Köznapló

Március 3., péntek
Krúdy idejében a legtöbb vasútállomásnak megvolt a saját szaga, példa erre a püspökladányi, ahol „az ország keleti és északkeleti részéből való szagok úgy összekeverednek, mint valami karavánszerájban”. Elmúlt az a világ, magam vagyok tanú rá. Mindig sokat utaztam, korábban csak vonaton: ismernem kellett az országot, hogy hiteles legyen, amit írok. A várótermek, a restik, az állomás előtti fák és főleg az emberek szaga akkor még elárulta, merre járok. Most is az orromban érzem a mezőtúri állomás olajos padlójának, a budakalászi kofák almáskosarának vagy a kannából kínált kétpói víznek a szagát. Mára ezek eltűntek, nincsenek, és ahogy az ízeké, megváltozott a szagok világa is. Egyformásodott.
Ahogy nyilván mások a gyóntatószékben megvallott bűnök is. Erre azért gondolok, mert a váci állomáson vártam vonatra, és ebben a városban sok templomot, sok ékes szavú papot és egy szeretni való püspököt is számon tartanak. A templomokban persze maradt valami a régi szagokból: a korábbi tömjén ma kevés az ördögfajzat távol tartásához, s ezért mintha dupla adagot lóbáznának szét a nagymise alatt, hogy füstje bevegye magát a ruhák redőibe.
Ha így van, jól van, a híveket mise után is óvni kell a csábításoktól. Ravasz teremtés az ördög, számos alakban képes megjelenni, téved, aki azt hiszi, csak szépasszonyokba és délceg atlétákba bújva ármánykodik. Föllelni mindenben, legyen az dobozos tej, kecsegtető bankkölcsön vagy hamis jelszó egy röplapon: ízek, formák, szagok vagy ígéretek – mindet egy helyen alakítják, s mindegyiken ott az ördög keze nyoma: fényesíti őket, és azt tesz bele, ami garantáltan hamis.
A vasútállomások szaga nem ezért egyforma: a sok ezer bejáró miatt. Őket sorsuk darálta ilyenné: a folytonos utazás, az örökös fáradtság és a kényszer, hogy minden hajnalban csörög az óra. A bejáró ember még félálomban van, de már nyúl az üveg és a pohár után, pálinkát vagy rumot tölt, és legtöbbjük rögtön rágyújt. Szív pár slukkot, köhög egy sort, s csak ezek után szedi össze magát, hogy megnézze, helyén-e a szappan, a fésű, a fogkefe. Sokaknak elég is ennyi, nem koptatják őket, a hajnali vonatok és buszok ezért cipelnek olyan szagot, mintha valaki összeépített volna bennük egy korán nyitó kocsmát és egy futballcsapat öltözőjét rögtön a meccs után.
A kiszolgáltatottság szaga ez, a lemondásé, az elköszönt reményé, s jut belőle mindenkinek, ám van olyan, akiből töményen árad, és azt egy átlagorr már képtelen elviselni, miként némelyek sorsa is végképp elviselhetetlen.
Hó esett aznap, nagy pelyhekben, puhán, lábujjhegyen, a váci peronról a csarnokba húzódtak a pesti vonatot várók, amelynek csaknem a felét napközben az újságos foglalja el. Könyveket is árul, régi, demokratikus szerzőket, kemény és puha borítókkal vegyesen. Amikor bezár, három konténerbe rakja őket, amik aztán ott állnak reggelig. A vasalkotmányoktól megriad az ember, van bennük valami „szovjet”, vagyis nehéz és mozdíthatatlan, s bár kerék van alattuk, az ember úgy érzi, odanőttek a piszkos kövezethez.
Egy van, aki nem bánja, aki örül a három fémjószágnak: ócska télikabátban érkezik, kezében műanyag szatyor, nemigen lehet eldönteni: keze a szatyortól mocskos, vagy éppen fordítva. A látvánnyal arányos a szag is, mely körülveszi, amúgy csendes, jámbor alak. Hosszú, gubancos szakálla kezd őszbe fordulni, az a fajta csavargó, aki már aligha kapaszkodik vissza. Lerakja a szatyrát, fáradt mozdulatokkal felmászik az egyik konténerre, ledől, bal karját a feje alá igazítja, s azonmód elalszik.
Nem úgy ébred, mint gondolta.
Álma alig vitte el pár percre e mostoha világból, amikor kilép a várakozó utasok közül egy vállas férfi, s elüvölti magát: „Takarodj innen, te szemét!” Összerezzen a sok ember, rögtön karéjba rendeződnek, óvatos, ám kíváncsi karéjba, mintha mutatványos érkezett volna közéjük. A csavargó rögtön felül, néz, nem érti, mi történik, ki az a másik, és miért ordít vele? „Nem hallod? Húzz el innen, de azonnal!” – és már ott van, már löki le a másikat. Az valahogy talpon marad, riadtan a szatyra után nyúl, indulna a peron felé, ám ekkor a vállas ököllel az arcába csap. „Te mocskos ingyenélő, itt tekeregsz megint?” – üvölti, s lök rajta egy jókorát. A szakállas menekül, kiszalad az állomás elé, vacog a hidegtől vagy a félelemtől, hogy újra megütik.
A másik, akinek sportzsák van a hátán, hüvelykjével a vállszíjak alá nyúl, kiegyenesedik, látni a széles mellkasát. Így lép ki az épületből, majd megáll a sínek mellett a negyedik vágánynál. Egy idős nő megszólítja: „Ismeri azt az embert?” „Nem én, de az ilyen ganéj nem állhat meg előttem.”
Az asszony nem kérdez mást, arrébb sétál, és örül, amikor öt perc késéssel befut a pesti vonat.
Március 6., hétfő
Az államelnök Olaszországba indul, megnyitja az olaszországi Bartók-rendezvényeket; a Takács-vonósnégyes közösen a Muzsikással a New York-i Carnegie Hallban adott hatalmas sikerű koncertet, s hallom azt is, hogy az osztrákok már négy éve szervezik az idei Mozart-évet.
Nálunk decemberben tanakodtak össze először, akiknek a dolguk lenne: itt ez a Bartók, mit kéne tenni vele a jubileumi évben? Míg eldöntik, ha eldöntik egyáltalán, hisz a tehetségtelenek rühellik, ha tehetségesekkel kell foglalkozniuk, addig legalább mi foglalkozzunk nagy zenészünkkel.
Előbb egy történet, melyben mindkét komponista szerepel. Egy nap Bartók elé állt kisebbik fia, Péter: „Miért nem írsz olyan zenét, ami úgy szól, mint Mozart?” Ez fájhatott… A kritikusok bántását megszokta már, de azt nem, hogy otthon is… Türelmesen elmagyarázta, hogy minden művésznek a maga zenéjét kell írnia, nem utánozhatja elődeit, ám azt nem tudni, mit gondolt, amikor szobájába visszament.
Napjait kitöltötte a munka, szinte semmi mással nem foglalkozott. Néha kirándulni mentek pihenésként az Alpokba – remek hegymászó volt, de mindent meghatározott, hogy nyolcévesen elvesztette apját, s húszéves korától maga kereste meg a kenyerét. Ezért sem szerette a társasági életet, ahol többnyire üres témákról fecsegtek a résztvevők. Egy ilyen összejövetelen a világhírű zenészről mindenki megfeledkezett: Bartók ott ült, és egész idő alatt hallgatott.
Takarékos volt, a legolcsóbb járműveken utazott: villamoson és buszon. Egyszer előadást tartott a rádióban, amelyhez viaszhengerek adták a zenét. Buszra szállt fiával és a házvezetőnővel: azok vitték a hengereket, ő a fonográfot tartotta az ölében – ma ez elképzelhetetlen. Nálánál sokkal kisebb rangú zenész is taxit hívna és okvetlenül valakit a rádiótól, aki cipeli a holmit. A másik ok: a mai villamosok… Nyilván értik.
Szinte megrendült Amerikában, amikor arról értesült, hogy összetörték a Néprajzi Múzeumban őrzött viaszhengerek egy részét, és a rajtuk lévő népdaloknak végük. „Miféle közbiztonság van ott, hogy még múzeumokba is betörnek? Kik törtek be? Urambocsá! – tán csak nem az illető »rendtartó« megszálló urak? A dolog rendkívül gyanús.”
Kodály szerint Bartóktól az élet sok mindent megtagadott. Túl sok bánat emésztette, és a támadó kritikák dacossá tették. Egészsége már 1903-ban aggasztó volt. De szólt másról is. „Mint zenéjében folyton az újat, szokatlant, ismeretlent kereste-hajhászta, nőben is… Kár, hogy nem találta meg azt a nőt, akivel hoszszas, nyugalmas családi életet, több gyermeket… Bizonyosan más lett volna a zenéje… Bachnak nem ártott a 20 gyermek. De hát így volt megírva.”
Katolikusnak született, 1916-ban aztán áttért, unitárius lett, azt mondta, a Szentháromság ellenkezik a józan ésszel. Reménytelen szerelmének, Geyer Stefinek írta egyszer: „Ha én keresztet vetnék, azt mondanám: »A Természetnek, a Művészetnek és a Tudománynak nevében.«”
Nos, én elkezdtem a Bartók-évet…

Március 7., kedd
Olvasom, hogy Milan Babics, a fogorvosból lett krajinai szerb elnök cellájában felakasztotta magát. Tizenhárom évre ítélték Hágában faji és vallási tisztogatás miatt. Ennyi a hír, alatta a kép jóarcú férfit mutat, de hát Sztálint is annak látta Gide, H. G. Wells és még sok bandzsa nyugati művész, író és politikai artista. Ez a halál valójában arról tudósít, hogy nem aludt ki a délszláv vulkán. De kialszik-e valaha? S nem azok felelőssége ez, akik nevében ítéleteket hoznak Hágában?
Te vak és süket Nyugat! Folyton demokráciádra, Bachra és angolvécédre hivatkozol, szembeállítva őket a kegyetlen Balkánnal, a kegyetlen iszlámmal, a kegyetlen oroszokkal. Mindenki kegyetlen a szemedben ezen a tájon, pedig te vagy a legkegyetlenebb. Mindig olyan országhatárokat húztál: összeadva, kivonva, részvétlenül és hidegen, amelyeket tagadni vagy mozdítani csak vérrel lehetett. Iskolázott vagy, de ostoba, minőséget gyártasz, de élni nem tanítod meg munkásaidat.
Mazower angol történész könyvében olvashatjuk a térségről: „1923-ban lezárult a keleti kérdés. Az évtizedes háborúskodás elpusztította a birodalmakat, amelyek több száz esztendeig uralták a Balkánt és Kelet-Európa nagy részét. A birodalmak összeomlása azonban nem hozta magával azt a békét, amelyet a nyugati liberálisok vártak. Az utódállamok a nemzetiségi elvre hivatkozva igényelték maguknak szomszédaik földjét: az irredentizmus tovább élt, alig akadt balkáni határ, amelyet nem vitattak.”
Beismerő vallomás. Igazolja Babics (ön)gyilkossága s az, hogy március 15-re Corneliu Vadim Tudor százezer román „hazafit” toboroz Székelyudvarhelyre.