Irán: csapni vagy nem csapni?

Napjainkban a teheráni rezsim fundamentalizmusa és kiszámíthatatlansága az egyik legkomolyabb biztonsági kockázatot jelenti a Nyugat és a közel-keleti térség számára. A fasizmus németországi uralomra jutása óta nem volt olyan hatalmi elit, amely az állami politika rangjára emelte volna más nemzetek fizikai megsemmisítésének célját. Nem véletlen, hogy Angela Merkel is élére állt annak az egyre szélesedő nemzetközi tiltakozásnak, amely az iráni atomfegyver megszületését hivatott megakadályozni. Mindenáron, beleértve a katonai megoldást is. Igen ám, de az iráni nukleáris létesítményekre mérendő esetleges megelőző csapás jelentőségében és bonyolultságában vetekszik a Pearl Harborban történtekkel. Az urándúsítás időleges likvidálásához képest Izrael 1967-ben végrehajtott megelőző csapása az arabokra könynyen kivitelezhető feladatnak tűnik.
Teherán síita Vatikánná, politikai, gazdasági és katonai vezetővé válási törekvése a muzulmán világban nem új keletű. Történelme során, mint már annyiszor, most is elérkezettnek látja az időt céljai elérésére. Felújított és nemzetközi ellenőrzést nem tűrő urándúsítási programja pedig egyértelműen atombomba előállítására irányul. Ez utóbbi megakadályozása a XXI. század első évtizedének legnagyobb kihívása, amelyben a 2006. esztendőé a főszerep. Egyes szakértők szerint Iránnak még öt évre van szüksége ahhoz, hogy saját gyártmányú atombombát juttasson el nagy távolságra, akár európai célpontokra is. Ezzel nem ért egyet az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynökségének igazgatója, Mohamed el-Baradei sem. A számítás ismereteim szerint is hibás. A Forradalmi Gárda már most rendelkezik saját fejlesztésű, kétezer kilométeres hatótávolságú hordozórakétákkal és modern vadászbombázókkal. A találati pontosságnak nincs jelentősége. Olyan mindegy, hogy egy atombomba hol robban fel, ha felrobban: beláthatatlanok a következményei. Irán Abdul Qadir Khan pakisztáni atomtudóstól (és még ki tudja, kiktől) megkapta a bomba technológiai leírását. Emellett ne feledjük, Los Alamos óta eltelt több mint hatvan év. Az iráni szakemberek az urándúsítás eredményeképp atomfegyver előállításához nélkülözhetetlen hasadóanyaghoz is ellenőrizhetetlenül hozzájutnak. Senkit ne zavarjon meg az oroszokkal folytatott alkudozás, ami csak az időhúzást szolgálja. Együtt van tehát minden; a többi rajztechnika és idő kérdése. Nem öt évé, hanem hónapoké. Könnyen előfordulhat, hogy egy megelőző csapás késlekedése esetén Ahmadinezsád iráni elnök kész helyzet elé állítja a világot. A már elkészült nukleáris tölteteket nehéz lesz megtalálni több mint 1,6 millió négyzetkilométeren. Több mint aggodalomra okot adó kép jelenik meg az Egyesült Államok, Izrael, az Európai Unió és jó néhány közel-keleti ország politikusainak rémálmaiban.
A diplomáciai és egyéb tárgyalásoktól véleményem szerint eredmény nem várható: azok csak az idő húzására alkalmasak, ami Iránnak kedvez. A történelem arra tanít bennünket, hogy egy háború bekövetkezésének legbiztosabb előjele, ha megkezdődnek a tárgyalások annak elkerülésére. A gazdasági szankciók még annyi eredményt sem hoznának, mint a diplomácia. Kijátszhatók, főleg akkor, ha azokat Kína, Oroszország és még páran sajátos érdekeiknek megfelelően figyelmen kívül hagynák. Az sem várható, hogy néhány éven belül Iránban gyökeres belpolitikai fordulat következik be, vagy az Őrök Tanácsa a mérsékeltnek mondható volt iráni elnökkel, Rafszandzsanival az élen ellensúlyozni lesz képes a szélsőséges elnököt, illetve Mosztafa Nadzsart, a honvédelmi minisztert. Irán és szomszédai, a közelebbi és távolabbi környezet, a direkt és indirekt módon érintettek érdekeit figyelembe véve megítélésem szerint marad a katonai megoldás. Várható, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólítja Iránt arra, hogy ne állítson elő tömegpusztító fegyvert, de katonai akcióval is fenyegető retorziót Kína és Oroszország elutasító magatartása miatt nem helyez kilátásba. Ezt az Egyesült Államok sajátosan értelmezi (lásd: második öbölháború), és vindikálja a jogot. Háta mögött érezheti a hazai és nemzetközi közvélemény jelentős részének támogatását s nem utolsósorban katonai képességeit. Amerika minden jel szerint eltökélt egy katonai akcióra, s hasonlóképpen nyilatkozik Izrael is.
A megelőző csapás eredményes végrehajtását azonban számos körülmény nehezíti. Alaposan fel kell deríteni, és egyszerre kell megsemmisíteni vagy hatásosan megrongálni nagy távolságokra lévő, többtucatnyi, mélyen a földfelszín alatti, bunkerek védte objektumokat. Mindezt az iráni felderítő és légvédelmi rendszer megtévesztésével, illetve semlegesítésével. Miközben gőzerővel folyik az ország kiemelt fontosságú objektumai légvédelmének orosz segítséggel és technológiával való korszerűsítése. A kivezető stratégiának biztosítani kell, hogy az Egyesült Államok bármekkora kárt okoz is Iránnak, ne keveredjen az irakihoz hasonló, elhúzódó, sok áldozatot követelő újabb háborúba.
Mindezek figyelembevételével az látszik valószínűnek, hogy az Egyesült Államok a művelet jelentős részét rábízza a vele sajátos szimbiózisban élő Izraelre. Az atyai gondoskodásnak és védelemnek ára van. A zsidó államot nem kell kétszer kérni. Létét fenyegető közvetlen érintettsége mellett rendelkezik az arra alkalmas légierővel és hadászati rakétacsapatokkal. Izrael nemzetbiztonsági és katonai stratégiája nem sokat változott az elmúlt évtizedekben. Ennek lényege, hogy a veszélyt meg kell előzni, lehetőleg még a határon túl, s ha kell, katonai erő alkalmazásával is. Nem számít, ha a fél világ tiltakozik. Egy iráni eredetű atomfelhő rémképe a tiszántúlnyi terület fölött felülírja a Hamászt és az átmeneti belpolitikai problémákat. Az iráni dilemma esetében egyébként rajtuk kívül katonai erő alkalmazására nem képes senki, még a legnagyobb jóindulattal sem. Az Európai Unió közös védelmi és biztonságpolitikájának egyik látványossága, az Eurohadtest (szállítókapacitás hiányában fogatlan oroszlán) inkább alkalmas díszelgésre, mint valós hadműveletek végrehajtására.
Egy katonai akció következményeivel minden bizonnyal számolnak Washingtonban, Izraelben és mindenütt, ahol hangoztatva egyetértenek még egy drasztikus lépéssel is. Kína, Oroszország és a harmadik világ egy része tiltakozni fog. Többet nem tesz, viszont feljogosítva érzi magát saját ellenzéke megregulázására. Soha nem látott méreteket ölt az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek terrorfenyegetettsége, Teherán pedig elölről kezdi nukleáris programját.
Bizonytalanság, kockázat van tehát bőven, miközben a legbizarrabb kérdést még fel sem tettük. Valamennyi földrészünkön milliók, milliárdok érdeke a béke, a bármilyen alapon kialakuló konfliktusok elkerülése. Kiváltképp, ha a konfliktusokban szerepet kaphatnak tömegpusztító fegyverek is. Vajon ugyanez az érdeke annak a fináncoligarchiának is, amely uralja a hadiipart, az energiahordozók piacát és a biztosítótársaságokat? Egy eredményes megelőző csapás esetén, a nukleárisrakéta-támadások veszélyének megszűnésével mi történik a hidegháború csillagháborús elméletének felmelegített legújabb változatával, a globális rakétavédelmi rendszerrel? Mi történik azzal a közel ezermilliárd dolláros üzlettel, amelyet az Egyesült Államok és Japán haszonélvező körei a nukleáris fenyegetettségre alapozva etettek meg az adófizetőkkel? Leegyszerűsítve a kérdést: Washington és szövetségesei valóban akarják, hogy egy fanatikus vallási csoportot megfosszanak tömegpusztító fegyverek birtoklásától, vagy a „láthatatlan hatalom” érdekei érvényesülnek? A válaszra nem kell sokáig várnunk.

A szerző biztonság- és védelempolitikai szakértő