Immár hagyomány a Kárpát-medencei diákbajnokság

Holnap, a csókai megnyitóval megkezdődik a Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság újabb, immár harmadik idénye. A legnagyobb érdeklődés a labdarúgást övezi, de a tavalyi kísérlet azt mutatja, más sportágak segítségével is javítható a magyarországi és a szomszédos országokban élő magyar diákok kapcsolata és magyarságtudata. Végeredményben ugyanis ez a cél, amit az esemény főszervezője, Kű Lajos nemhogy nem titkol, hanem büszkén hirdet.

Egy hároméves múltra visszatekintő esemény már-már hagyományos; nem kell rácsodálkoznunk a két világháború közötti Magyarország érzésvilágát visszaidéző elnevezésre: Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság. Kű Lajos, a Ferencváros egykori válogatott, olimpiai ezütérmes, a hetvenes évek elején disszidált, az FC Bruges-zsel BEK-döntőt játszott, majd a rendszerváltoztatáskor hazatért labdarúgója óriási hiányt tölt be megvalósított ötletével. Ilyenkor érzi az ember, mennyire félrecsúszott az elmúlt másfél évtizedes magyar történelem: az összmagyar nemzeti diákbajnokságot állami szerepvállalással 1991 óta kötelező lenne megrendezni. Sőt, amely sportágakban megszervezhető, a diák előtag nélkül felnőtt versenyzők körében is. Mádl Ferencet, előző köztársasági elnökünket dicséri, hogy azonnal felismerte a kezdeményezés jelentőségét, már az első évben, 2004-ben fővédnökséget vállalt a bajnokságért. „Nem lehetünk kellően hálásak Mádl Ferenc elnök úrnak a segítségéért, fővédnöki tiszte a mi szándékunk szerint örökös, ám természetesen nagyon szeretnénk, ha utódja, Sólyom László is megtisztelné jelenlétével az idei döntőt” – hangsúlyozza Kű Lajos, aki Széchenyi-díjban is részesült eme munkájáért.
Az elismerés felelősséget is ró rá. Azon fáradozik, hogy egyre több térséget, iskolát kapcsoljon be a bajnokságba. Az első évben kétszázötven határon túli iskola csapata jelentkezett, tavaly ez a szám elérte a kétszázhetvenet, amit már nehéz tovább fokozni, de Kű Lajos lelkesen sorolja: idén Kassa, Pozsony, Temesvár és Kolozsvár is csatlakozott. Sőt, a mezőny magyarországi együttesekkel is bővül, az egyházi iskolák ígéretet tettek arra, hogy benevezik és felkészítik diákjaikat a tornára. „Az a fájdalmam, hogy a marosvásárhelyieket idén sem sikerült meggyőznöm, de nem adom fel” – mondja Kű. A szomszédos országokban uralkodó állapotokat ismerve a szervezés különösen nehéz. „Először mindig a polgármesterrel és az iskolaigazgatóval kell megállapodnom. Előbbi biztosítja a pályát, utóbbi a csapatot. Ha egy térségben összejön négy-öt csapat – kikötés, hogy nyolcvan kilométernél ne kelljen messzebbre utazni –, akkor már garantált a siker” – említi tapasztalatait Kű Lajos.
A két korosztályban – 13–15 és 15–18 évesek – zajló bajnokságnak a döntő adja meg az igazi varázsát. Mindkét korosztályból tíz-tíz csapat jut el eddig. Két ötös csoportba sorsolják őket, s a győztesek játszanak az első helyért – a résztvevők kívánsága szerint a Ferencváros Üllői úti pályáján. Ám nem ettől különleges a lebonyolítás. Mindegyik csapatot egy-egy falu, község, netán város látja vendégül, de nem ám a központi alapból, hanem önkéntes adakozásból. A házigazdák között az elmúlt években többek között Zalakaros, Bük, Szarvas, Tiszatenyő, Lepsény, Balatonvilágos található, így elhihető, hogy a Magyarországon eltöltött egy hét felér egy nyaralással, de talán többet is nyúj annál – s nemcsak a határon túliaknak, hanem a helybélieknek is.
Ebből is látható, hogy a Kárpát-medencei diákbajnokság léte elsősorban nem az anyagiakon, hanem a szervezésen, az önzetlen segítségnyújtáson múlik. Elhihetjük Kű Lajosnak, amikor azt mondja, hogy ideje hetven százalékát erre áldozza. Ám nem sajnáltatja magát: „Amikor olyan hírek jutnak a fülembe, hogy egy szegény kárpátaljai kisfiúnak örök életre szóló élményt szereztünk, vagy hogy a Székelyföldön alig várják a tavaszt, mert újra jön a focibajnokság, akkor tudom, érdemes volt dolgoznunk.”
Tavasz van. Ismét kezdődik a játék a Kárpát-medencében. S vele együtt talán a boldogabb élet is.