Köznapló

Március 13., hétfő
Willy Brandt térdre hullva kért elnézést a lengyelektől, a csehek szűkre préselt szájjal a németektől, ma meg azt olvasom, Erdő Péter bíboros írt levelet a moszkvai pátriárkának, bocsánatot kérve azokért a fájdalmakért, amelyeket a múltban a magyarok okoztak az oroszoknak.
Szentimentalizmus ez, nem más. Erre akkor ébred rá az ember, ha látja az ellenkezőjét. Hiszen Putyin orosz elnök elnézés helyett 88 millió forintot kért a sárospataki könyvek őrzéséért, pedig azokat Sztálin vöröskatonái hurcolták el negyvenötben. Ezt az összeget mondta be a rádió, ennyiről szóltak a lapok, pedig nem ennyi: több. Miért csapnak be minket még mindig, ha az oroszok kerülnek szóba?
Miért feledkeznek meg a háborús jóvátételről, arról a 200 millió dollárról, amely ma legalább 2000 milliót ér? Arról is csak egy rövid hír tudósított, hogy Magyarország 950 ezer dollárral támogatja a voronyezsi és az osztrogozsszki múzeum helyreállítását. Na és mikor csúsztattuk oda a pénzt? Két nappal azelőtt, hogy az orosz alsóház szavazott a visszaadásról. Ha úgy tetszik, „meg kellett kennünk” az alsóházi képviselőket… Mindezek ismeretében a magyar kormány „eredményes” diplomáciájáról beszélni enyhén szólva tréfás, azt meg semmi sem magyarázza, miért – és miért épp most – íródott Erdő bíboros „fájdalmat kifejező” levele.
De hagyjuk ezt, a bocsánatkérésnél tartottunk. Egyik jön a másik után, bár ritkábban annál, ahogy a gazságok követik egymást a történelemben. Valami mégis hiányzik. Hiába olvasom a lapokat, hiába nézem a tévé hírműsorait, soha egyetlen magas méltóság nem kért bocsánatot a szegényektől. Pedig észre lehet venni őket, többen vannak bárki másnál, és szenvedésük túltesz mindenkién. Arról nem beszélve, hogy e szenvedések elérhetnek bárkit, nem számít se bőrszín, se faj, se vallás: a szegénység az egyetlen, amelyet sikerült eredményesen elterjeszteni az egész világon, a szegények körében megvalósult a globalizáció.
Tegyük hozzá, a közelmúltban senkinek nem hazudtak annyit nálunk, mint nekik. Horthyék azzal hitegették őket, hogy akkor lesz jobb, ha majd visszatér Erdély és a Felvidék, a bolsevikok állították, a kommunizmus fogja elhozni a Kánaánt, most, mikor becsődölt, ugyanazok mondják: semmi baj, higgyetek bennünk – a tőkésekben. A Népszabadság első oldalán az áll, hogy a miniszterelnök „bemutatta az MSZP két választási kamionját, amelyek ötven településen érintőképernyőkkel felszerelve ismertetik a nyugati életminőséget célul tűző szocialista programot”.
Nyugati életminőség ott, ahol az emberek reggeltől estig gumicsizmában járnak? Ahol több időbe kerül eljutni a megyeszékhely kórházába, mint elvégezni a műtétet? Ahol az emberek nagy része képtelen megfogalmazni egy hivatalos levelet vagy egy kijelentő mondatot mikrofon előtt? Nyugati életminőség azoknak, akiket a kereskedelmi tévék tudatosan szellemi sötétségben, a nyugati cégek szándékos kiszolgáltatottságban tartanak?
Ne Bajcsy-Zsilinszkyt mintázzák meg újra, a szegény embernek állítsanak szobrot: bocsánatkérésként – legalább akkora téren, mint a hét vezéré, s ne koszorúknak való horgot cementezzenek a talapzatába. Egy óriási persely legyen alatta, hogy mindannyian bedobhassunk valami összeget, amivel legalább könnyíteni tudunk a lelkiismeretünkön. Volt, van és lesz is miért.

Március 14., kedd
Nem bízom az internetben, s ennek egyszerű oka van: jó a tapintásom. Annyira jó, hogy emlékezni is képes. Egy elmúlt barát kézfogását éppúgy felidézi, mint egy asszony bőrének redőit, elég a nevét hallanom. És mert ilyen, ez a tapintás szereti a könyvet. Hozzáteszem: a könyvvel a többi érzékszervem is így van. Vegyük sorra… Először is kézbe lehet venni, fel lehet lapozni, s ha a kötés jó, a papír nemes, mind a tíz ujjam boldog. Ahogy a szem is ujjong, amikor szépek a betűk, és arányos a szedéstükör. Nem marad ki az orr sem; némely könyvnek, ki tudja, miért, más szaga van, mint a többinek.
A sok összevissza Shakespeare után tavaly végre hozzájutottam egy antikváriumban a kétkötetes bibliofil kiadáshoz. Leszakadt a gerince, az egyikről hiányzott a hátsó borító, mégis megvettem, mert Barna úr, a váci könyvkötő csodákra képes, másrészt volt a könyvnek valami meghatározhatatlan szaga. Bizton hittem, az egyik drámából árad az orromba, s rögtön Macbeth boszorkányaira gondoltam, akik belátnak „az idő vetésébe, hogy mely mag nő, s melyik vész…” A könyvek azóta új kötést kaptak, és ha azt szeretném, a fülem is ünnepeljen, este, mikor elcsendesül minden, felütöm az egyik drámát, és fennhangon olvasom.
Ma Pesten jártam, és ilyenkor mindig elmegyek könyvtárba vagy valamelyik antikváriumba. Ezúttal az Andrássy útiban voltam, nem messze a Terror Házától. Legutóbb találtam ott egy képeskönyvet Szamarkandról, kedves városomról, amely a levantei írót, Amin Maaloufot is megihlette. Regényt írt róla, olvasható, jó regényt, beleszőve Omar Khajjámot, a költőt meg Hasszán Szabbahot, az asszaszinok szellemi vezérét.
A bolt nem nagy, van benne egy kis rendetlenség, mint minden jobb antikváriumban, ez otthonossá teszi: hisz némi felfordulás saját könyvtárában is körülveszi az embert – már ha olvas… Berlinben láttam hasonlót, a magasvasút Zoologischer Garten megállója alatt. Két zsidó fiatalember mozgott benne, a falakon keretben Kafka, Stefan Zweig, Freud, Werfel, Babel, Malamud. Új könyveket árultak, de az ember úgy érezte, s ennek örült, mintha régi lenne mind. Ha egy könyvet nem találtam, másnapra megszerezték, és amit főképp szerettem: alig lehetett megkülönböztetni őket a vásárlóktól. Az egyik többnyire a létra tetején állt, feje arasznyira a plafontól, és elmerülten olvasott.
Az Andrássy úton is érzek valami hasonlót, bár a testhelyzet néha más: ma térden állva válogattam, de miért ne borulhatna le az ember egy-egy ritka könyv és rangos szerző előtt? Hogy mit vásároltam? Jókaitól két kötetben A magyar nemzet történetét: bár Eszter lányunk még csak négy hónapos, nem árt gondolni arra, mi kerüljön a kezébe – érző, idetartozó embert akarunk faragni belőle. Ráleltem Menuhin könyvére, a jógázó muzsikus az Életreceptekben foglalta össze, mi igazán fontos egy hegedűs életében. Hogyan gyakoroljon, mit olvasson, mit egyen, miért fontos egyenesen járnia. Azt írja Bartókról: „zenéje emberfölötti és mennyet-poklot járó”. Milyen pontos…
Megvettem A jógi és a komisszárt Koestlertől; ez a nyughatatlan szellem mindennek mögé néz, mindenről lefújja a port, néha olvasás közben is kalapot emelek előtte. Van egy tanulmány a könyvben: Júda válaszúton; arra bizonyság, hogy ami nálunk övezi e témát, aligha minősíthető gondolkodásnak, inkább hisztériának.
S hogy a szót szó kövesse, elhoztam a Gondolat Mark Twainről kiadott könyvét. Üdül a lélek, amikor az egykori révkalauz ilyesmiket ír: „Vannak, akik a rangot imádják, mások a hősöket, egyesek a hatalmat, megint mások Istent, és vitatkoznak ezeken az eszményképeken – de a pénzt mind imádják.” No, persze ez se rossz: „Az igazság hatalmas, és győzedelmeskedni fog. Ez rendben is volna, csak az a baj, hogy nem így van.” Mark Twain szintén mögé néz mindennek, azzal a plusszal, hogy neki humora is van. Sokan azt hiszik, a „vicces” ember nem komoly. Az efféle komolyságokon lehet a legtöbbet röhögni.
Elhoztam Naipaul könyvecskéjét Eva Perónról és a National Geographic 2002. októberi számát. Volt benne néhány olyan kép, hogy szinte elállt a lélegzetem. Mennyi finomság a 18. dinasztiából való fáraó szobrában: a feleség jobb karjával átöleli ura vállát… Példázni lehet vele, mekkora szélhámosság azt állítani, hogy a művészet fejlődik, és vannak korszerű és korszerűtlen stílusok. Fejlődés? Hiszen még azt sem fejtettük meg, ki lehet, mi lehet az a rejtélyes szfinx.
A Koestlerét kivéve egyik sem volt több ezer forintnál, sőt a Naipaul csak háromszázba került: jobb helyen egy vacsora drágább, ám a könyveken hetekig lehet rágódni: én nem röstellem, hogy szellemi kérődző vagyok.

Március 16., csütörtök
Régen sokat jártam Ausztriában, az osztrák idegenforgalmi képviselet segített megismerni a tartományokat, de Karintia kimaradt közülük. Egy napot töltöttem ott csupán, megnéztem, milyen a villachi Kirchtag. Pedig nekem való világ lehet: kicsit alpesi, kicsit mediterrán, s mivel kétezer méter fölött mindig éreztem a magam kicsiségét – ha nem, akkor fenékre ültem vagy orra buktam –, így messziről mintha Karintiában jók volnának az arányok. No, persze az a tizennyolc év, amelyet Görgey Világos után kényszerűségből Klagenfurtban töltött, nem erről tanúskodik, és nem véletlen, hogy amikor turistatoborzásra jönnek Karintiából jól öltözött hölgyek és urak, ezt sosem említik.
Viszont biztatnak, hogy üljünk kerékpárra, isteni dolog bringázni a Dráva mellett és a több mint ezer tó körül, de meg is lehet állni, és lehajigálva minden ruhát belegázolni a kristálytiszta vízbe, ez természetes dolog errefelé. Ehhez én csak annyit fűznék hozzá, hogy aki odamegy, kerülje az égig érő sziklákat s a repülést és a vadászatot is: ezek nem magyar embernek való passziók. A vadászok itthon is folyton lődözik egymást, minek eltalálni egy derék, sertekalapos osztrák vezérigazgatót? A vízisí a Wörthersee-n kevesebb rizikóval jár.
Mindezt azért hozom szóba, mert megnyílt az Utazás, 2006 kiállítás, és ilyenkor gyermekké válok: lesem a standok prospektusait, nézem óriáskivetítőkön a szépen fotografált tájakat. Tudom, se hamarabb, se később nem jutok el Bali szigetére vagy Dél-Afrikába, viszont Karintia közel van. Hazahoztam hát a prospektusokat, lapozgatom őket, aztán majd lámpát oltok, és beleálmodom magam mindenféle tájba, bár félek, szembejön velem egy szocialista nógrádi vadász, és akkor sikoltva felébredek.