Illő polcok

Amikor a tizenéves fiút beíratták a budai gimnáziumba, tanulótársai közül egyetlenegy sem akadt, aki mellé ült volna. A hazaárulónak az unokáját, a fiát is megvetették, s gondoskodtak arról, hogy az Eötvös Ignácról írt gúnyvers („A haza nem várhat semmi jót fiadtól, / Mert nem messze esik az alma a fájától. / Ő belőle sem lesz egyéb, mint gazember, / Így jár az a haza, melyet Isten megver”) az új osztálytársnak a fülébe jusson. Amikor hazatért, házitanítójától, a Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt börtönbüntetéssel sújtott Pruzsinszky Józseftől akarta megtudni a gyermek, csakugyan igazat mond-e a klapancia. Magyarország legelső vallás- és közoktatásügyi miniszterének életrajzírói mind hitelesítik a történetet, amely szerint Pruzsinszky kertelés nélkül így válaszolt Eötvös Józsefnek: „Bizony, nagyapád is, apád is hazaáruló, s te is annak készülsz, hiszen még magyarul sem beszélsz becsületesen.”

Szíven üthette az érzékeny fiút az egyenes beszéd, ettől fogva ugyanis határtalan szorgalommal tanult magyarul. Osztálytársainak pedig megfogadta, hogy nevének népszerűtlenségét hazafias szolgálataival felejteti el. Hogy ígérete nem volt üres fogadkozás, azt irodalmi munkássága, regényeinek sora és művelődéspolitikusi szerepvállalása tanúsítja. Elbeszélő műveit, A karthausit, A falu jegyzőjét, a Magyarország 1514-ben-t a kötelező olvasmányokat megillető (ál)buzgalommal olvassuk, és igen-igen ritkán idézzük. Azt az iskolarendszert pedig, amelynek az alapjait – leleményesen elegyítve a magyar népoktatás történeti és gyakorlati tapasztalatait a korabeli európai tanulságokkal – 1848-ban, pár hónapnyi kultuszminisztersége idején kezdte megteremteni, majd a kiegyezés után a törvény erejével igyekezett fölépíteni, talán most tüntetik el végképp a korszerűsítés jelszavával Eötvös József hivatalbéli utódai. Már amit az 1950-es, 60-as, 70-es évek „oktatási reformjai” meghagytak belőle. Semmi sem fontosabb tehát 2006 nemzeti ünnepén, mint eszünkbe idézni, mi mindent tudtak százötvennyolc esztendővel ezelőtt a nemzetről felelősséggel gondolkodó elődeink a kultúra, a műveltség, az oktatás sorsfordító, sorsjobbító erejéről.
„Minden nemzetben nagy erő szendereg – írta egyik levelében a tizennyolc esztendős Eötvös József, pár esztendővel az után, hogy iskolatársai előtt a haza szolgálatáról szóló fogadalmát tette –, de szendereg csak, és pallérozás serkenti fel.” Szépíróként, a reformországgyűlések népszerű szónokaként és publicistaként is honfitársai szellemi felemelését szorgalmazta, nemegyszer a gazdasági reformok elsőbbségét sürgető Széchenyi Istvánnal vitázva. „A magyar nemzet jövőjét tisztán kultúrakérdésének tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem.” „A magyar nemzet haladása csak akkor lehet folyamatos, ha a nép szellemi tekintetben is emelkedik… A gazdasági hátramaradottság fő oka ugyanis a lakosság műveletlenségében keresendő… Az iparnak fő eszköze az ember… nem anyagi (azaz fizikai – L. G.) ereje, mely napjainkban erőművek által pótoltatik, hanem értelmi tehetségei által…” Eötvös József szerint – 1841-es Röpiratából ezt emeli ki magának legelébb a XXI. századi olvasó – a szabadság a művelődés következménye. Műveletlen nép kezében a jog olyan hatalom, amelyet minden ügyes demagóg aljas célokra használhat fel. A tudatlanság a zsarnokságot növeli, erősíti. „A nép szabaddá nem válhatik, míg lelki sötétség veszi körül.” „Csak művelt nemzet maradhat fenn az idegen népek gyűrűjében.” Ezeket a gondolatokat pedig Eötvös József regényeiben fedezhetjük fel, A karthausiban, a Magyarország 1514-ben-ben.
A fiatalember nem könyvtárak homályában készülődik nagy vállalására, a haza szolgálatára, nézeteit személyes tapasztalatai alakítják. Külföldi – angliai és franciaországi – útjain, de hazai országjárásai alkalmával is tárgyilagosan tanulmányozza a társadalmi viszonyokat. Sem a nekigyürkőzés, a felkészülés éveiben, sem később, első, majd második minisztersége idején nem kábítják el az éppen divatos oktatáspolitikai elméletek. Ismeri őket. (A kiegyezés utáni, a második népoktatási törvénytervezet előkészítése során tizenkét ország népiskolai viszonyairól tájékozódik, köztük a török, a spanyol oktatási reformról is, és nem csak a német tartományok vagy az amerikai államok gyakorlatáról.) Hivatkozik rájuk, vitázik velük, szolgaian egyiket sem követné. Nemzedéktársai, de idősebb politikustársai számára sem okoz hát meglepetést, hogy – ámbár alig múlt harmincnégy éves – az első független, felelős magyar kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének nevezik ki. Ő ismerte a nevelési, oktatási ügyet – Mészáros Lázár, a hadügyminiszter ilyen egyszerűen indokolta a kormány legfiatalabb tagjának a tisztségét, amikor „jó” magyar szokás szerint egyesek, a centralista Eötvös József beiktatásáról értesülvén, a pártpolitikai megfontolásokat firtatták.
Mindössze öt hónapig állt Eötvös József az oktatási minisztérium élén, Kossuth Lajossal támadt nézeteltérései miatt még ’48 őszén leköszönt hivataláról. Ám e kurta százötven nap alatt munkatársaival, hivatali beosztottaival és az együtt munkálkodásra felkért magyarországi tanítókkal olyan nagyszabású kísérletbe fogott, amely, annak ellenére, hogy két évtizedet kellett várni a megvalósulására, a XIX. század utolsó évtizedeiben a fejlődés egyik hajtómotorja lett. Eötvös József 1848-ban, történelmünk során először, egységes koncepció alapján szerette volna a magyar törvényhozás által szabályoztatni a népoktatás nemzeti szellemű reformját. 1848-ig a hazai iskolarendszer tekintélyes részét – pár szakiskola és magánintézet kivételével – a római katolikus egyház által működtetett tanintézetek képezték. A forradalmi napokat követően a hazai iskolaügyben az jelentette (volna) a legnagyobb változást, hogy az egységesített népoktatást az állam veszi kézbe, költségeit magára vállalja. A tanítók az állam megbecsült hivatalnokai, a tankötelezettség érvényesülését törvény vigyázza.

Mai eszünkkel szinte felmérni is lehetetlen, milyen fantasztikus társadalmi átalakulással járt volna, ha már az 1848–49-es tanévben valamennyi tanügyi reformot bevezetik, s a századok során felhalmozódó, összes oktatási problémára megoldást találnak Eötvös Józsefék. De a minisztérium, ahogyan a téma kutatói fogalmaznak, csak kényszer szülte, ideiglenes intézkedéseket hozhatott. És nem is csak azért, mert miközben a tanügyérek iskolaépületekről, tanítói kinevezésekről, kisdedóvókról, tankönyvekről, ipartanodai eszközökről és az osztályzás mikéntjéről értekeztek, önvédelmi háborúját vívta az ország, hanem mert sem paragrafusuk, sem pénzük nem volt az oktatási rendszer megújításához. A Magyar Országos Levéltárban, valamint – kisebb számban – a Neveléstörténeti Múzeumban tanulmányozható korabeli dokumentumok ismeretében talán megkockáztatható az a feltevés, hogy 1848–49-ben a reform híveinek a legtöbb fejtörést nem is a törvényi rendezetlenség okozta, hanem a pénztelenség.
Furcsa, rosszul értelmezett szemérmességből nemigen szoktunk beszélni 1848–49 dicső napjainak siralmas anyagi hátteréről. Pedig a történelmi igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a forradalmi változások következtében – például a dézsma, a robot megszüntetéséről hozott törvényeknek köszönhetően – a jövedelmek országszerte jelentősen csökkentek. Az alapítványi pénzekből működtetett iskolák, az evangélikusok, a reformátusok, az unitáriusok intézményei ezt igencsak megérezték. Az új törvények kihirdetése után a települések országszerte beszüntették a tanító- és a paptartást, járandóságukat ettől fogva az államnak kellett állnia. A legsúlyosabb terhet azonban az a jogszabály jelentette a ’48-as Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium számára, amely úgy rendelkezett, hogy az intézménynek az úgynevezett bevett felekezetek egyházi és oktatási költségeit is magára kell vállalnia, noha kizárólag a katolikus egyház szükségleteire fordított összegekkel rendelkezett. A nincstelenség általános elégedetlenséget szült – a katolikusok petíciós mozgalmat indítottak a minisztérium sietős rendelkezéseit kárhoztatván, a protestánsok, miközben az állami dotációt szívesen fogadták, egyházi s oktatási függetlenségüket féltették –, és ez gyengítette a nemzeti egységet.
Ennek ellenére a nemzeti szellemű oktatás hívei a pénztelenségen, a hézagos határozatokon, de még a honvédő háború szülte súlyos gondokon is felülemelkedve lázasan dolgoznak a korszerű magyar közoktatásért. Rómer Flóris bencés szerzetes, a pozsonyi akadémia természetrajztanára – aki ’48 októberétől önkéntesként vesz részt a szabadságharcban, a tavaszi hadjáratban, már főhadnagyként hidak és sáncok építését vezeti, s ott küzd Buda várának visszafoglalásánál is, majd öt évet ül börtönben e „főbenjáró” bűnei miatt – a nyár elején, júniusban a miniszter felszólítására tanulmányban foglalja össze nézeteit a tanügyi reform számos kérdéséről. Van, amivel egyetért, van, amivel nem, és azt is részletezi, mi mindenre nem gondoltak a reformerek. Örömmel üdvözli például, hogy „behozatván a nyilvánosság, az iskolákra felügyelő választmány”, eltávolítják a tantestületekből azokat az alkalmatlan vagy durva egyéneket, akiket eddig az iskolaigazgatók, kik egyúttal a szerzetesházak főnökei is, kollegialitásból eltűrtek. Helyteleníti viszont, hogy a miniszteri rendelet megszünteti a szám szerinti osztályozást, és a tanár „jeles vagy elsőrendű tanjegyet kénytelen osztani”. Síkraszáll szaktárgyainak, az „életbe vágó, de minden más tárgyilagos tudományok alapjaként is tekintendő” természettannak, természetrajznak és mezőgazdaságtannak az „illő polczra való emelése” érdekében. Szerinte a szaktanárok külföldi képzésével, jó tankönyvek behozatalával, az iskolai könyvtárak állományának korszerűsítésével, legalább egy természettudományos folyóirat rendszeres járatásával, a szertárak „évpénzének” növelésével, füvészkertek létesítésével a korszerű természettudományos oktatás meghonosítása még a főleg a bölcseleti tárgyakat előnyben részesítő hazai iskolai gyakorlatban is gyorsan és könnyen megoldható. (Rómer Flóris egyébként, aki idézett levelének tanúsága szerint kitűnő tanár lehetett, nem a természettani stúdiumok mestereként írta be a nevét a magyar tudománytörténetbe, hanem régészként, művészettörténészként. Eötvös József második minisztersége idején már a pesti egyetem archeológiatanára, tudományos folyóiratok szerkesztője, tudós társaságok alapítója s éltetője volt. Tengernyi elfoglaltsága mellett maradt ideje arra is, hogy a hazai régészeti nevezetességeket határainkon túl népszerűsítse.)
Heckenast Gusztáv, akinek nyomdájában 1848. március 15-én a Nemzeti dalt és a 12 pontot kinyomtatták, remélvén, hogy „a nevezetes reformok behozatalánál főfigyelmét új és jó tankönyvekre is fordítandja”, azon kiadványok jegyzékét küldte el a miniszternek ’48 nyarán, amelyeknek az árát, „ha országos iskolákban is alkalmaztatni fognak”, „mint kiadó kész arányszerűleg tetemesen leszállítani”. Heckenast listáján főleg nyelvkönyvek és magyar nyelvtanok szerepeltek, de volt közöttük földrajz- és számtankönyv is. A beadványt a minisztérium elutasította. Ugyanakkor felszólítást küldtek az Egyetemi Nyomda igazgatójának, hogy a Vörösmarty Mihály és Czuczor Gergely által írt magyar nyelvtankönyvet sietve nyomtassák ki, hogy a tanév kezdetén országszerte a tanulóifjúság kezébe jusson. A kiadvány azonban nem jelent meg.

A budapesti óvodák közvetlen vezérlői és az ügynek egyéb barátai arra kérik a minisztert, „mondassék ki… hogy az óvoda nem iskola, sem nem puszta játékhely, hanem valóságos köznevelési intézet”, hová „csak 2–6 éves kisdedek vétethessenek fel, hol legföllebb 7 éves korukig maradhassanak”. Az aláírók közt ott találjuk Petőfi Sándor nevét is. Mindeközben a Pesttől és Budától távoli vidékeken az egyházi vezetők utasítják alattvalóikat, hogy a kormányrendeleteknek megfelelően elinduljon a naponkénti (!) népoktatás. Ahol nem építettek „legalább egy iskolai szobát, és iskolatanítók sem léteznek, ott a lelkészségek organizálják az arra kiszemelt épületben vagy ennek híjában saját lakukban iskolát tartani”. Ungváron főispáni rendelkezés születik arról, hogy mit tanítsanak: vallástant, katekizmust és bibliai történeteket, és „legalább olvasást, írást, számolást, anyanyelvet”. Késlekedni nem szabad, még novemberben is azt tapasztalják a „végeken”, hogy „a gyermekek oktatása és nevelése, annyi sok rendeletek, intézkedések és parancsok daczára is, igen rossz lábakon áll. Pedig a nép nevelése az, amelly alapul szolgál arra, hogy valamint az egyház hű fiakat, úgy az álladalom is erényes és kiképzett polgárokat nyerjen…”
A keszthelyi premontrei gimnázium tanárait másféle gondok nyomasztják május óta folyamatosan. Nincsenek tisztában vele, kiket lehet nemzetőrségi szolgálatra, fegyvergyakorlatra berendelni s elengedni. A kultuszminiszter utasítását várják, beadványukra azonban a hadügyminiszter, Mészáros Lázár válaszol: „A mostani körülmények közt, midőn majd minden kiütődött rendes járásából, kinek-kinek lelkiismerete után kell indulni és azt tenni, amit a haza javára legüdvösebbnek vél. Aki azt gondolja, hogy nemzetőri szolgálatával nagyobb hasznot tesz a hazának, mint tanulásával, azt kár volna gátolni, aki pedig tanításával vagy tanulásával inkább gondolja leróni hazafiúi kötelességét, annál a kényszerítésnek nem lehet helyét találni.” Nincs adat róla, hogy Keszthelyen milyen hatása volt a hadügyminiszter bölcs rendelkezésének, azt azonban tudni lehet, hogy milyen sok tanár hagyta ott a katedráját, diák az iskolapadját, és fegyverével próbált „nagyobb hasznot tenni a hazának”. Olykor arra gondolok, bátor döntésükben szerepe lehetett annak is, hogy az idő tájt oly sokat hallottak a nemzetet egyetlen nagy közösségnek tekintő oktatási reformokról.
(Írásom Bényei Miklós és Kelemen Elemér 1993-as előadásának, F. Kiss Erzsébet 1997-es tanulmányának a felhasználásával, valamint Székelyné Kőrösi Ilona muzeológus segítségével készült. L. G.)