Hajfonat

Szegeden az egyetemi óráin zsúfolásig megtelik a terem. Várpalotán a Trianon Múzeum, amelyet igazgat, szintén tömve látogatókkal. Szabó Pál Csaba sikerének titka, hogy önmaga tudott maradni, és hogy vállalja a szembenézést múltunk örömeivel és fájdalmaival egyaránt.

Érdekli ma a fiatalokat a történelem? Milyen mostanában magyar történelmet tanítani az egyetemen?
– A közkeletű vélekedéssel szemben úgy látom, hogy az egyetemi szférában ma ugyanannyi tehetséges, érzékeny, nagyra hivatott diák jelenik meg, mint korábban. Tizenöt évvel ezelőtt a felsőoktatásban érdekelt korosztálynak csupán tíz százaléka jutott be az egyetemekre, ma ez a szám ötven százalék körüli. Bizonyos képességek, érdeklődések, motivációk meggyengültek vagy visszaszorultak, másrészt azonban merőben új, pozitív közösségi minták, érzékenységek, képességek születtek meg. A hallgatóknak ma is hiteles, vonzó, testreszabott célrendszer kell, adekvát eszközökkel. Ha mindezt megkapják, ezzel a nemzedékkel csodát lehet művelni. A felsőoktatás jelenlegi helyzetében azonban erre alig vannak eszközeink. Persze igyekszünk. Éppen a napokban indítottunk be egy Kárpát-medencei kutatási programot, amelynek keretében a bölcsészhallgatók a gyakorlatban próbálhatják ki elméleti tudásukat. Az egyik legnagyobb baj ugyanis az, hogy az iskolai tudásnak, meghökkentő módon, mára alig maradt kapcsolata a valós élettel.
– Beszélne erről a programról bővebben is?
– Szeretnénk elérni, hogy a hagyományos tudományos diszciplínák új fénytörésben, megfiatalodva, az egyetemi kutatószobákból alig látható lehetőségeket felkínálva jelenhessenek meg a hallgatók számára. Így új egységbe szerveződhet a műemlékvédelem, művelődéstörténet, néprajz, történelem, földrajz, környezetvédelem, térségfejlesztés. Marosillyén, Böjte Csaba dévai ferences szerzetessel összefogva, Bethlen Gábor-emlékházat tervezünk kialakítani állandó történeti kiállítással, kávézóval és szálláslehetőséggel. Később erre alapozva komplex erdélyi kulturális körút programját állítjuk össze. Az erdélyi körút állomáshelyein rendhagyó iskolai órák megtartására nyílna lehetőség. Abrudbányán például a környezetvédelem, Nagyszalontán az irodalom, Marosillyén a történelem, Déván az egyháztörténet, Tordán a magyar hadtörténet lehetne a központi téma. És nemcsak a magyarországi egyetemisták és középiskolások, de már az általános iskolások tanterveibe is be lehetne illeszteni ezeket az ajánlatokat. Ugyanilyen kultuszhelyet igyekszünk kialakítani a Csíki-havasokban az Úz folyó völgyében. A régi Magyarország határvédelmének stratégiailag egyik legfontosabb helyén mind az első, mind a második világháborúban rendkívül súlyos harcok folytak. A környező hegyek ma is rengeteg hazáját védő, végsőkig kitartó magyar katona földi maradványát rejtik. A völgy utolsó magyarok lakta helye, Úzvölgye akkoriban még virágzó település volt fűrészüzemmel, kisvasúttal, iskolával. Most három romos házikóban öt ember lakik. Az öt utolsó magyar. Nos, ide, az Úz völgyébe történelmi ifjúsági hadijátéktúrát tervezünk. A levegőben szinte vibrál a magyar történelem. Ezen a helyen észrevétlenül lehet egyszerre játszani, fegyelmet, természetvédelmet tanulni és közösségi öntudatban megerősödni. Ma az életünkből ugyanis talán leginkább az állandó helyek hiányoznak.
– Ezt hogy érti?
– Történetfilozófiai értelemben. 1880-ban hazánk lakosságának 74 százaléka ugyanazon a helyen lakott, ahol megszületett, majd ugyanazon a településen találta meg végső nyughelyét. Az ember a történelem folytonosságába és kiszámíthatóságába született bele. Napjainkra ez a biztonság a töredékére csökkent. A kommunista iparosítás és az osztályellenség megsemmisítésének évtizedeiben Magyarország lakosságának nagyobbik részét – temetőik, emlékeik és öntudatuk hátrahagyására kényszerítve – kiforgatták eredeti közegéből. Tragikusan meggyengültek azok a kapcsok, amelyek a magyarokat egymással és a közös múlttal összekötötték. Kárpát-medencei kutatási programunk éppen ezért a gyógyítást és a visszaépítést tűzte ki célul. Ha ugyanis nincs közelünkben a Biblia, amelyet még a dédapa forgatott, ha rossz napokon nem tudunk kimenni a szeretteinkhez a temetőbe, gyakorlatilag mindent meg tudnak velünk tenni. Ha nincs kapaszkodó, egyik napról a másikra összetörhetnek, megalázhatnak, öszszeveszíthetnek bennünket. Gyulai Pál írja az Egy udvarház utolsó gazdája című szép regényében, hogy a nemesember kúriája szent. Beeshet az eső, szabadon járhat a szél, becsaphat a villám, de idegen ember, még a király is csak vendégként jöhet be. Igaz, ha behívtam, szívesen látom, vendégnek tekintem, sőt, mondja Gyulai, védelmében meghalni is kész vagyok. Száz évvel ezelőtt a helyek még kitüntetett figyelmet élveztek. Akinek helye van, annak a világ lemérhetővé válik, az ilyen ember képes magát közösséghez és igazsághoz mérni. Aki megtalálta a helyét, abban természetszerűen születik meg az ítélőerő, és megtalálja saját barátait, igazságait és feladatait.
– Ha viszont a televíziót bekapcsoljuk – akár egy kúriában is –, a védelem és az intimitás azonnal megszűnik.
– Sem ideologizálni, sem agitálni nem szükséges. A magyar nemzet páratlan adottságokkal rendelkezik. Nekünk csupán az akadályokat és a görcsöket kell csökkenteni. A hőseink, a verseink, az udvarházaink, a kutyáink, a boraink, a városaink, a saját megtalált ritmusunk majd elvégzi a többit.
– Van miből terveket kovácsolni? Úgy tudom, az egyedülálló Trianon Múzeum is vegetál.
– Hát pénzügyileg valóban. Ahogy egyébként a magyar kormányzat a múzeumhoz és egyáltalán Trianon kérdésköréhez viszonyul, az valóban botrányos. Olyan nemzeti kulturális közösség ugyanis Európában sem keleten, sem nyugaton nincsen, amely kétséget kizáróan legnagyobb nemzeti tragédiáját ilyen pökhendi közömbösséggel és önmegsemmisítő gyávasággal kezelné. Amikor 1919. október 26–27-én, két teljes napon keresztül, Pozsonyban kalapáccsal módszeresen szétverték Fadrusz János fehér márványból készült monumentális Mária Terézia-szobrát – ugyanúgy, ahogy ezekben az években hasonló módon megsemmisítettek több mint 200 magyar köztéri műemléket a Kárpát-medencében –, a csehszlovák rendőrök éberségét kijátszva egy magyar kisfiú a királynő hajfonatából megmentett egy darabkát. A családban ezt a hajfonatot rejtegették, simogatták. Ez adott erőt nekik évtizedeken keresztül, s most ezt a relikviát a hajdani kisfiú, ma már hófehér hajú férfi elhozta a Trianon Múzeum számára. Mit mondjak ennek a nagyszerű embernek, miért nem tudok kitüntetést, elismerést, nyilvánosságot adni, vagy gyűjtést szervezni a szobor további darabjaiért? Bármilyen fájdalmas kimondani, Magyarország adófizetői jelenleg nem tudnak úgy rendelkezni, hogy emlékezetüket méltó körülmények között megerősítsék, hogy fájdalmukat, könnyeiket, hőseiket csendben, áhítattal, nekik tetsző módon tisztelhessék. Franciaországban, Görögországban vagy Lengyelországban ez elképzelhetetlen. A mai magyar kultúrpolitika szerepvállalása inkább a csehszlovák rendőrhöz közelít, aki parancsra, nem létező kényszerekre hivatkozva és agresszív tudatlanságból akadályozza a mentést. A Trianon Múzeumban minden tizedik látogató zokog. Nagyon sok embernek ez az egyetlen apró, fájdalmas elégtétele évtizedek óta. A jelenlegi magyar kultúratámogatás róluk mondja ki kegyetlen ítéletét.
– Hogy viszonyulnak az egyetemen a mai fiatalok Trianonhoz?
– Néhányan tartózkodással gondolnak rá, mások abszolút nem ismerik a kérdéskört. Pedig ha valaki a saját múltjától fél, letakarja, kivakarja azt, a lehető legrosszabbat teszi magával. A legfontosabb megállni, birtokba venni a múltat, egyaránt szembenézni az örömmel és a fájdalommal. Minden egészséges közösség ezt teszi. Hogy a fiatalok egy részénél ez a szembenézés elkezdődhessen, ahhoz olyan partizánakciók, mint a Trianon Múzeum, nem elegendők. Ezt a magyar nemzeti kormányzatnak koncepciózusan kell vállalnia. A magyar emberekben jelenleg rejlő képességeket valamilyen módon aktivizálni és kanalizálni kell. Németh László egy Arany László-tanulmányában írja, hogy mi magyarok vagyunk a legjobb példái annak, hogy a képességek megléte és a történelmi sikeresség nem feltételezik egymást. Ahhoz, hogy a magyar nemzetben lévő képességek teret nyerhessenek, megfelelő szerepet, történelmi pályákat kell biztosítani.
– Mit ért nemzeti kormányon?
– Ha az 1998–2002-es kormányzati ciklus végső eredményének azt tekintjük, hogy újra képes volt természetessé tenni, a helyére emelni néhány polgári értéket, mint a tanulás, a teljesítmény, a család, úgy 2006-tól a következő kormánynak nemzeti kormányként kell megalakulnia, s természetessé és valóságosan hatóvá tennie a szolidaritás, a nemzeti integráció, a hagyomány és a közösségi öntudat kifejezéseket, gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Ha az emberek kezdik látni és érezni az azonosságokat a szomszéd sorsa, az Úz-völgyi magyarok és a saját életük között, akkor nem lesz terepe sem az egymásra uszításunknak, sem pedig az uszítóknak. Úgy látom, hogy hosszú évtizedek óta Magyarország szemüveg nélkül hunyorog és vakoskodik. Talán most érett meg az idő arra, hogy felvegyük a szemüveget. Ha az ország meglátja, honnan jött, milyen tehetségek, milyen lehetőségek szunnyadnak benne, akkor új időszámítás kezdődhet.
– Erről is szólnak azok a kiadványok, amelyeket az önök kiadója jegyez…
– Igen, a Magyar Egyetemi Kiadó elkötelezetten az előbb felvázolt nemzeti kultúrát szolgálja és támogatja. Nemrég jelent meg Öröm és mámor címmel az elszakított magyar területek 1938–1941 közötti visszacsatolását ábrázoló, a legszebb képeket és megrendítő szövegeket tartalmazó falinaptárunk, valamint Szörényi Levente De ki adja vissza a hitünket?! című fantasztikus könyve. Mi jelentetjük meg napokon belül a Fidesz hőskorát eddig legteljesebben és legrészletesebben bemutató Nagy Fidesz-könyvet is Bayer Zsolt szerkesztésében. Külön büszkék vagyunk a Kárpátia Könyvek sorozat megindítására, amely 28 kötetben a magyar borkultúrától a kárpáti turistaságon át Fiuméig mutatja be a régi Kárpát-medence egyetemes kulturális kincseit.
– Régebben kedves írója volt Hamvas Béla is…
– A Trianon Múzeum jelmondata ma is egy Hamvas-mondat: „Semmi lázadás, de semmit sem engedni.” Nagyon sokan, barátaim és a múzeum látogatói is azt mondják, hogy milyen jelszó ez, igenis lázadni kell és küzdeni, mert hisz mekkora igazságtalanságok, méltánytalanságok történtek és történnek velünk, magyarokkal. Ezzel szemben én azt hiszem, hogy a hamvasi gondolat kielégítően megfogalmazza, kijelöli a jelenkori magyar feladat és munka egyetlen lehetséges útvonalát. A belső utak irányát. Birtokba venni, növekedni, magunkhoz térni. A többi jön magától.