Sopianae, Quinque Ecclesiae, Pécs…

Pécs Toller László kedvenc vörös nyakkendője ellenére és a „Balkán kapujaként” is európai kultúrváros (A Balkánt egyébként leginkább az ítéli meg fintorogva, aki nem ismeri…). Akárhogy és akármiért is főzték ki a döntést a politika boszorkánykonyhájában, a szintén alkalmas ellenjelöltek bánatára, a kétezer éves Sopianae, ahol 1367-ben Nagy Lajos király megnyitotta az ország első egyetemét, méltón képviselheti Magyarországot 2010-ben, mint Európa kulturális fővárosa.

Pécs: gondolkodásmódbeli különbség. Ezt maguk a pécsiek talán kevésbé érzik, mint azok, akik egy délután megérkeznek a városba. Pécs az a magyar város, ahol a félóránként közlekedő busz megállójában toporgó ideges és türelmetlen pesti ember megtanulhatja, hogy nincs hová sietni, úgyis odaér, és ha már ráér élni, nyugodtan kiélvezheti az étel ízét, a villányi bort vagy a kávét a Virágban, amely a legjobb stratégiai pont a városhoz – elég belefülelni négy-öt halk beszélgetésbe a Széchenyi téri cukrászda vasárnapillatú csöndjében, hogy Pécs mesélni kezdjen magáról.
(Ha csak ezt a nyugalmat tanulja majd a mindezt rég elfelejtett, egyre inkább amerikanizálódó, plazákkal és gyorsetetőkkel teleszórt Európa is 2010-ben, már megérte.)
„Ebből élünk” – mondja kis gondolkodás után a középkorú pécsi polgár egy pohár villányi kékoportó felett a Papucs borozóban este, amikor a pécsi lelkületről faggatjuk, és arról, hogy miként van az, hogy a Széchenyi téri Art Café pincére előző nap kiszaladt a szakadó esőbe MÁV-menetrendet szerezni nekünk valami szomszéd várból, mert épp arra volt szükségünk – persze ott ragadtunk, mert Pest a dzsámi melletti fügefa alól buta pokolnak tűnt.
„Itt több száz éve több nemzetiségnek kell együtt élnie, hát nem volt más választás, meg kellett tanulnunk a toleranciát. Most meg részben a turizmusból élünk. A vendégre figyelni kell” – mondja, aztán kortyol, míg a szomszéd asztalnál a világot váltja öt-hat egyetemista egy halom százforintos zsíros kenyér és több üveg Szalon sör felett. Valamelyik kiállításról társalognak, és nem az a lényeg, hogy melyikről, hanem maga a téma, amely az asztalra csapások és a hangerő intenzitásából kiindulva lemossa az aktuális mobiltelefontrendek kérdését a napirendről. Milyen megnyugtató.
„Nem is tudtam, hogy megnyertük a kulturális főváros pályázatot, nem nézek tévét és nem olvasok már újságot” – gondolkozik el a pécsi polgár. „Az elején ez a színházi találkozó (a POSZT) is úgy volt, hogy nem tudtuk, mi történik, csak azt láttuk, hogy rengeteg ember van a városban, és jól érzi magát” – teszi hozzá.
Ami azt illeti, Pécsett az ember tényleg jól érzi magát. Amikor túlesik a híres dolgokon, a dzsámin, a Csontváry- és a Zsolnay-múzeumon, az érthetetlen okokból bedeszkázott Zsolnay-kúton meg a székesegyházon és az ókeresztény sírkamrákon, a magyar, horvát, német és török kultúra metszéspontja, Pécs még mindig bőven kínál gondolkodni- és látnivalót. Gondolkodnivalót például arról, hogy miként lehetséges ilyen virágzó, a múltban gyökerező és talán a jövőbe vezető kultúra ott, ahol az imént említett vörös nyakkendős, Zsolnay-kút bedeszkázós Toller László regnál a városházán, a polgármesteri hivatal szomszédságába odahányt McDonald’s fölött, aki most talán azt hiszi: Pécs miatta kultúr(fő)város. Pedig dehogy.
Tollertől jobb továbbsietni.
A kevéssé ismert Jakováli Hasszán-türbe felé, ahol a nyár közepén lélekbe maróan gyönyörű a fény. A mellette berendezett múzeum tárgyai többet mesélnek a török korról, mint ezeroldalnyi történelem – és érti már az ember a törökpártiakat, akik inkább kiegyeztek a pasával, mint hogy a Habsburg-trónért vérezzenek meg a császárért, aki egy győztes csata után odébb, a Partiumban eladta Váradot. A török rombolt, de rögtön épített is, és míg a pécsiek, úgy látszik, túltették magukat a megszállás okozta traumán, Budán nagyon nagy lehet még a düh, legalábbis abból ítélve, hogy lassan szétrohadnak a törökfürdőink… Pécs, a nagy túlélő, az örök egyetemi város, ahogy a Virág cukrászdában mesélő nyolcvannyolc éves asszony mondja, részben kényszerből lett az, ami: „Magunkra voltunk hagyatva, hogy legyünk. Az, hogy a város távol esett a magyar fővárosoktól, Pozsonytól és Budától, hogy több nemzetiség lakja, a történelem során egyedi kultúrát eredményezett”.
Látványosan épülnek itt egymásra a korok a II. században alapított római Sopianae egykori vízvezetékének nyomaitól a jelenkorig, a Jelenkor Kiadóig. 1009-ben Quinque Ecclesiae („öt templom”, Fünfkirchen, Pécs) a püspökségek egyike lett, a bencések után pedig a domonkos rendiek is megérkeztek, akik 1238-ban alapítottak kolostort. Nagy Lajos egyetemének alapító okirata a bécsi egyetemének pontos másolata. A Barbakán-kertben a rossz sorsú Janus Pannonius püspök emléke dereng fel, ott a mandulafa, és virágzik a télben, a török korról pedig a magyar városok közül Pécsett tudhat meg a legtöbbet az ember – élő kultúra volt itt Korán-iskolákkal, fürdőkkel, dzsámikkal, mígnem 1664 februárjában Zrínyi Miklós parancsára a „török” várost felégették. A „pogány” által földi paradicsomnak nevezett Pécsből szinte semmi sem maradt – a pusztítást Badeni Lajos hadai fejezték be 1686-ban. II. József alatt az összeírók 1474 házat találtak a városban, az összlakosság 8853 fő volt – aztán egyre nagyobb számban települtek be a németek és a horvátok. Erről a korról már a várostörténeti kiállítás is mesél, amelynek egyetlen hibája, hogy a magyarázó feliratok a Kádár-korból származnak. Most 2006 van. Négy év van rá, hogy lecseréljék őket – a történelemhamisítás nem túl európai dolog.
Mindenesetre Pécsett már 1839-ben volt kőszínház (ahogy a szintén helyi illetőségű Burzsoá Nyugdíjasok zenekar évekkel ezelőtt kifejtette Bunkó pestiek című opusában: „Nemzeti színházat akartok? Pécsett már régen van…”). 1846-ban Liszt Ferenc fontosnak tartotta, hogy Pécsett is adjon hangversenyt, a XIX. század közepére ugyanis a város óriásit fejlődött. Az aranykort megakasztotta az első világháború, amely után Pécset a szerb megszállók pusztították 1921-ig. Aztán, mint mindig, megint élni kezdett. Negyvennégyig. „Mohács felett egy délután narancssárgára festette az eget valamelyik nagyhatalom légiflottája. Néztük, mi lehet az, hallani lehetett az ágyúzást, de Pécs végül megmaradt védett városként. Amikor bejöttek az oroszok, döglött lovakat és disznókat daraboltak az orvosi egyetem dísztermében, hogy hónapokig tartott a bűz. Az épületnek egyetlen szárnyát nem dúlták fel, azt, amelyiknek az ajtajára Lissák professzor lengyel felesége kiragasztott egy cirill betűs papírt, hogy ide nem szabad bejönni. Ez elég volt nekik” – meséli a nyolcvannyolc éves aszszony. „Beütötték baltával a püspöki pince hordóit is, hogy a helyiek térdig jártak a miseborban, és katolicizmus ide vagy oda, vödörrel siettek kimerni a bort, mert az mégsem járja, hogy csak úgy elfolyjon” …
„Baranyából mindig vittek valakit. A pécsi zsidókat először. Eltűnt az utca fele. Nem sokan jöttek vissza. Aztán a svábokat” – meséli tovább a gusztustalan huszadik századot, amikor még azt is sikerült elérni, hogy egy időre átjárhatatlan határt húzzanak a titóista Jugoszlávia felé, mert a határrendezőket soha, sehol nem érdekli, hogy a család másik fele odaát van.
Igen, a huszadik századból Pécsnek is kijutott, csak éppen, mint a török alatt, túlélte saját történelmét, és magába rétegezte az idővel.
Bármerre megy a látogató, a kövek és az emberek is mesélnek a városról, amely a gondok ellenére szemmel láthatóan virágzik, legalábbis kulturálisan: nemcsak a galériák, a színház, a mozik, az egyetemi kultúra, a klubok, a kisvendéglők, a borozók, az itt élő és alkotó számtalan művész miatt, hanem mert Pécs – más városokkal ellentétben – képes a mindennapok részévé tenni saját kultúráját.
Nem vár 2010-ig, mert már rég abból él – amennyire tud.
„A munkanélküliség a legrosszabb – veszi vissza a szót a középkorú pécsi polgár –, de ha lesz ez a kulturális főváros dolog, talán akad munkahely is, építkezésen, itt-ott.”
„Egyébként is van itt mit nézni,” és sorolja, a modern képtárat Gulácsyval, a püspöki palotát, hogy itt kezdett Weöres Sándor, itt tanított Várkonyi Nándor, és a pécsi polgár kihúzza magát…
„Megérdemeltük ennyi év után, hogy odafigyeljenek ránk” – nyugtázza az idős asszony, és mosolyog.
Megérdemelték. Mert Pécs, az örök túlélő, az értékteremtő maga a régi Európa. Egy élhető város – a metropolisok között a polisz.