MI A MAGYAR?

Mi történt az első „Talpra magyar!” kiáltás után?, annak hagyományait úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket.
De mit csináljunk ennyi talpra állított magyarral? A talpra állt embernek ellenlábasai is támadnak.
Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, bűnbocsánat, jobbágyhűség, honszerelem, bátorság, s az mind ezen az egy napon született.
A huszonöt év előtti napok dicsősége nem melegíti már szívemet, de az eredmény a hideg önbíráló előtt is örökké nagy marad: a nép felszabadítása a jobbágyság alól.
Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt márczius 15-dike: ismerjük el, hogy szükséges nap volt!
Szükség volt egy napra, mely félretaszítsa a törvényhozás ócska klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön, rendkívüli nyilvánulás által szakítson a nemzet a múlt balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Előtte állt a galicziai példa, hogy mire képes egy elnyomott nép, ha az absolutismus véres eszközéül akarja használni. A lengyel gyász a múlt év tanulsága volt, s nem lehetett tudni, hogy ugyanaz a hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra?
Sietni kellett, és aztán követelni egyszerre mindent, amihez a nemzetnek joga van, ami életének föltétele. És követelni azt egyhangúlag.
S az egyhangú követelés sikerült, győzött, csak hang volt, nem követte vér, mégis diadal termett a nyomán. Az országgyűlés elfogadta azt, amit a pesti közpiaczok zászlóikra írtak, s a király szentesítette, amit az országgyűlés elfogadott.
De nem ment az olyan simán. […]
Huszonöt év! Egy század negyedrésze! Kimondani is sok, hát még átélni! Hát még úgy átélni, ahogy mi éltünk! Annyi országos csapás, rémület, iszonyat, küzdelem, hiú remény, kétségbeesés, elfásulás, újra ébredés, újra lefekvés, veszteség, megpróbáltatás után! […] Egy csoport gyermek, ki belekap a sors gépezetébe, egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek, koszorúzott alakok a bitófán.
És mégis dicső nap volt ez! Mert a népet ez szabadítá fel, s a nemzet millióit ez tette honpolgárokká, a verejtékük által áztatott föld uraivá.
Minden búzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848 márczius tizenötödikének emlékét dicséri, ahogy a néphit szerint minden egyes búzaszem hegyére oda van nyomva a „Patrona Hungariae” szent képe.
A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk vérben és vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbike: eltemetett nagy férfiaink. […]
Bizony nagy ára volt e napnak! De a győzelem, mit meghozott, még e nagy árnál is nagyobb.
E naptól számítja felszabadítását a magyar nép.
Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda magukat.
(Jókai Mór: Huszonöt év múlva [1873])