(mi nemzetközi…)

Én nem tudom, miért öltöztél ma ünneplőbe – mondta Esztike Tárnoki néninek. – Hiszen se november 7., se pünkösd… – Az öreg hölgy ugyanis orchideákkal díszített second hand pongyoláját viselte, amit túlzottan engedékeny szem akár nagyestélyinek is nézhetett. – Vagy templomba készülsz? – feszítette tovább a húrt a dédunoka, aki november 7-ét azért említette, mert a dédi 1917-ben éppen ezen a napon született. Tárnoki néni elmosolyodott. „O. V.-t szokta pünkösdkor megszállni a lélek, nem engem – mondta szelíden. – Őt, aki akár csuhába bújna, hogy megnyerje a választásokat.”
Mindez a kettőjük között zajlott ideológiai vita epizódja volt. Az öreg hölgy, aki hajdan, még bérszámfejtő korában elvégezte a marxista–leninista estit, természetesen képzettebb volt a hároméves Esztikénél, aki érvek híján nemegyszer zsigeri ösztöneire hallgatott. Miként most is, amikor elpityeredett, és azzal vágott vissza a dédinek, hogy Gy. F.-et magában vörös kakadunak nevezte. „Mondd csak ki hangosan, mire gondolsz – nézett rá szeretettel Tárnoki néni. – Vegyél példát rólam. Én büszke, bátor, haladó baloldaliként mindig híve voltam az egyenes, férfias beszédnek.” „Jó – mondta Esztike –, akkor Gy. F. egy kakadu.” „Na látod! Kimondtad, megkönynyebbültél. Ma este nem nézheted a Helyszínelőket. Ez a válaszom. De ne bőgj! Felelek a kérdésedre: azért vettem fel az ünnepi pongyolát és a magasított talpú posztópapucsomat, mert ma van a nemzetközi nőnap. Húzd ki magad! Van nálad zsebkendő?” „Nincs” – hüppögte Esztike, aki pillanatnyilag úgy érezte, hogy a Helyszínelők nélkül nem tud élni. „Akkor itt van az enyém – mondta a dédi. – Na jól van! A Miami helyszínelőket nézheted, de a New York-iakat nem.” Esztike kifújta az orrát. „Köszönöm – mondta. – Mi az a nemzetközi nőnap?” „Egy olyan ünnep, amit kiherélt a rendszerváltozás. Persze fogadok, hogy idén a Fidesz is csipkedi magát, bár semmi esélye. Nekem aztán jöhetnek a nőtagozattal meg a hagyományos női szereppel. Hát akarok én abortuszt?” „Nem” – ismerte el Esztike. „Na látod! A szocialisták mindig tudták, mi jár a nőknek. Nem volt olyan eldugott kis üzem, hivatal, mintagazdaság az országban, ahol az üzemi négyszög ne köszöntötte volna virággal a lányokat, asszonyokat.” „Mi az az üzemi négyszög?” – kérdezte Esztike. „Az igazgató, a párttitkár, a szakszervezeti titkár – itt Tárnoki néni egy pillanatig elbizonytalanodott – és a KISZ-titkár elvtárs.” „Szép lehetett” – ábrándozott Esztike, aki végső soron ő maga is nő volt.
„Ne búsulj – simogatta meg a fejét Tárnoki néni. – Én póttagja voltam a kerületi nőtanácsnak. Most felélesztem a hagyományt: kihelyezett nőtanácsülést tartunk a Fini-miniben mi hárman: én, Timi meg te. Ha nincs kifogásod.” „Nincs” – ragyogott fel Esztike arca. Valójában békülékeny lélek volt, csak a választási láz elragadta olykor. „Néha az jut eszembe – mondta ábrándosan Tárnoki néni, amikor lecsúsztak a Fini-minibe vezető csúszdán –, mekkora öröm lenne, ha ezen a napon személyesen Hiller Pisti köszöntene fel, ha már Hornról és főleg Kovácsról nőként lemaradtam. Arra már gondolni sem merek, hogy egyszer hárman jönnének el: Hiller, Gyurcsány és Kóka Jani. Az számomra maga lenne a csoda, a Szentháromság.” És a csoda majdnem bekövetkezett. A Fini-miniben ott szorongtak a kerületi MSZP küldöttei, élükön özv. Mágocsi Ernő elvtárssal, domain nevén Vörös Székfűvel, aki vörös szegfűvel köszöntötte Tárnoki nénit, és puszit akart adni Esztikének.
„Tudom, hogy ön, Ördöglovas és becsületben megőszült, fiatalokat megszégyenítően haladó hölgy többet érdemelne. De itt van az Ifjú Baloldal meg minden más platform és tömörülés képviselője, és elhoztam a felsőbb pártvezetés üdvözletét is. Hiller Pisti a kézcsókját küldi. Mai jelszavaink: Éljen a nemzetközi nőnap! Éljen Ördöglovas! Éljen Tárnoki néni, aki a populációba való beágyazódottságunk sarokköve, aki simán meg fogja nekünk nyerni az áprilisi választásokat, aki semmi pénzért nem feküdne össze a Fidesszel. Fiúk, emeljétek vállatokra példaképünket, magam is emelném, de sajnos az idegzsábám miatt én nem tudom…”