Milosevics első célpontja a Vajdaság volt

A Milosevics-korszak érzékeny veszteségeket okozott a vajdasági magyar nemzeti közösségnek. Mintegy ötvenezerrel csökkent lélekszáma, szembe kellett néznie jogai módszeres leépítésével és az egyre erősödő, nyílt nemzeti türelmetlenséggel. A következmények ma is érezhetők.

Milosevics él, és élni fog. Még sokáig. Azt a gonosz szellemet, amelyet a nyolcvanas évek második felében kiengedett a palackból, nem lesz könnyű visszaparancsolni. Tovább mérgezi a népek közötti kapcsolatokat és az emberek lelkét. Tetteinek hatását most is érzik és érezni fogják a térség, elsősorban az elszigetelt Szerbia-Montenegró elszegényedett lakosai. „Műve” nélküle is hat tovább. Nézzünk csak szét a szerb belpolitikai színtéren. A fél ország támogatja azokat a pártokat, amelyek milosevicsi célokat követnek. De tekintsünk távolabbra is. Az általa megindított széthullás folytatódik, mindenki, aki csak teheti, menekülne Szerbiából, amelyben halála után dicsőül meg igazán – nemzeti hősből már-már szent lesz – az a politikus, aki mérhetetlen szenvedést okozott még saját nemzetének is, nem beszélve az azonos vagy hasonló nyelven beszélő szomszédos népekről vagy éppen az albánságról és a magyarokról. Crna Gora heteken belül távozhat, Koszovó függetlensége pedig szintén csak idő kérdése. A válság ott ér véget, ahol kezdődött: Koszovóban. De ezzel véget ér-e? S ott ér-e véget?
Egyáltalán Koszovóban kezdődött-e? A délszláv válság Újvidéken lépett át a politikaiból abba a szakaszba, amelyben már az expanziós, területszerző, nacionalista politikával a nyílt erőszak is párosult, s amely aztán már megállíthatatlanul kegyetlen vérontásba torkollott, egyik háborúból a másikba lépve.
A Vajdaság volt az első célpontja a nacionalista hadjáratnak, amelyet akkor még tüntetésnek, forradalomnak becéztek, de amelyen már megjelentek az erőszakot hordozó jelképek, jelszavak s maga a feltüzelt nacionalista tömeg is. S maga az erőszak is. A Vajdaság volt az első áldozat, s akkor még úgy gondolták, hogy a soknemzetiségű tartomány feláldozásával csillapíthatják Milosevicsék étvágyát. Tudhatjuk a történelemből, hogy ennek mindig az ellenkezője történik.
A Vajdaság leigázásával precedenst mutatni Koszovó kérdésére és büntetni az északi tartományt, mert nem szolidáris Szerbiával Koszovó ellenében, csak ürügynek tekinthető. A cél a kizsákmányolás volt. A Vajdaság megalázása és kifosztása nélkül ugyanis Szerbia nem viselhetett volna háborút. Ha akkor a hatalmak a gazdag – s nem mellékesen: olcsó élelmiszert adó – tartományt kiveszik az agresszor kezéből, gazdaságilag hamar megroggyant volna a háborúk terhe alatt.
Szerbiában a Vajdaság, a Vajdaságban élő nemzetek közül pedig a magyarok szenvedték meg leginkább a háborúkat. A számarányukat sokszorosan meghaladta a besorozott magyarok száma. Eleinte lojális polgárokhoz illően – főleg a falvak törvénytisztelő magyar fiataljai – eleget tettek a behívóparancsoknak, sok esetben nem is tudták, hová viszik őket. Később növekedett az ellenállás, majd nyílt engedetlenségbe csapott át. Ám a rezsim nem engedett. Erőszakos sorozások következtek, amire az egyetlen lehetséges válasz a tömeges menekülés volt. Pontos adatok természetesen nincsenek, de félszázezerre teszik azok számát, akik elfutottak Szerbiából. Nemcsak a katonai behívó elől, hanem az elviselhetetlen háborús hangulat, a tobzódó nacionalizmus tette számukra elviselhetetlenné az életet. Kevés azoknak a száma, akik gazdasági okokból vágtak neki az útnak. Többségük Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra vándorolt.
S hogy visszatérjünk az írásunk elején említettekhez, miszerint a Milosevics-rezsim tetteinek következményei messzire nyúlnak, az akkor elmenekült magyar fiatalok később magukkal vitték családjaikat. Vagy gyerekeik már másutt születtek meg. A vajdasági magyarság legproduktívabb része távozott akkor. Következménye pedig, hogy nincs elég gyerek a vajdasági magyar iskolákban. Az erőszakos mozgósításokat a rezsim a csendes etnikai tisztogatás eszközének tekintette. S hogy ne is jöhessenek vissza, gondoskodtak róla a bíróságok, amelyek annyi év után sem hoztak megnyugtató döntést a „katonaszökevények” elleni eljárások megszüntetéséről a meghirdetett közkegyelem ellenére sem.
Ám nemcsak ilyen, hanem egészen nyílt, erőszakos etnikai tisztogatások is zajlottak. A legkegyetlenebb példa erre a szerémségi Herkóca esete, ahol súlyos retorziókkal kényszerítették menekülésre a horvátokat, de a magyarokat is. (Akik ezekben a bűncselekményekben részt vettek, azok felelősségre vonása helyett mostanság kaptak újabb lehetőséget a köztisztségek vállalására.)
A tartomány autonómiájának megszüntetésével a magyarság jogainak egy egész sorát vesztette el, számbelileg meggyengült, s mindennek tetejében olyan drasztikusan megváltoztak az etnikai arányok, hogy az asszimilációval szembeni harc még kilátástalanabbá vált. Ehhez pedig párosult az iskolarendszer leépülése, ami viszont a beolvadásnak lehetett volna a legnagyobb gátja. S itt bezárul a kör. De nem lennénk egészen pontosak, ha csak arról beszélnénk, hogy a milosevicsi időszak milyen károkat okozott a vajdasági magyaroknak. Mert „Milosevics” még maradt. Maradt az agresszív nemzeti türelmetlenségben is. A gyűlölködésben. Maradt a magyarverésekben. De maradt a megkülönböztetésekben, ha munkára pályázik a fiatal. És észlelhető ez az élet más területein is. Maradt a privatizáció rejtett etnikai szempontjaiban.
A Szerbia vereségével véget érő háborúk újabb megpróbáltatásoknak tették ki a vajdasági magyarokat. Elkeseredett, frusztrált menekültek tömegei érkeztek a Vajdaságba, sokan azzal a komolyan vett ígérettel, hogy majd itt megkapják a magyarok házát. Zaklatásokról adtak hírt akkor a vajdasági magyar médiumok. Több eset azóta sem nyert jogállamhoz illő rendezést.
A vajdasági magyarok is szerették volna, hogy az ellenük is elkövetett bűnök felett a hágai törvényszék ítéletet mondjon. Elégtételt adjon a sok szenvedés után nekik is. Meg biztosítékot, reményt a jövőre nézve, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő büntetlenül. Mert ezért alakult a törvényszék, azért öltek bele annyi milliót. Azért az ítéletért, ami örökre elmaradt.