Megélhetési lázadók

Ismert pszichológiai kísérlet: a kontrollcsoport tagjainak vonalakat mutatnak, egy hosszabbat és egy rövidebbet. Az alanyokkal előzőleg egyeztet a kísérletvezető – egy kivétellel, akinek sejtelme sincs a kísérlet céljáról. A beavatottak határozottan állítják a rövidebb vonalról, hogy az a hosszabb, mire a beavatatlan – némi tűnődés után – szintén hosszabbnak véli a rövidebbet. Ez az egyszerű játék az úgynevezett csoportnyomás illusztrációja. Olyannyira működik, hogy a mai baloldali sajtótechnika lényegét képezi: a fogyasztók bármily bődületes oktalanságot elhisznek, ha azt többen és többféleképp mondják igaznak.
Nemrégiben Bolgár György megbeszélte Tamás Gáspár Miklóssal: lapunk szomorú szokása, hogy kíméletlenül kritizálja a kormányt, bezzeg az ellenzék égbekiáltó gazságaira egy szava sincs. A balsajtó azonban bátran piszkálja a kormánykoalíciót is, ami ékes bizonyítéka függetlenségének. A vándorfilozófus és a pornókönyvíró végül megegyezett, hogy ők a közírói erkölcs letéteményesei, csak hát nehéz a harcuk a züllött, szervilis konzervatív sajtóval szemben. Idekívánkozik az Index-főszerkesztő Uj Péter nyilatkozata is: „Majd ha a Magyar Nemzetben olyan kritikus írások jelennek meg a jobboldali kormányokról, mint amilyeneket én írtam a Horn-kabinet idején, akkor vitathatják a függetlenségemet.”
A balliberális önképhez a függetlenség oly szorosan hozzátartozik, mint archoz az orr. A liberális addig liberális, amíg a lehető legtágabb függetlenséget képes kivívni. Csakhogy e függetlenség anyagi fedezetét már rég az exkommunista hatalmi tömb biztosítja számára (ezért a balmédia munkásai valóban nem élnek roszszabbul, mint négy éve). A függetlenséget pedig folyton demonstrálni kell, ezért ver be akkorákat az Index az MSZP-nek (lásd a tavalyelőtti szocialista kampányértekezlet – kétségkívül impozáns – leleplezését).
Mikor ez a ronda Mucuska-ügy a köztudatba robbant, az is kiderült: az első információkat Gyurcsány Ferenc kottyintotta el a baloldali lapok vezetőivel tartott baráti megbeszélésen. Persze nem a kottyintás érdekes, hanem ezek a baráti megbeszélések. Mi sem természetesebb: a független médiumok képviselői olykor barátilag beszélgetnek a kormányfővel. (Ez a kísérletvezetővel való egyeztetés motívuma.)
Magyarország XXI. századi történetében – ebben az őrült, gusztustalan és permanens kampányidőszakban – a sajtóé a főszerep. A baloldali tömb, melybe az SZDSZ boldogan beolvadt, médiumain keresztül érvényesíti a hatalmát. A liberális média felszíne mutat némi változatosságot (egyrészt a gyönyörködtetés, másrészt a hatékonyabb meggyőzés végett), de eszközeit, célját és személyi állományát tekintve lehangolóan egynemű és hierarchizált. Rétegei közt szabad az átjárás: nem egy újságíró az egész baloldali médiavilágot bejárta már: például az MSZP-kritikus Uj Péter félállásban az MSZP közeli Népszabadság publicistája. E sajtómunkások egymástól vesznek át információkat, a csapatjátékok szabályai szerint haladnak a pályán, szól az egyik, kontráz és kiegészít a másik; a hajrába pedig beszállnak a bulvár- és életmódmagazinok is. A munkát elosztják baráti beszélgetéseken.
Moldovát vagy Hofit annak idején nagyon bátornak hihettük rendszerkritikus megnyilvánulásaik miatt. Persze, hogy maguk az elvtársak működtették őket, többek közt azzal a céllal, hogy szövegeikre figyelve szabadnak képzeljük magunkat. A feudális királyok és főurak is tartottak udvari bolondot, aki olykor kiölthette rájuk a nyelvét. A balliberális sajtómunkások a jelen rezsim csörgősipkásai. Beismerik a kormány egyes bűneit, de gyorsan rámutatnak, hogy az ellenzék még kutyább; kormánykritikájuk többnyire nem más, mint a túloldal mocskolásának apropója. Az Index a jelenlegi plakátkampányt elemezve megállapította, hogy a Fidesz opusai tartalmaznak túlzásokat, majd kimutatta, hogy az MSZP plakátjain szinte kizárólag hamis állítások szerepelnek; végül aztán 1:1-re értékelte a csúsztatási versenyt. S tudjuk: ha Gyurcsány rusnya módon szerezte a vagyonát, ugyanezt el kell mondani Orbánról is. Nem baj, hogy nem igaz. Mikor Para-Kovács Imre, a „liberális jómunkásember” megállapította, hogy eléggé undorító módon verte át az MSZP–SZDSZ-koalíció a kórháztörvényt, rögtön hozzátette: mindez semmi az előző kormány „horthysta” módszereihez képest. Így kell ezt csinálni.
A nyolcvanas években még újszerű volt az a pikírt, orrhangú stílus, ami máig virágzik a ballib nyelvi kultúrában (obligát szóviccek, anyagcsere-komikum, trágárkodás stb.). Tóta W. Árpád írásai például olyanok, mint megannyi használt papír zsebkendő. Megrendítő morális ürességről árulkodik mindez; főként ha hozzávesszük, hogy a polgárpukkasztó burzsoák, punk entellektüelek mögött jól fésült és jól szervezett politikai konszern dolgozik. Ez már rég nem rock and roll, nem is underground; a kánonon kívüliség a kánon része lett. A liberalizmus uralomra jutott, így önmaga cáfolatává lépett elő. Uralkodni pedig csak diktatórikusan képes. Heller Ágnes posztmarxista filozófusnő helyesen állapította meg, hogy a fundamentalizmus nem más, mint a saját szisztéma egyedül érvényes voltába vetett hit. Ez épp rá és a balliberális nyájra igaz: senkitől se félnek jobban, mint a nem liberálisoktól. Modern jakobinizmust láthatunk, vad önkényuralmi attitűdöt. Egy a nyáj, egy a pásztor, s a hangadók a megbélyegzés és kiközösítés nyaktilójához taszigálnak bárkit, aki ellenvéleményt képvisel. A „független balos értelmiségi” kizárólag a liberálfundamentalista dogmákat fújja, tetszés szerinti változatokban. Kötelező számukra a megalkuvás nélküli egyházgyűlölet, a fóbiás antikonzervativizmus, s persze a polgári sajtó iránti hideg megvetés. Mindez a kezdeményezésre való készségnek, az értelmiség eredeti rendeltetésének mond ellent. A „független balos értelmiségi”, ha szigorúan vesszük (vegyük szigorúan): nem független, és nem értelmiségi. S ha még jobban megnézzük, még csak nem is balos.
A diktatúra zsoldosai ráadásul szakmányban fasisztázzák, nyilasozzák lapunkat. Megyesi Gusztáv egyenesen azt írta az ÉS-ben: a Magyar Nemzet nem újság, és nem újságírók írják. Nos, a magam részéről egyetlen jobboldali politikussal sem találkoztam még; senki nem akarja meghatározni, miről és hogyan írjak, ezért két percre sem cserélnék Megyesivel. Egyébiránt a Magyar Nemzet – legutóbbi értesülésem szerint – az egyetlen konzervatív politikai napilap, szemben egy ragyogóan felszerelt médiaarmadával. Ilyen viszonyok közt kell a kormány tevékenysége fölött a nyilvánosság napi kontrollját biztosítania. Magyar Nemzet híján pillanatok alatt kibontakozna a totális véleménydiktatúra. Ezért talán megbocsátható, ha nem szállunk be a Fideszt gyalázó kórusba.
Mifelénk az újságírók nemigen kapnak díjakat, azokat főként a liberális értelmiség adogatja egymásnak – igaz, évente egy díszjobboldalit behívnak a körbe, de vele nem egyeztet a kísérletvezető. Olyan fizetéseket sem kapnak a konzervatív újságírók, mint túloldali kollégáik (a jobboldalon csakugyan rosszabbul élnek, mint négy éve), s a hazai médiastruktúra a mobilitásukat is igen szűkre szabja. Azonban a valamirevalóság egyik jele épp az, ha a korszellem destruktív vonásaival szembe mer haladni egy ország, egy nép, de legalább egy lap. Ezért jó konzervatív újságírónak lenni.