(hogy kell beágyazódni…)

Én nem tudom, lesz-e erőm érzékeltetni azt az elszörnyedést, amit Tárnoki néni érzett azon a borongós áprilisi estén, amikor lefekvéshez készülődve felhajtotta ágyán a takarót, s megpillantotta a magzati pózban ott kuporgó özvegy Mányokit apró, szegfűcskékkel díszített csíkos flanelpizsamájában. Eddig még plátói érzelmekről sem esett szó közöttük, s az öreg hölgy joggal gondolhatta, hogy elvtársak ugyan, de nem hálótársak. Boldogult férje korai halála óta csak a mozgáskorlátozott tömbbizalmi fordult meg egyszer ebben az ágyban. Tárnoki néni kedve akkor ment el az egésztől. Mióta Nicole Kidmann-i orrával korlátlan népszerűségre tett szert a kerületi pártirodán, sőt magasabb körökben is, ugyan olykor megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha… De ilyenkor sohasem a flanelpizsamás Vörös Székfűre gondolt, hanem valaki másra. Mindig büszke volt és bátor, tehát magasra tekintett.
„Maga mit keres itt?” – kérdezte Mányoki szaporán pislogó szemébe nézve. „Ne értsen félre: a libidóm leginkább elméleti. Egyszerűen arról van szó, hogy beágyazódtam.” „Azt látom – mondta Tárnoki néni. – Hogyhogy nem fulladt meg a dunyhám alatt?” „Azt érzem, hogy nem egy Billerbeck, de kibírtam valahogy. El se tudja képzelni, miféle cihák közt aludtam már.” „Aha – emelte meg a szemöldökét az öreg hölgy. – Bemászik az ágyamba, és ráadásul becsmérli. Hogyan ágyazódott be, maga szerencsétlen?” „Ön politikailag felettébb képzett. Nyilván hallott már arról, hogy a szocialisták beágyazódtak. És pontosan az ilyen helyekre, ahol híján vannak a Billerbecknek. Engem egy megfoghatatlan erő magával ragadott, és betuszkolt a dunyha alá. Nyilván azért, mert már 1945-ben beágyazódtam a pártba, s bár számtalanszor megreformáltak már, de hű vagyok, az MDP-től az MSZP-ig.”
Tárnoki néni megenyhült. „Már azt hittem, rosszban sántikál, és eljátssza itt nekem a szakállas bácsit.” „Ön nem Kovács Pistike, és nincs nálam csokoládé. Bár azt akarata ellenére akkor sem tukmáltam volna magára…” „Ez eszdéeszes duma, csak kissé esztelen – nevetett Tárnoki néni. – Na, kotródjon az ágyamból! Van papucsa?” „Van.” „Ha legközelebb megint beágyazódik, húzzon bokszeralsót. Szeretnék egyszer csodát látni. A flanelpizsama az idegeimre megy, mindig a kórház jut róla az eszembe.” „Nekem is: azért is varrtam rá néhány szegfűt, hogy derűsebb és káprázatosabb legyen.” „Takarodjon! – mondta Tárnoki néni. – Apropó! A kerületben teljesen beágyazódtak?” „Be. Számunkra az egész Budapest olyan, mint egy nagy világítós rekamié a létező szocializmus fénykorából. Csak az az egy-két rohadt, burzsuj lakta hegyvidéki kerület ne lenne…” „Azért ott is akad rendes ember. Gondoljon csak a miniszterelnök úrra, aki ott ért államférfivá. Ezt még Horn elvtárs is elismeri, aki nem úszómedencében látta meg a napvilágot. Most pedig tűnés innen! Ez a kis intermezzo nem változtat a kapcsolatunkon, csak vegye le ezt a rohadt pizsamát! Tipikus prosztataműtétes posztmodern szerelék.”
Mányoki kitámolygott a gangra. „Ha átöltöztem, visszajöhetek? Számos kampányügyi megbeszélnivalónk volna. A régi VOR-öltönyöm jó lesz?” „Persze – mosolygott jóindulatúan Tárnoki néni. – Bár példát vehetne GyF-ről. Ő aztán nem vesz fel konfekciót. Még akkor is elegáns, ha csak úgy befut a Parlamentbe hazulról. Most OV vette flanelingre a figurát, hogy megnyerje az ingadozókat.” „Pedig ő nincs beágyazódva – engedett meg magának egy élcet Mányoki. – Hogy ez miért csak nekünk sikerült, én nem tudom…”