Egy nehéz nap délelőttje

Nálunk, Cinkotán mozgalmas az élet. Néhány napja vettem egy pár japán baromfit. Éppcsak kieresztettem őket a kertbe, a kakas elrepült a harmadik szomszédba. Megyek ki a házból, hogy visszahozzam, nyitom a kertkaput, erre mind a három kutya – két vizsla, egy német juhász – kirohan a lábam közt, mint a szélvész el valahová. (Másnap a háromból kettő visszajött, a kisebbik vizsla, a féléves Betyár azóta sincs meg.) Persze a kakast sem találtam, azt meg valószínűleg időközben elfogyasztották a szomszéd Feri kutyái, hajlamosak a piszkok ilyenre.
Bánatosan tértem vissza a hajlékomba, s hogy megnyugodjak, kiültem a kis kerti tavacskához, elővettem az időközben megérkezett újságot, hátha valami jó hír megvigasztal. Akkor látom, hogy a kézbesítő (helyettes kézbesítő van most a környéken, az eredeti elcsúszott a bringájával a jégen, állítólag kezét-lábát törte) Magyar Nemzet helyett Népszavát dobott be, ezt persze azonnal a földhöz csaptam, ám az indulatos mozdulattól megcsúsztam a kis sziklakertben, s fejjel beleestem a nyolcvancentis tóba. Megszárítkozván megetettem a libáimat (két libám is van), erre a gúnár nem belecsípett az ülepembe?
Még mindig csak délelőtt volt, jött a postás – ő ügyesebben biciklizik, mint az újságos –, de bár ne jött volna, mindenféle csekkeket hozott meg egy meghívót a Pesti Központi Kerületi Bíróságra valami sajtóperre.
Ezek után természetesen elmentem a Sárga Csikó nevezetű központi ivóba, hogy visszanyerjem a lelki nyugalmamat, de épphogy megittam az első sört, berontott a helyiségbe három rendőr, hogy razzia, mindenki igazolja magát. Nálam persze nem volt semmilyen papír, így előállítottak a kapitányságon. Amire tisztáztam magam, és hazatértem, már őrjöngött a szerkesztőm: hol van a napi cikk, meddig gatyázok még vele?
Nehéz az élet.