Leviatán

S z i g e t v i l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Gyakran alkalmazza a politikai retorika az utóbbi néhány évben a polgár, polgári kifejezést. Akik ezt kifogásolják, s e szavaknak egyenesen „politikán kívüli” jelentést szeretnének adni, szem elől tévesztik, hogy a polgár fogalom mindig politikai tartalmú volt. (Ugyanakkor tény, hogy a polgár szónak csak a politikai közösség – nemzet, állam, város, falu – összes tagjával együtt van értelme.) A polgár nem kerülheti a politikát, mint valami undok dolgot. A polgárlét racionális; szükséges hozzá a felismerés, hogy a politika képes megváltoztatni a környezetet, a családi életet, városaink arculatát, a talajt a lábunk alatt, a levegőt, amelyet belélegzünk, s számtalan példa mutatja, hogy képes megváltoztatni minket is. A modern polgár alapvető igénye, hogy befolyásolja a politikát, sőt, ha kell, megváltoztassa, mielőtt a fordítottja történik.
Az emberi társadalom históriáját úgy szokás szemléltetni, mint azt az utat, amelyen a káoszból, barbárságból a tökéletes állapot felé haladunk. A boldog beteljesedés a kommunisták számára a proletárdiktatúra, hovatovább az osztály nélküli társadalom; posztmodern felfogásban a liberális demokrácia, amelyet Francis Fukuyama szó szerint az ígéret földjének nevez. A legtöbb történelmi tan egyetért abban, hogy az eszményi társadalom megvalósítható eszményi polgárokkal. A kereszténység ezt nem hiszi, ezért a középkor embere számára e gondolat jószerivel idegen volt.

A polgári lét egyrészt anyagi és egzisztenciális szabadságot jelent, másrészt kötelességet: a közösség szabályainak betartását. A kötelesség és a szabadság első látásra ellentétes fogalmak, ezért folyton konfliktusba keverednek. A kérdés az: kitől, mitől vagyok szabad? A közösségen kívüli hatásoktól vagy magától a közösségtől? A régi világrend az előbbire, a humanista alapú gondolkodás – egészen a modern polgárjogi mozgalmakig – az utóbbira teszi a hangsúlyt. S mi a kötelességem? A humanizmus előtti ember azt felelte: lemondok a szabadságomról a közösség mind nagyobb szabadsága érdekében, ám ezt nem (csupán) kényszer hatására, inkább lojalitásból teszem.
S van egy harmadik, mára szinte elfeledett összetevője a polgár fogalmának: a közösség minden egyes tagja iránti szolidaritás, amely összefügg a közösség egésze iránti lojalitással. A szolidaritás lehet az a tényező, amely biztosítani képes a jogok és a kötelességek egyensúlyát. Az ebből adódó eszményi társadalom sajnos soha nem valósult meg a világ történetében, megmaradt metafizikai fogalomnak, aminek egyébként a keresztény hagyomány – többé-kevésbé egységesen – tekinti.
Az athéni demokrácia a polgár számára biztosította a fellebbezéshez, a házassághoz, a birtokszerzéshez, a hivatalviseléshez és a választáshoz való jogot. A liberális szemlélet legalábbis ezeket emeli ki, mivel csak az emberi jogok fejlődése érdekli. Pedig sokkal hangsúlyosabb volt, hogy a közösség felelősséggel ruházza fel a polgárt; hadba kellett vonulnia, védenie az állam jó hírét s adóznia a javaiból, ami nemcsak kényszert, hanem státusszimbólumot is jelentett.
Minden működő közösségnek van alaptörvénye, alkotmánya; hosszú tyúk-tojás viták folynak arról, hogy ezek megszületése hozza-e létre a közösséget (s akkor az állam, nemzet stb. csupán értelmiségi produktum), vagy a már létrejött közösségek első életjele az alaptörvény. Utóbbira szavaznék; Kr. e. 594-ben érett meg a helyzet arra, hogy megszülessenek Szolón törvényei, s a polgár fogalom jelentésének vizsgálatakor nem lehet közömbös, mi volt e jogi tettnek a fő motivációja. Arisztotelész így fogalmazza meg: „Látva pedig, hogy az államban gyakori a viszály, s a polgárok közül egyesek közönyösségből szeretik a dolgokat hagyni úgy, ahogy maguktól mennek, törvényt hozott ezek ellen, hogy aki a városban támadt belviszály esetén nem áll ki egyik fél mellett sem, polgárjogaitól megfosztassék és a közösségből kizárassék.”
Az első polgár fogalom főként nem gazdasági-egzisztenciális, hanem erkölcsi tartalommal bír: polgár az, aki részt vállal a közösség terheiből. A város (polisz) ügyeivel való foglalkozás a politika. Az apolitikus magatartás a polgári lét megtagadása. Mindehhez személyes tapasztalatokat kell szerezni, kimenni az agorára, elmondani a véleményünket, meghallgatni másokét, vitatkozni, állást foglalni. A szavazás a polgár ethosza; az állammal szembeni lojalitás pedig egyszerre létérdek és alapvető erkölcsi norma.
Minthogy a klasszikus feudális hierarchia a polgárosodás fő akadálya, a középkor polgár fogalmáról kevés szó esik; pedig a politikai identitásélmény, a haza, a nemzet (már a római populus is nemzetet, származási és politikai közösséget jelentett) gondolata nem hunyt ki a középkor századaiban. És ha a polgári létet közös felelősségnek tekintjük, a feudális rendszerben ezt a jobbágyság képviselte igazán, amely ugyan kevés jogban részesült, ellenben nagyon is tudta a kötelességét. A honvédő harcokban többnyire a paraszt ment elöl a kiegyenesített kaszával, a kora középkortól a kuruc időkön át a negyvennyolcas szabadságharcig, sőt tovább. Hogy mindez nem csak a nemesi parancsnak való kényszerű engedelmesség volt, azt a régi feljegyzésekből és a későbbi népénekekből kicsengő mély haza- és szabadságszeretet is mutatja.
E kor cáfolata a későbbi képzetnek, miszerint az anyagi önállóság tesz felelősen gondolkozó emberré. Persze nem képes senki anyagi függéshelyzetben polgárrá válni; s bár a XII. századi észak-itáliai városállamokban már létezett polgári identitás, csak a középkor végére erősödött meg a városi népesség, amikor az ipar és a kereskedelem komoly gazdasági tényezővé vált. Ettől az időszaktól a polgár fogalom jelentésében előrefurakszik a gazdasági egzisztencia igénye és napjainkig ott is marad. A polgár az önállóság és a szabadság szimbóluma lesz. A XV–XVI. századtól megindul a polgárság szédítő karrierje; a reneszánsz és a humanizmus jegyében pedig föllép a polgári értelmiség.
A humanizmusban az addigi istenközpontú világképet az archaikus kultúra emberközpontú szemlélete váltotta fel – antropomorf istenekkel vagy épp istenek nélkül. A humanizmus kijelölte a fennálló rendszerrel szembeni kritikus gondolkodás útját, ami a középkorban ismeretlen volt. Azonban – miközben fölmagasztosult – a polgár fogalma a degeneráció útján haladt tovább. Az önállósodással és a felsőbbség egyre nyíltabb elvetésével együtt a polgári forradalmak korában megszületett a felvilágosodás ideológiája, amely minden tekintélyt leparancsolt a trónról; az Istent legelőbb, hogy az emberi észt ültesse a helyére. A francia forradalom szörnyű „grand gouignol”, rengeteg vérrel. A végén már egymást fejezik le a forradalmárok; a jakobinusok a polgárok diktatúráját akarják megvalósítani. Kifordul önmagából a polgár fogalma. Athénban még a közösség szabadsága, itt már az egyén szabadsága a cél.
A szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszava csak azokra érvényes, akik egyetértenek a diktatúrával, a többiek hamar a vérpadon találják magukat. Ha a metafizikai felelősség gondolata elvész – ez Athénban, ha nem is keresztény értelemben, még megvolt –, a közösségben előbb-utóbb a káosz válik renddé. Dosztojevszkij mondta: ha Isten nincs, mindent szabad. A liberális felfogásúak szerint az állam kötelessége, hogy számukra jogokat biztosítson. A polgár okos, művelt, felvilágosult (tehát szekularizált), képes az érdekérvényesítésre. Ez a társadalom az erőseké.

Még ebben a században útnak indul egy másik polgári társadalomfilozófiai irányzat, a konzervativizmus Edmund Burke nyomán. Ez nem valami új ideológia; a konzervatívok föltételezik, hogy van a világnak eleve adott, jó rendje. Nem véletlenül származnak a puritán Angliából: azt mondják, az örök rendhez kell mindig visszaigazodni, mert a társadalom – az ember eredendő bűnössége miatt – folyton eltér ettől. A következő században a polgárság megerősödik és hierarchizálódik. A biedermeier korszakban a polgár már „kiműveltet” is jelent. Az átlag polgári család részt vesz a templomi szertartásokon, a szalonban eredetiben olvassa a klasszikusokat, megerősödik a mecenatúra; a kisasszony feltétlenül zongorázni tanul, ha botfüle van is. A francia forradalomban megindult szekularizációs hullám ellenhatásaként a vallásosság polgári eszmény lesz. A polgár önálló és felelős, közügyek iránt érdeklődő ember. A biedermeier csillogó, mint egy bécsi operett – de nincsenek igazi mélységei. A mélységben más van. Ott már ordas eszmék munkálkodnak; ismét küszöbön áll a káosz, a háborúk és barbárság kora.
A huszadik század főszereplői a totalitárius rendszerek. A kommunizmus kollektivista eszme, az egyes embert puszta termelőerőnek tekinti. Mint minden diktatúra, a kommunizmus is irracionálisan fölerősítette a felelősséget a szabadság rovására. S mivel Magyarországon a több mint négy évtizedes bolsevik hatalom mindent megtett, hogy tönkretegye a polgári középosztályt – amely a konzervativizmus letéteményese volt –, úgy szabadultunk fel az elnyomás alól 1989-ben, hogy közben elfelejtettük, mit jelent polgárnak lenni.
Vérbeli polgár nem tudja elviselni a diktatúrát. A diktatúra nem tudja elviselni a polgárt. A jakobinus diktatúra és a proletárdiktatúra egyaránt a tömegembert szereti. Ma a liberális diktatúra uralkodik a tömegkultúrában, a médiumokban, sőt a katedrákon, a parlamentben, és tömegemberré, egyszerű fogyasztóvá formálja azokat, akiknek polgároknak kellene lenniük. Függetlenséget hirdet, közben függővé tesz.
A fogyasztó nem akar adni, csak kapni; rosszul van, ha nem kap. Szabaddá akar válni a közösségektől, amelyek – érzi – kötelességeket rónának rá, ezért egyre tágabb identitásokat keres magának: „européer vagyok”, „világpolgár vagyok”. Globális, sőt planetáris tudatról beszél, közben fogalma sincs, hogyan hívják a szomszédját. A művi identitások persze nem korlátoznak. A liberális tömegember csak a jogaira kíváncsi, és ez a szemlélet mélyen beivódott a posztmodern társadalomba. A társadalomtudományos közvélekedés félelmetes maradiságnak tartja a felelősségek hangsúlyozását. A felelősségfóbiát persze az is táplálja, hogy még sokan emlékeznek a totalitárius rendszerekre. Az államot fölöttük álló hatalomként képzelik el, amelytől meg kell védeniük magukat; a lojalitás – a magyar társadalomból legalábbis – szinte kiveszett.
A polgár nem tagadhatja meg a szolidaritást a közösség egyetlen tagjától sem. Tragikus következményekkel jár, ha nem vesszük észre, hogy a szolidaritás nem valamiféle erkölcsi többlet, hanem a társadalom létfeltétele; s hogy az állam általunk létrehozott rend, amely egyszerre korlátoz és véd bennünket.

És mi az ideális társadalom? A keresztény hagyomány ismeri ezt, s az egyház – bár sok súlyos bűnt követett el a történelem során – hivatásának tekinti, hogy ezt bizonyítsa, azaz: alternatívát, egy másfajta szociális valóságot mutasson fel. Hobbes, az amúgy materialista polgári filozófus Leviatán című művében utal a következő bibliai textusra: „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok… Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, amelyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek; és amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; amelyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alább valónak nagyobb tisztességet adván, hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint” (1Kor. 12.). Itt pontosan a helyére kerül a származástól és társadalmi állástól független szolidaritás, a biztos és közös identitás, a felelősségvállalás, a lojalitás. Természetesen az egyházról, azaz a Krisztusban hívőkről van szó, de Hobbes azt mondja: ez az eszményi közösség, erre a mintára kell szervezni a társadalmat is. Más kérdés, hogy lehetséges-e; a lényeg azonban nem ez, hanem a minta, amelynek megközelítése, a felé való törekvés biztosan lehetséges. A hívő ember nyilván kettős állampolgár: van „mennyei” identitása, ugyanakkor szükséges, hogy felelősen részt vegyen a társadalom életében. És mi lesz a jogokkal?
Egy másik bibliai idézet mutat rá a státusra, amelyből a transzcendens megalapozottságú, teljes emberi lét a jogait nyeri: „azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef. 2., 19.).