„Fáj, ha valaki azért bánt, mert ilyen népes a családom”

Szegénységről árulkodik Szentes peremrészén Nagy Istvánéknak a már évek óta tatarozásra váró családi háza. Ennek a családnak a sorsával jellemezte Orbán Viktor, a Fidesz elnöke évértékelő beszélgetésében számos szegény sokgyermekes magyar család helyzetét.
A szegénységet már a kapuból meg lehet állapítani. A konyhába, majd a szobába érve még szomorúbb kép tárul elénk. Az ütött-kopott bútorok, az évek óta nem meszelt falak egyértelmű jelei a nincstelenségnek. A családfő ettől eltekintve elégedettnek, boldognak vallja magát. Egyáltalán nem zavarja az, hogy feleségével és kilenc gyermekükkel egy szobában laknak. Szerinte a legfontosabb az, hogy a havi 150 ezer forintos bevételből minden napra tud betevő falatot biztosítani a gyerekeknek, akik közül heten iskolába járnak.
– Hat évvel ezelőtt költöztünk Szentesre, a szüleimtől örökölt családi házba – mondja Nagy István. – Miután a feleségemmel több mint húsz évvel ezelőtt összeházasodtunk, Kistőkére költöztünk. Vonattal ingáztunk Szentes és a tanyavilág között, mert én az egyik tsz-nél tehenészként dolgoztam, a feleségem pedig a ruhagyár alkalmazottja volt. Ezek a munkahelyek már évekkel ezelőtt megszűntek. A nejem most a rokkantnyugdíjára vár, mert két évvel ezelőtt agyvérzése volt, én pedig főállású „anya” lettem. Ahogyan arra gyermekeink számából is következtetni lehet, bőven akad munkám. A legidősebb fiunk 19 éves. A segítségére nem nagyon számíthatok, mert még iskolába jár. Az öt lányt is kímélem a munkától, mert szintén tanulnak. A fiúk közül már csak egy jár óvodába, a legkisebb pedig hét hónapos.
– A tanulás mellett azért szoktak segíteni a házimunkában – jegyezte meg Katalin asszony, aki éppen legkisebb fiát dédelgette az ágyon. – Hála Istennek, nagyon rendesek a gyerekek. Boldogan tapasztalom, hogy imádják egymást és a szüleiket. Valamelyik nap nálunk jártak a Fidesz helyi vezetői, és összeírták mindazt, amire szükségünk van, hogy segíthessenek. A mindössze hatéves Sanyika fiunk valamennyiünknek a meglepetésére azzal a kéréssel állt elő, hogy hozzanak turmixgépet. Amikor rákérdeztek, hogy erre miért van szüksége, azt felelte, ez nem neki, hanem az édesanyjának kell, aki beteg kezével csak nagy nehézségek árán tudja elkészíteni hét hónapos kisfiának az ételt. A kérést teljesítették, amellett, hogy lakhatóvá tették a másik szobát, ahová hamarosan beköltözhetünk, kaptunk tv-készüléket, számítógépet, fatüzelésű bojlert és egyebet, amire szüksége van a családnak.
Ilyen szociális körülmények között élő családban bármilyen segítség jól jön, ám ezt Nagyék korábban nem tapasztalhatták. Leszámítva a Máltai Szeretetszolgálatot, ahol számon tartják őket, és időnként ajándékcsomagokkal látogatnak el hozzájuk.
– A helyi önkormányzat segítségére nem igazán számíthatunk – panaszkodott Nagy István. – Ezt azért bátorkodom megemlíteni, mert jártamban-keltemben hallom a városban, hogy a rászorulók anélkül is kapnak ilyen-olyan segélyt, hogy azért rendszeresen kilincselnének. Nekem többször is el kell mennem a hivatalba, ha néhány forint segélyt akarok szerezni a családnak. Arról nem szólva, hányszor megbántottak már a bürokraták különféle megjegyzéseikkel. Többször szóvá tették, miért kellett ennyi gyereket vállalni, amikor képtelenek vagyunk őket eltartani. Szerintük az államnak nem az a feladata, hogy a szülők helyett gondoskodjon a gyerekek étkeztetéséről, öltöztetéséről. Nos, ilyesmit hallva megfogadtam, én többet nem nyitok rájuk ajtót. Nem elég büntetés nekem, hogy most évente 80 ezer forinttal kevesebb pénzt kapok a gyerekek után, mert a kormány bűvészkedik a számokkal, még a sértő szavakat is el kell tűrnöm. Nekem nagyon fáj, ha valaki azért bánt, mert ilyen népes a családom. Bármennyire nincstelenek vagyunk, nálunk óriási öröm a gyermekáldás. Miattuk hagytuk ott Kistőkét, és költöztünk városba, hogy közelebb legyenek az iskolához. Vállaltuk, hogy a család egy szobában lakjon, mert a másikban a bátyám élt. Van négy lovam, azokkal szoktam fuvarozni. Emellett tyúkok szaladgálnak az udvaron és disznókat hizlalok. Csak így tudom előteremteni az élelmet a család számára.
Amióta Katalin asszonynak agyvérzése volt, a család valamennyi gondja-baja férje vállára nehezedik. Látástól vakulásig dolgozik, de mint mondta, ennek vajmi kevés látszata van. Olyan munkát nem is tudna elvállalni, hogy hajnalban elmenjen otthonról és késő este térjen vissza. Neki napközben többször haza kell rohanni, mert biztos akar lenni abban, hogy zavartalanul zajlik az élet a ház körül.
– Bármennyire furcsán hangzik, még az ilyen magamfajta embernek is vannak irigyei – jegyezte meg beszélgetésünk végén a kilencgyermekes családapa. – Többen látnak fuvarozni, és akik nem ismernek közelebbről, azt hiszik, milyen szép összeget vághatok zsebre. Ezt már nemegyszer hallottam, csak ezek az emberek azt nem tudják, hány olyan fuvarom volt már, amiért csupán egy kis takarmányt kaptam, hogy etetni tudjam a lovaimat. Egy szegény fuvarosnak ezt is be kell kalkulálni a tarifájába.