Hincók birodalmában

Daniel Speer boroszlói születésű író és trombitaművész alkotása, a Magyar Simplicissimus 1683-ban jelent meg először. A Varjú Elemér fordította teljes magyar változata csak 1956-ban. A kalandos életű szerző a XVII. század középső évtizedeiben bebarangolta országunkat, és jórészt a maga élményeit meséli el egy kedvesen kelekótya alakot teremtve, Simplicissimust (Együgyű, Balga), aki a Szepességtől a Déli-Kárpátokig és Moldváig, Egertől és Sárostól Máramarosig beutazza a viharok dúlta Kárpát-medencét.
Az író külön fejezetet szentel a bányáknak, a föld alatti birodalomnak, ahol a korabeli hiedelmek szerint a hol ártó, hol segítő bányaszellemek, a hincók élnek. A halandók előtt csak ritkán megmutatkozó törpékkel kapcsolatos hiedelmek a német (szász) bányászokkal kerültek hozzánk, és főként a cipszerek, a szepességi szászok őrizték meg alakjukat, amelyet rajzok és metszetek is megörökítettek.
Simplicissimus első föld alatti útja Körmöcbányára vezet, ahol a híres „körmöci csikókat”, az aranypénzt verik, illetve a hozzá valót bányásszák. A település hideg és szeles, levegője egészségtelen. „Sok néma, süket, csipás szemű, féleszű és golyvás él errefelé, különösen a bányászlegények között…” – jelzi a szerző. Az aranyat termő Körmöc után az „ezüstváros”, Selmecbánya következik, ahol balgatag hősünk alászáll a föld gyomrába. Beül a bőrhámba, amely egy hosszú kötélre erősített bőrdarab. Ezt tekerőhengerrel bocsátják alá a feneketlen mélységbe. Szegény egyfolytában attól retteg, hogy a vásott kötél elszakad. Odalent imbolygó létrákon haladnak tovább. Vezetője pislákoló lámpát visz. A szűk és életveszélyes járatok rozoga deszkákkal és cölöpökkel vannak megtámogatva. Itt is, ott is szerencsétlen, sokszor törpe növésű flótások görnyedeznek a tárnákban. Bőrük viaszsárga, szemük hunyorog. Boldogságuk nem ismer határt, ha rájuk kacsint a bányászszerencse, és „szalmaszál vastagságú színezüstöt találnak a sziklában”.
A szomolnoki rézbánya még mélyebb, mint a selmeci. Az itt talált rezet, értesül Simplicissimus, főként Velencébe viszik. A városka fő-fő nevezetessége a zöldes színárnyalatú „csodavíz”, amely a vasat szétmarja, és se hal, se béka nem élhet meg benne. Fürdővízként viszont állítólag meggyógyítja az ízületi bántalmakat.
Simplicissimus végezetül – hol életveszélyes, hol bohókás kalandok sora után – a híres aknaszlatinai sóbányákba is eljut. Itt is leereszkedik a csillámló sófalak birodalmába, amelyek közt nemes ércek is elő-előbukkannak. A hiedelem szerint a sótömbök egyre súlyosabbak lesznek, ahogy cipelőik kibukkannak velük a szabad levegőre. A babonás bányászok itt is rettegik a balszerencsét, amelyet hol omlás, hol bányalég formájában a hincók hozhatnak a fejükre…
„Aki nem látogatta meg egyik-másik veszedelmes bányát, nem is hiheti, minő félelmetes a föld alatt szerteszét mászkálni. Ha az ember messziről egy bányászlegényt lát, olyan, mintha kísértet vagy szellem lenne” – zárja bányalátogatásait a balgatag vándor, majd elindul Moldvába, ahol újabb viharos kalandok várják. Mert nemcsak a föld ásító mélye veszedelmes, a moldvai „fekete vajda”, Lupuj birodalmában járni-kelni sem éppen életbiztosítás.