Sokszor nem gondoljuk végig, milyen összetett feladatot jelent az, hogy épített örökségünk egy-egy becses emlékét a lehető legszakszerűbben állítsák helyre, és folyamatos állagvédelméről is gondoskodjanak. Joggal morgolódunk, ha azt látjuk, hogy nemcsak az időjárás pusztító hatása, hanem a gondatlanság vagy a pénzhiány – ez az örökösen előhúzott érv – miatt kerülnek egyre rosszabb állapotba sok évszázad tanúi: romterületek, várak, kastélyok, templomok. Bizonyos idő elteltével azonban még gondos helyreállítás után is szükségessé válik az újabb restauráció. Új anyagok, eljárások válnak ismertté, segítségükkel megmenthetnek, hosszú távra konzerválhatnak sok mindent, amiről korábban le kellett mondani.
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) ezért indította útjára tavaly Helyreállítások helyreállítása címmel azt a programot, amellyel néhány kiemelkedő értékű műemlék megóvását segítik. A munka tavaly júniusban kezdődött a szombathelyi Ízisz-szentélyről, az 1950-es évek végén kiásott római romterület korábbi konzerválását, értelmezését kellett újragondolniuk a szakembereknek, figyelembe véve az újabb helyszíni kutatásokat. A második sokrétű vizsgálatsorozat a budavári Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom) talán hamarosan megkezdődő helyreállításához készült. Ennek az eredményeit mutatták be a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK) szervezésében, a Régészeti és Művészettörténeti Társulat szakmai támogatásával megrendezett ülésen a Kulturinnov épületében. Mindabból, ami ott elhangzott, számos következtetés vonható le az örökségvédelemre vonatkozóan általában, ráadásul így, együtt ritkán láthatunk rá a munkafolyamat belső összefüggéseire.
A Mátyás-templomot, ahová ma évente százezernyi látogató zarándokol el, évszázadokon keresztül Buda német polgársága használta, de épített mellé sírkápolnát „tősgyökeres magyar úri nemzetségből származó arisztokrata család, »jöttment« király külföldi származású, ugyancsak jöttmentnek tartott híve, zsidó eredetű osztrák polgárcsalád magyar királyi kincstárnoka. Temettek itt nádort, hadvezért, pénzembert, festőt és kézművest, kereskedőt… A középkori Magyarország társadalmának színe-javát. Speciális igényű épületből így vált országos jelentőségűvé” – mondta bevezetőjében Lővei Pál, a KÖH művészettörténész munkatársa. Sokan a templom XV. századi részét tartják a legértékesebbnek, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Nagyboldogasszony-templom legalább annyira a XIX. század végének, a magyar historizmusnak is kulcsfontosságú remekműve. A mostani helyreállítás egyik fő célja az, hogy minden történeti értéket megőrizzen, növekedjen a kiállítótér, kikerüljön a templombelsőből a pénztár és az információszolgáltatás. Persze gondoskodni kell majd a folyamatos állagvédelemről és arról, hogy az üzemeltetés ezzel összhangban legyen, nehogy újra gyorsan tönkremenjen, amit restauráltak.
A templom középkori kőtöredékeinek vizsgálatát a Budapesti Történeti Múzeum régészei végezték el. A Schulek Frigyes által kibontott kövek ma is a múzeumban vannak, az újrafaragáshoz ezekről készítettek a XIX. században gipszmintákat. A templom belső és külső megjelenését alapvetően meghatározzák a pécsi Zsolnay-gyárban készült kerámiák: a tetőcserepek, padlótéglák és polikróm pirogránit szobrok. Restaurálásukat megkönnyíti, hogy megvannak az eredeti tervrajzok.
Hatalmas és változó terhet ró a templomra a többszörös funkció (hitéleti, kulturális, idegenforgalmi). Közkincsről lévén szó, indokolt, hogy az újabb helyreállítást előkészítendő a lehető legszélesebb körű természettudományos és műszaki vizsgálatokkal támogassák meg a műemlékre vonatkozó építészettörténeti, művészettörténeti, régészeti és restaurátori kutatásokat. A tervezési munka szakaszában, amelyet Deák Zoltán építész (ÁMRK) fog össze, számos szakértő vett részt: Dulácska Endre, a Műegyetem statikaprofesszora, Várfalvi János, az épületfizikai tanszék laborvezetője; Osgyányi Vilmos kőszobrász-restaurátorművész; valamint az ÁMRK munkatársai: Deklava Lilla művészettörténész, Hild Csorba Bernadett építész, Szebényi Judit tárgyrestaurátor és Horváth Zoltán geológus.
Amikor Osgyányi Vilmos 2001-ben megbízást kapott arra, hogy vizsgálja meg a Mátyás-templom köveinek állagát, egy kibillenő fiatoronnyal együtt majdnem ő is lezuhant a magasból. Ijesztő látvány tárult a szeme elé odafönn. A kőelemek mozogtak, kihajlottak, némelyiket csak a bronztüske tartotta. A második világháború utáni rekonstrukció során használt gyenge minőségű habarcsanyag sok helyen szétmállott. Az összekötő elemek hiányoztak, mert a vaskapcsok, amelyekkel a harmincas években fogták össze a köveket, valósággal szétrobbantották őket (a vas jelentős térfogat-növekedéssel rozsdásodik). Azokon a részeken, ahol a Schulek János által kicseréltetett kemény mészkő találkozott az akkor meghagyott puha mészkővel, hatványozott pusztulás mutatkozott. A kemény mészkőről nagy sebességgel zúdul alá a csapadék, kimossa a habarcsot, ezért kinyíltak a kövek közötti fugák. Növelte a bajt, hogy a csatorna a kőszerkezeten fut keresztül, és nincsenek hófogók. Az épületet először is „romtalanítani” kellett. Sok kimozdult elemet csak alpinisták segítségével tudtak megmenteni. A Gara-kápolna faragványai a hazai neogótikus építészet ritka emlékei, eredeti anyagukban (puha mészkőben) in situ csak itt találhatók meg Budapesten. Megőrzésüket kiemelt restaurátorfeladattá nyilvánították.
Alapvető információkkal szolgáltak az épületgépészeti (fűtés, szellőzés) és az elektromos rendszerre vonatkozó kutatások. Dulácska professzor a statikai problémákkal szembesítette a jelenlévőket. Megtudtuk többek között, hogy az ötszintes harangtorony csúcsa a szél, a közlekedés és a harangzúgás által keltett rezgések hatására erősen kileng. A húsztonnás kőszerkezetű lépcsőház nyomja szét a szerkezetet, ezt a hatást a harangozás is növeli. A régi fafödémeket vasbetonra cserélik, a toronyba merev tárcsákat építenek be, és lengéscsillapítóval ellátott ingával enyhítik a toronycsúcs ostorcsapásszerű mozgását.
Készültek bonyolult épületfizikai mérések: vizsgálták a belső tér nedvességének változását, a kapillárisan felszívódó nedvesség határait, a levegő és a kritikus felületek hőmérsékletét több ponton, a falszerkezet hővezetését, a belső boltozatok hőtechnikai viszonyait, négy ponton a belső páratartalmat (ez aszerint változik, hogy éppen hány ember van a templomban). Kőzettani vizsgálatok mutatták meg, hogy az építtetők által használt négyféle mészkőtípus hogyan viselkedett az idők során. Nagyfrekvenciás hullámokkal vizsgálták át a falakat, hogy felderítsék az anyagkülönbségeket, üregeket, a falak esetleges töréspontjait és a fémkapcsokat. Laboratóriumi vizsgálatokkal állapítják meg, milyen kőpótló anyagokat kell alkalmazni. Több cég versengett azért, hogy megtisztíthassa a homlokzat köveit. Többféle technológiát kipróbáltak. Igen jó referenciákkal érkező cégek technológiája mondott csődöt a budapesti szennyeződés erőssége miatt.
Elkészült a templom anyag- és kártérképe, ez arra ad választ, mit kell cserélni, kiegészíteni és mit lehet konzerválni. Rendbe hozzák a templom környezetét, kicserélik a közműhálózatot, ami igen bonyolult feladat.
A rekonstrukció vetette a sziklavizsgálatok szükségességét, amelyeket Dulácska professzor régen szorgalmaz. A Várhegy középső része földarabolódott, lassan süllyedő sziklapadon áll, tele van beszakadt barlangokkal. Pontos mérésekre, közműalagutakra volna szükség, így ellenőrzötten lehetne elhelyezni a különböző vezetékeket, de ezt a javaslatot elvetették.
Elkészült az úgynevezett „helyiségkönyv” is, ebben foglalták össze a helyreállítással összefüggő sokféle kívánalmat és alkalmazandó módszert. Azt még nem tudjuk, hogy a nyertes kivitelező tartja-e majd magát hozzájuk. Az alvállalkozók özönéből következő eddigi rossz tapasztalatok miatt azonban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy tömérdek munka veszhet kárba, és rendkívül értékes műemlékek károsodhatnak tovább, ha netán alkalmatlan emberekre bíznak nagy szakmai tudást és tapasztalatot igénylő feladatokat. A restaurálással összefüggő munkákra a generálkivitelező ír majd ki pályázatot, rajta múlik, hogy kit bíz meg. Hogy ez miért lehet még mindig így, az aligha érthető a rendszerváltozás után tizenöt évvel. Nem látszik valódi megoldásnak az, amire az ülésen elhangzottak szerint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma törekszik: hogy az előkészítő munka során kutatást végző restaurátorok amolyan „művezetőként” ellenőrizzék a restaurátori munkákat.
„Szép dolog a komplex tervezés, de a komplex kivitelezésre nincsenek jó magyarországi példák” – vetette fel egy művészettörténész.
Mindannyian azt szeretnénk, hogy a budavári Nagyboldogasszony-templom a lehető legszakszerűbben és legkorszerűbben újuljon meg. A templomot a rekonstrukció alatt nem zárják be, ami fokozott felelősséget jelent az építtetőnek és a kivitelezőnek egyaránt. De a végeredmény a kivitelezőn múlik. Rajta tehát a világ szeme. Mindig, de különösen, ha az épített örökség olyan értékes eleméről van szó, mint ez a templom.
Mi zajlik a Liszt Ferenc téren?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!