas István elefánt a posztszocialista porcelánboltban. Őt Szabad Európa rádiós múltja miatt, ahol nem az úgynevezett demokratikus ellenzék készséges szócsöve volt, eleve nem illette meg az ártatlanság vélelme vagy a szakmai szolidaritás bolymelege. Lovas Istvánra több mint tizenöt éve kiadták a kilövési engedélyt, s egyelőre esély sincs vele kapcsolatban vadászati tilalomra. Fenyegetik, perelik, bagatellizálják, levegőnek nézik, megbélyegzik, kiátkozzák, rágalmazzák, provokálják, fatvát mondanak ki rá – mikor mi tűnik célravezetőbbnek. Lovasnak azonban, akárcsak a macskának, hét élete van, s ellenségei és barátai közül senki nem bírja nyomon követni, hogy eddig hányat használt el közülük. Ha kell, fizikai erejét latba vetve cingárabb kollégákat is megvéd antidemokratikus politikusok által kilátásba helyezett önkényeskedéstől, fizikai atrocitástól. De megteszi ezt szellemi értelemben is. Emlékezete lexikon, asszociációs készsége a müncheni belső intrikákban edződött. Ha olykor mégis téved, az a móriczi igazságkereső, „nagy löttyös indulatból” fakad – a rá állított hajtók ilyenkor előszeretettel dörgölik orra alá a vitatott részleteket, csak hogy ne kelljen foglalkozniuk a kínos egész állítással.
Ha a Lovas-jelenség lényegét tartalmi vagy stiláris oldalról kívánom megragadni, köznapi és fennkölt fogalmak jutnak eszembe. Szókimondás és szellemesség. Demokrácia mindhalálig. Mindenféle diktatúra elutasítása, beleértve a nácizmus és a kommunizmus bármely formáját, válfaját, átmaszkírozott variánsát, gyengített vírusváltozatát is. Kíméletlen harc a kettős mérce minden formája ellen. (Ezt még kötetcímbe is emelte.) Hadüzenet a politikai köpönyegforgatóknak. Csupa Pethő Sándor-i erény. S nem utolsósorban kiemelt foglalkozás a Közel-Kelettel, amely az ő reményei szerint sem világháborús tűzfészek, de kicsiben pontosan modellezi az ezredforduló képmutató világának minden álságát, minden ellentmondásosságát.
Már ennyiből is látszik, hogy Lovas István sokak szemében fölöttébb kellemetlen ember. Felmondta a langyos szakmai és ideológiai konszenzusokat, sőt eleve meg sem kötötte őket. Nem restell emlékezni rá, hogy egyes közéleti vagy médiaszereplők milyen lobogót cipeltek korábban, mit mondtak, mit gondoltak és mit cselekedtek tegnap vagy tegnapelőtt. Képes mondatokat mondatokkal szembesíteni, holott a magyar mondatra mások nyújtottak be szabadalmat. Elvekre hivatkozik egy elvtelen korban. Hitre egy hitetlen környezetben. Józan észre a gátlástalan tömegbutítás, a populista politikai ámokfutások viszonyai közepette. Nem ismer tabut: az önjelölt hivatásos tabudöntők tabuit is képes minden megfontolás nélkül ledönteni. Az utolsó keresztes vitézek egyike, aki nem ijed meg a kézitusától, de azért átlátja a hadjáratot is. Szívesen foglalkozna kultúrfilozófiai és ízlésbeli kérdésekkel, az atlanti civilizáció elhúzódó válságával – de folyton viszszapofozzák a virtuális csatatérre. (Később meg menetrendszerűen felróják neki, hogy folyton harcol. Különösképpen a szellemi pacifisták fenik rá a késüket.)
Ha Lovas Istvánnak a szűkebben vett szakmai teljesítményét tekintem, a bőség zavara kerít hatalmába. Szabad Európa rádiós múltját például egy rádiós memoárból ismerem, amelyről terjedelmes recenziót írtam a Magyar Nemzetbe. Megdöbbentő volt szembesülni a nyolcvanas évek müncheni média-beltenyészetével. Az amerikai kongresszus által fenntartott rendszerlazító rádió ugyanis korántsem volt olyan monolit, amilyennek a készülék előtt, az illegális étervadászat során, a politikai műélvezetet a kádári zavaróállomások által meg-megszakítva elképzelte az ember. A bajor főváros adójának magyar szekciója már a rendszerváltozás előtt évekkel megelőlegezte a későbbi magyarországi pártküzdelmeket a „demokratikus” és az „ellenséges” ellenzék között. Ebben a királycsináló washingtoni szisztémában többek között Lovas István volt a rendszerhiba, aki szétpetíciózta, szétbojkottálta a titkos kamarillaalkukat. Utólag úgy tűnik: már ekkor megpecsételte sorsát a többpártrendszeri Magyarország posztkádárista viszonyai között.
Második személyes élményem a tanításhoz kötődik. Akkortájt éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusán tartottam kommunikációs szemináriumokat, ahová a szemeszterek végén, afféle bónuszként, ismert kollégákat hívtam meg vendégnek. Ezeken az alkalmakon lényegében nyilvános interjú zajlott, afféle bennfentes kötekedőshow, igen nagy érdeklődés mellett: még a csilláron is lógtak. Negyedéves hallgatóim többek között Lovas Istvánt is akarták, aki előzékenyen elfogadta a szokatlan meghívást. A dialógus közmegelégedésre lezajlott, szerkesztett változata még a diákújságban is megjelent. Lovas akkor járt először a Makovecz-féle egyetemi miliőben. Szétnézett, és annyit mondott: „Milyen jó kis hely ez…” S a következő szemesztertől már ott tanított. Ez, mondhatni, törvényszerű volt, miként az is, hogy idővel elvi alapon összerúgta a patkót a dékánia vezetésével, mert reformelképzelései támadtak; s ezt a hosszan elhúzódó szakmai vitát aztán az országos sajtó hasábjain is figyelemmel kísérhettük. Mint mondtam: Lovas István kellemetlen ember.
Harmadik személyes élményem a közelmúltból való. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy közösen kaptuk meg a Magyar Nemzet aranytollát, s ezt afféle baráti kávézással külön is megünnepeltük. Az ember lassan kénytelen hozzászokni a média jóvoltából való ismertséghez, de ez számomra mégis merőben új élmény volt. Az elegáns szálloda főura olvadozott a megtiszteltetéstől, hogy Lovas úr lehet a vendégük, s nem csupán a számlától tekintettek el, de még egy kisebbfajta lukulluszi lakomát is rögtönöztek a tiszteletünkre. Lám, egy kellemetlen ember, akit a publikum részéről sokan kifejezetten kellemesnek tartanak.
Egy laudációnak nem feladata, hogy túlontúl árnyalt legyen, annyit azonban hadd említsek meg: minden tiszteletem ellenére Lovas István írásai gyakorta késztetnek berzenkedésre, ellentmondásra. Ez azonban csak növeli a tiszteletemet iránta: a kor gyermekeként nekem is magasabbra került az ingerküszöböm, nehezebb kizökkenteni lelki egyensúlyomból. Ha ez mégis megtörténik, az fölöttébb nagy szakmai bravúr – s nincsen szánalmasabb, mint egy kifogástalan, de unalmas médiatekintély.
Ha már Lovas Istvánt meggondolatlanul médiatekintélynek neveztem, hadd említsek meg még két szakmai érvet munkásságának kivételes volta mellett. Az egyik érvet hézagpótló lapszemléi jelentik. Egy olyan ország számára, amely hosszú évtizedeken keresztül informálisan lényegében el volt zárva a külvilágtól, a rövid és frappáns külhoni sajtószemle az ablaknyitás gesztusát jelenti. Fájdalmas, hogy ez a gesztus még a rendszerváltozás tizenhatodik évében is gesztusnak számít: rést üt ugyanis a világpolitikát változatlanul szelektív módon, részérdekek alapján tálaló információs monopóliumon. A másik érv egy általa honosított módszer, amely egyszerű, de nagyszerű, és mindennél pontosabban mutatja meg a kettős mérce végtelenül álszent természetét: nyilvánvalóan párhuzamos helyzetekben elég az adott szövegösszefüggésekbe más személyneveket, szervezeteket vagy országokat behelyettesíteni, hogy kézenfekvővé váljék: az orwelli antiutópia fű alatt tovább él – demokráciánkban mindenki egyenlő, de mindig vannak egyenlőbbek.
Ha egyszer a csillagok szerencsés együttállása folytán mégis megszületne a nemzeti médiaegyetem, volna egy minden tekintetben megfelelőnek látszó jelöltem a rektori székbe. Addig is örvendezzünk azonban, hogy van egy polihisztor publicistánk, aki a szellemi honvédelmet képes a legjobb értelemben globális távlatokba helyezni. Aki – Tamási Áront némiképp kiforgatva – sokunkkal együtt azt vallja: nem mi vagyunk a nagyvilágért, hanem a világ van azért, hogy mi, tíz–tizenöt millióan otthon érezhessük magunkat benne. Örüljünk tehát, hogy a sors kegyéből van egy Lovasunk. S ne szomorkodjunk, hogy ide egy lovashadsereg is kevés lenne…

Elhangzott a Szellemi Honvédelem díj 2006-os átadásán