Együtt kisbuszozni Déryné utódaival

Arra nem panaszkodhatunk, hogy különféle műalkotások: egyes tévéfilmek, mozifilmek, koncertkörutak, fesztiválok hátteréről túl keveset tudnánk. A tévécsatornákon egymást érik a werkfilmek, a Kultúrházból vagy a bulvárlapokból sokszor olyasmiket is megtudunk egy-egy zenekar vagy tévésztár magánéletéről, hétköznapjairól, egy-egy fesztivál „hangulatáról”, amiket olyan nagyon nem is szeretnénk tudni. A magyar médiában megtekinthető kulturális háttérriportokat ezenfelül a statikusság és a csőlátás is jellemzi. Nemigen érhető tetten a nagy igyekezet, hogy a saját, szűk rétegízlést kiszolgáló kedvenceken és a már elfogadott alkotókon és rendezvényeken kívül mást is fel akarnának fedezni a műsorkészítők.
Ditzendy Attila rendező és társai vállalkozása, hogy az Echo TV-ben kétrészes riportfilmben egy sümegi turnén mutassák be a Forrás Színházat, a ritka kivételek közé tartozik. A Forrás Színház társulata nem rétegszínház, hiszen gyerekdarabokat, klasszikus műveket játszik az egész országban a legkülönbözőbb ízlésű, igényű közönség előtt, a nagy nyilvánosság mégse ismeri őket, mivel nem tagolhatók be a szokott struktúrákba, tulajdonképp állandó próbahelyük sincs. A vándorszínészi státusért, a vele járó szabadságért és szakmai lehetőségekért ezek a színészek nagy árat fizetnek, hiszen Dörner Györgyöt és a néhány reklámfilmben felbukkanó Pintér Gábort leszámítva nem a tévéből is ismert arcok, sztárgázsiról se számolhatnak be a rendező-riporternek.
A színészek, akik idejük nagy részét a kisbuszban töltik, maguk a társulat sofőrei, díszletépítői, kellékesei, hórukkemberei. Akad közöttük – mint az az együttutazós riportból kiderül –, aki a szabadság miatt választotta ezt az életformát, akad, akinek nincs most más lehetősége. Egyikük pedig azt mondja, ő – harmincon túl – már nem akar sztárművészeknek statisztálni, neki igazi feladatok kellenek, bármi legyen is az ára.
Az utóbbi években többször lehettünk tanúi annak, hogy körülrajongott színészek megpróbálták kimenteni tehetségüket, művészi szabadságukat a rájuk kövülő színházi iparból, s e kísérleteknek időnként tragédia lett a vége. Dörner György, aki az első felkérés után a Forrás Színháznál maradt, sikeresen tört ki a fogaskerekek közül. Úgy tartja, most is sztárokkal játszik, s hogy talán, ami igazán színház, az nem is mindig a legfelkapottabb kőszínházakban zajlik.
Bár az operatőri munka hagy kívánnivalót maga után, a kétrészes filmben számos szép és beszédes közelképet látunk a színészekről: légiesen gyönyörű színésznők, pompás clown férfiarcok. Erőteljes karakterek, akikből bármi jót kinéz az ember. Sümegen telt ház előtt játszanak a művelődési házban, sajnos a rövidke, túl messziről felvett jelenetből nem tudjuk meg, hogy pontosan mit és hogyan. De hát egy kis tévé lehetőségei nyilván végesek. Pedig a Forrás társulatának vándorszínházi élete a művészi munka alaposabb bemutatásával egyheti együtt kisbuszozást is megérne stábnak, csatornának, nézőnek egyaránt.
(Tiszta Forrásból I–II. Art D’Echo Kulturális magazin, Echo TV, március 4., március 5.)