Papp László a világ egyik legismertebb magyarja. Nem bokszolója vagy sportolója: magyarja, szűkítés nélkül. S ehhez az (el)ismertséghez osztatlan szeretet és népszerűség járul, amely még inkább rejtélyessé teszi az ügyet. Pedig a nyolcvan esztendeje, 1926. március 25-én született és 2003. október 16-án elhunyt Papp László fiával, valamint özvegyével, Erzsébet asszonnyal beszélgetve rá kell jöjjön az ember, nincs titok.
Páratlan eredménysora eddig sem volt az: amatőrként három olimpiai (1948, 1952, 1956), két Európa- (1949, 1951) és hét magyar bajnoki cím, profiként 1962 májusában megszerzett, s hatszor megvédett Európa-bajnoki öv, veretlen mérleg (27 győzelem, 2 döntetlen). Ennél többet ránézésre lehetetlen elérni, pedig dehogyis, hiszen a profi világbajnoki cím hiánya örök sebet ütött rajta, felesége szerint súlyos betegségében is szerepet kaphatott a mély csalódás. „Két fillérért egy sánta tetűt is elhajtanának Hegyeshalomig, erre nem kell nekik a pénzem?” – idézte édesapjának jellegzetes mondatát ifjabb Papp László azokról a kommunista pártvezérekről, akik 1964-ben eltiltották élete álma, a profi vb-címmérkőzés megvívásától. Hiába lett negyedszázad múlva a WBC-szervezet szerint a világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívója, hiába került be 2001-ben a sportági Hírességek Csarnokába, ezt a megaláztatást soha nem felejtette el.
Fia és felesége szerint egyértelmű, Papp László ma nem bérelné ki a lapok címoldalát, a kereskedelmi tévék műsorát. Hiszen nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, nem kártyázott. Kétes szenzációk helyett kérlelhetetlen kitartással tette a dolgát, miközben egyetlen hangos szó, civakodás nélkül élt le 53 évet asszonyával boldogságban, egyetértésben. Megismerkedésükkor, 1948 elején még nem volt klasszis sportoló, csak egy 22 éves szerelmes ifjú, akinek a moziban, egy westernfilm verekedős jelenetekor azt mondta a kis hölgy: „Ha maga ilyen jobbegyenest tudna ütni, magába tudnék szeretni.” Megpróbálom – hangzott a válasz, s a próba egészen jól sikerült. A leánykérés néhány hónap múlva egy kórházi ágyon zajlott, ahol Papp éppen betegen feküdt. „Nagyon örülök, hogy eljött, nem akar az oldalbordám lenni?” Az igen előtt Erzsébet kikérte Gábor atyának, a Fóti úti karmelita templom Lacit jól ismerő papjának a véleményét, mivel nehezen tudta összeegyeztetni szerelme mély vallásosságát az ökölvívással. Gábor atya intelme így szólt: „Le ne beszéld a bunyóról!”
Nem beszélte le, s megvalósult a csoda, edzésekkel, versenyekkel, rengeteg győzelemmel, néhány vereséggel (tudjuk, betegen Varsóban Pietrzykowski kiütötte ’56 elején, de az olimpián visszakapta kamatostul…), sok lemondással és a zajos ünneplésekkel. Utóbbiak hangulatát csak fokozta, hogy akkoriban nem volt mást ünnepelniük az embereknek. Pappot London után vállon vitték a Keletitől a Blaha Lujza térig, Helsinki öröme hasonlóan telt, az 1956-os melbourne-i hazatérés pedig más üzenetet is hordozott. Meg sem fordult a fejében, hogy a forradalom után kint maradjon, visszahúzta a hazaszeretet és a családja. „Mi lesz, ha elmegy mindenki, s szükség lesz rám!” Talán valamiféle ajándékként engedte el a rendszer némi pénzt keresni a profiknál, mert minden híreszteléssel szemben nem dúskált anyagiakban. Azt az Óra utcai telket, ahol most a család háza áll, az 1952-es olimpiai sikerért kapott tízezer forintból vette meg. A hivatásos karrier során sem dőlt egyből a „lé”, csak harmadik menedzserével találta meg a számítását. A csúcsot viszont, mint már említettük, nem hódíthatta meg. Edzőként legalább annyira maximalista volt, mint versenyzőként, az 1992-es barcelonai olimpiáig, ami után nyugdíjba ment, sorra nevelte-segítette a bajnokokat, Gedót, Kajdit, Badarit, Orbánt, Botost és a többieket.
Olyan legendát, mint ő, nem tudott, s itt jön a pofonegyszerű titok – mert a pofonhoz tényleg értett. Nála párosult a sportolói nagyság olyan emberi értékekkel és közvetlenséggel, ami közkeletű becézését magától értetődő, logikus megnyilvánulássá tette. „Teli kalász lehajtja a fejét, az üres felemeli” – mondogatta apósa arról, hogy akinek van mire büszkének lenni, az lehet igazán szerény. Mint Papp László. Mindenki szerette – még ellenfelei is –, és ő (majdnem) mindenkit szeretett. A kicsiket különösen, s bár orvosi okokból szándékuk ellenére nem lehetett sok gyermekük, bepótolta a hiányt. Korán reggel csak azért kelt fel, hogy az Óra utcából a Diána utcai iskolába fuvarozza autóval a környék nebulóit. Közben mesélt, anekdotázott, nem csoda, ha az aprónépnek nem akaródzott kiszállni. Élménybeszámolóinak se szeri, se száma, mondásai (rálépett egy palacsintára vagy ki-be járt a szeme, mint az asztalfiók) közszájon forognak azóta is. „Pedig nem volt egy sokbeszédű ember” – emlékezik Erzsébet asszony.
Békés időskorát Parkinson-kórja árnyékolta be. 1998-ban a templomból autózott haza feleségével, majd így szólt: „Itt a kulcs, nem ülök többé kocsiba, nem bírtam a kezeimnek parancsolni.” Családtagjai szinte az utolsó pillanatig otthon ápolták, ő pedig, talán miattuk, soha nem beszélt a betegségéről. Csak a vége felé: „Ez már az utolsó út” – súgta élete párja fülébe alig hallhatóan. 2003. október 16-án, délután háromnegyed egykor hunyt el, de özvegye a Farkasréti temetőben a sírnál, ahová hetente többször jár, úgy érzi, ott van vele.
Hogy ki volt, milyen volt Papp László? Mélyen hívő, igaz magyar ember. Az egyik legnagyobb.
origo.hu
Nyilvánosságra kerültek azok a kérdések, amelyek miatt Magyar Péter megfenyegette az MNB munkatársát
